Holnap már szeptember ⛧BEFEJEZETT⛧

⛧15. Aeonian⛧

Damián végső útja a nyár talán minden addiginál forróbb napjára esett. Az augusztus utolsó napsugarai még késő délután is erősen égettek. A rekkenő hőség és a mozdulatlan levegő még nehezebbé tette a fullasztóan gyötrelmes ceremónia elviselését. A talpig feketébe öltözött emberek néma csendbe burkolóztak, csak a temetőt félkör alakban körülölelő fákon ülő madarak csicsergése hallatszott. A világoskék égen lustán kúszott át néhány bárányfelhő.

A család és a barátok alkotta, végtelennek tűnő sorok között a tanárok és az iskolatársak elkomorult arca is felbukkant. Damián koporsóját látva arcukba vágott a halál csontszagú lehelete. Dermesztő borzongás járta át őket, ahogy rádöbbentek, hogy a következő nap senkinek sem ígéret, és a tragédia, mint derült égből a villámcsapás, egy szemvillanás alatt képes mindent romba dönteni.

Hella az egész szertartás ideje alatt csak a földben tátongó gödröt nézte, mintha saját magát próbálná óvni azzal, hogy senkinek nem néz a szemébe, így nem fedi fel a lelkének széthullott darabjaiból fakadó sebezhetőséget. Eltorzult arccal fordította el a fejét, amikor barátjának koporsóját leengedték. Azt hitte, csak elhomályosult szeme csal, amikor tekintete Martinéval kapcsolódott össze. Sűrűn pislogva próbálta eltüntetni a könnyeit, ekkor vált számára bizonyossá, hogy valóban apja áll a gyászoló tömegben.

Hellának eszébe jutott, hogy megígérte neki, pár nap múlva találkoznak. Akkor egyikőjük sem hitte, hogy a tragikus körülmények miatt hamarabb is látni fogják egymást. Jóllehet, Martin alig ismerte még Damiánt, de szeméből mégis őszinte szomorúság áradt. Talán ő is arra gondolt, milyen illékony az élet, és lányát, akit alig, hogy megkapott, úgy ragadhatják el tőle, hogy abba nincs beleszólása. Hella egy másodpercig saját magát látta benne. Potyogó könnyei ellenére halványan elmosolyodott.

Damián anyjának hangos sírása rántotta vissza a valóságba. Csak egy szempillantásnyi időre nézett rájuk, de az is elég volt arra, hogy lássa teljes megsemmisülésüket. Anna a könnyező Patrikba kapaszkodva, levegő után kapkodva zokogott, Edmond kezével takarta el az arcát, válla közben meg-megrándult. Mögöttük a nagyszülők és rokonok óvatos, félénk érintésekkel, próbáltak támaszt nyújtani nekik.

Ahogy a ceremónia végén az emberek elkezdtek kifelé özönleni a temetőből, Hella Viktor anyját is észrevette, annak ellenére, hogy a kifakult ruhába öltözött, őszes hajú nő bujkálva próbált észrevétlen maradni. Bizonytalanul imbolygó léptei azonnal árulkodtak az ittas állapotáról. Hellát a haragnak olyan erőteljes hulláma járta át, amiről nem is sejtette, hogy létezik.

Azt érezte, bármekkora büntetést is kap a fiú, az nem lehet arányos azzal, amit a történtek után érdemelne. Némán kapaszkodott a mellette álló Erikbe, mert attól félt, kiszalad a talaj a lába alól.

Egymás mellett baktatva tették meg a kanyargós utat, ami a temetőből vezetett a város felé. A szavak már értelmüket vesztették számukra, így Hella, Erik és Alex meg sem szólaltak, csak pillantásokkal kommunikáltak egymással, a lábuk valahogy mégis szinte maguktól vezette őket az útba eső játszótér felé. Oda, ahol legutoljára voltak együtt, akkor még gondtalanul, tele reményekkel és célokkal.

Most mindegyikük lelkére bénító fájdalom telepedett. Alex és Hella magukba roskadva ültek le a hintákra, Erik a mellette levő mászókás csúszdának támaszkodott, lábfejével szórakozottan félköröket rajzolt a porba.

‒ Most mihez kezdünk? – tette fel a hosszú csend után Alex a kérdést, ami mindannyiukban megfogalmazódott. – Annyi tervünk volt!

Erik tanácstalanul ingatta a fejét. Még mindig erősen furdalta a lelkiismeret. Saját magát hibáztatta, hogy nem hallgatott a megérzéseire és nem cselekedett gyorsabban. A gondolat, hogy talán Damián életben lenne, ha korábban hív hozzá mentőt, szinte teljesen szétmarcangolta a lelkét.