Holnap már szeptember ⛧BEFEJEZETT⛧

⛧2. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni⛧

Három nappal korábban

Hella agyában egymást kergették a dühvel átitatott gondolatok, ahogy sietősen hagyta maga mögött a főutcán sorjázó boltok kirakatait. Próbálta kiverni a fejéből az anyjával folytatott párbeszédet, ami végül heves veszekedésbe torkollott, így feljebb húzta a hangerőt a telefonján, addig, amíg már szinte fájt a füle a zenétől, és szaporán folytatta útját. Nem nézelődött, ügyet sem vetett a kirakati bábukon feszülő giccses és túlárazott ruhákra, viszont egy cipőbolt előtt elhaladva nagyot nyelt.

Mindig gyönyörűnek találta a magas sarkú cipőket és mindenkit csodált, aki képes volt könnyedén, minden erőfeszítés nélkül hordani őket, látszólag minden fájdalom nélkül. Ő is vágyott arra, hogy a közeledő érettségi bankettjén abban jelenjen meg, számtalanszor elképzelte már, amint finoman belibben a kidíszített terem kitárt ajtaján. Szinte hallotta, ahogy léptei kopognak a parketten, de lepillantva ütött-kopott tornacipőjére, rögtön visszatért a valóságba.

Tíz éves volt, amikor egy sikertelen fára mászási kísérlet következtében először kificamította a bokáját, ami négy évvel később, egy szerencsétlenül vett lépcsőfok miatt megismétlődött. Azóta különösképpen ügyelt magára.

Bár csak egy hét telt el az utolsó próbájuk óta, de ő gondolatban minden nap visszatért a tojástartókkal kirakott garázs falai közé és alig várta, hogy végre újra ott lehessen.

– Jobb híján m-megteszi – jelentette ki a szőke hajú gitárosuk, amikor végre elkészültek az átalakítással. Hangjában akkor még enyhe csalódottság bujkált, de az ott eltöltött órák végül igazán megszerettették velük a helyet. Egyszerűsége és kezdetlegessége ellenére is őszintén élveztek ott zenélni, ráadásul már meg sem tudták számolni, hány estét áldoztak egy-egy új dal megírására és azok tökéletesítésére, késő estig görnyedve a kották és dalszövegek fölött.

Hella egyre közelebb ért a városközpontban levő parkhoz. Átvágott rajta, vidáman szemlélve közben a piknikező, kutyát sétáltató, vagy kocogó embereket, akik mellett elhaladt. Mire a park végéhez érve befordult egy utcába, haragja semmivé foszlott.

Hella mindig is kedvelte a város ezen részét. Irigykedve mustrálta az utca két oldalán sorakozó, családias hangulatú kertes házakat. A zöldülő kertek és imitt-amott büszkén terebélyesedő gyümölcsfák láttán úgy érezte, bármit megadna azért, hogy újra itt lakhasson, hátrahagyva a „gazdagnegyed" kimért, szigorúságot sugárzó épületeit, ahol senki sem saját maga miatt akar nagy és elegáns házat, hanem csupán azért, hogy jobb lehessen a szomszédnál.

Még élénken élt benne, mennyire imádott odakint játszani gyerekként. Mivel a környéken nagyrészt csak fiúk laktak, csakhamar hozzá kellett szoknia az utcában zajló focimeccsekhez és a földön talált botokkal történő kardozáshoz. Csak egyetlen vele egykorú lány élt a közelben, de Hella sosem találta meg vele igazán a közös hangot. Ő szívesebben babázott és rajzolt, sosem koszolta össze magát és nem hangoskodott, Hella viszont ezeknek szöges ellentéte volt. Éveken keresztül mondogatták neki, hogy neki is hasonlóképpen kellene tennie, mert egy kislánynak nem illik így viselkedni, ahogy ő, Hella viszont sosem hallgatott rájuk. Akkor még nem sejtette, hogy ezek a viták az anyjával évek múlva is rendszeresek lesznek, az okok változnak meg csupán.

Egy véletlen baleset örök nyomaként Hella bal szemöldökének vonalában egy függőleges sebhely húzódott – már csak a sérülései voltak azok, amik azokból az évekből megmaradtak.

Lassacskán elért a jól ismert házig. Kihúzta a füléből a fülhallgatót és farmershortjának zsebébe gyűrte. Ahogy kinyitotta az alacsony kaput és végigsétált a teraszos ház mellett, egyből megpillantotta a házhoz tartozó garázs mellett vigyorgó Damiánt. A fiú golden retrieverje lustán elnyúlva sütkérezett az árnyékban, ügyet sem vetve a vendégre.