Holnap már szeptember ⛧BEFEJEZETT⛧

⛧10. Családi kötelék⛧

Martin lassan hajtott végig a széles utcán, és minél beljebb jutott, annál szánalmasabbnak érezte magát. Messziről kiszúrható volt, mennyire nem illik ebbe a környezetbe a régi, leharcolt kocsijával, ami nyilvánvalóan töredékét sem érte a kocsifeljárókon álló luxusautóknak, pláne, hogy volt, ahol több is sorakozott egymás mellett.

A betonút szürkeségét néhol egy-egy zöldülő fa és a házak közötti, tökéletesre nyírt bozót látványa törte meg. Biztosra vette, hogy a két oldalt húzódó, pazar kinézetű házak belülről is úgy néznek ki, mintha csak a legmodernebb lakberendező magazinok lapjai keltek volna életre. Ugyanolyan élettelen színeket, óriási ablakokat és erkélyeket látott mindenhol, látszólag még a méretes hátsókertek is megegyeztek. Végül bal oldalon, két házzal az utca vége előtt állt meg.

A sötétszürke, lapostetős épület előtere egy keskeny négyzet formában ugrott ki a ház többi, téglalap alakú részéből. Az ablakok, amiken megcsillant a késő délutáni fény, az oldalsó falaknak egészen a feléig értek.

Kiszállt ütött-kopott autójából, és egy mély lélegzetvétellel próbált erőt gyűjteni, ahogy a ház felé sétált. A kavicsok hangosan ropogtak léptei alatt. Végignézett az élénkzöld gyepen, a ház körüli tujákon és virágokon. Magában elkönyvelte, hogy biztosan egy külön fizetett kertész tartja rendben az udvart.

A bejárathoz érve megnyomta a csengőt, és kissé közelebb hajolt az ajtóhoz, a közeledő léptek zajára várva. Kisvártatva egy megviselt arcú nő jelent meg előtte. Először ködösnek tűnt a tekintete, de tágra nyílt szemei elárulták, hogy felismeri őt, aki egy önelégült mosollyal köszöntötte őt.

Martin mogyoróbarna szemei körül apró ráncok jelezték az idő múlását, hasonlóan barna haja kócosan meredezett mindenfelé. Utolsó találkozásuk óta dús szakállat is növesztett. Laza farmert viselt, egy fekete pólóval, így fedetlenül hagyva a karján sötétlő tetoválásokat.

– Te mégis mit keresel itt? – fakadt ki Laura, összehúzva magán a bolyhos köpenyét. Hangja álmatagon csengett, mint akit épp akkor keltettek fel.

– Én is örülök, hogy látlak, Laura – mondta Martin kisfiús csibészséggel.

– Hogy találtál rám? – kérdezte, gyanús pillantásokat vetve Martin háta mögé. – Nem is mostanra beszéltük a találkát.

– Ó, ez volt a legegyszerűbb része az egésznek. Nem tudom, mennyire vagy vele tisztában, de azért akadnak errefelé nagyon segítőkész emberek is – biccentett hátrafelé a fejével. – Az első ember, akit leszólítottam elmondta, hol talállak. De ha már itt tartunk, Damiánt is megkérdezhettem volna. Csak őt éppen nem értem el.

– Ő mégis hogy jön ide? – vonta össze kissé rendezetlen szemöldökét.

– Nem is mondtam még? – kérdezte csodálkozva Martin. Szinte már szemtelenül könnyed hangsúllyal formálta a szavakat, ami Laura számára még inkább ellenszenvessé tette őt. – Hát, neki köszönhetem, hogy rátok találtam. De tudod mit? Ezt inkább odabent mesélném el – döntötte oldalra a fejét, hogy beláthasson a tágas előszobába. – Ja, és egy kávét is elfogadnék. Úgyis olyan ritkán van alkalmunk csevegni.

Laura egy ideig csak idegesen meredt rá, aztán kelletlenül állt odébb az ajtótól, hogy Martin bemehessen. Akaratlanul is szorosabbra húzta a köpenyének övét a derekán, ahogy a férfi elhaladt mellette. Bakancsának egyenletes zaja töltötte be a házat.

– Miért jöttél ide egyáltalán? Még nem beszéltem vele erről – mondta Laura fáradt hangon, ahogy keresztülsétáltak az előszobán.

– Azért, mert tudtam, hogy nem is fogsz. Plusz, úgy hallom, egy-két nap, és vár a pszichiátria. A saját kezembe akartam venni az irányítást, mielőtt befekszel.