Holnap már szeptember ⛧BEFEJEZETT⛧

⛧14. Ikrek⛧

Drága Damián!

Emlékszel, amikor kiskorunkban állandóan leveleket írtunk egymásnak az iskolában, mert attól féltél, hogy kinevetnek, ha meghallják, hogy dadogsz? Még mindig látlak magam előtt, mint a szégyellős kisfiút, aki voltál. A leveleket is mindmáig őrzöm, és remélem, te is magaddal viszed ezt, hogy emlékezz rám.

Ha hinnék istenben, bizonyára erőért imádkoznék hozzá azért, hogy könnyebb legyen elviselni azt, ami ezek után rám vár. Ennek nem így kellett volna történnie. És tudod, ez a legszörnyűbb az egészben: mindenki ezt hajtogatja. Mindenki ugyanazt érzi, mégis, ennyi ember ereje és energiája sem elég ahhoz, hogy megváltoztassuk azt, ami történt.

Nem tudom, van-e annál szörnyűbb érzés, mint mikor késznek érzed magad bármire azért, hogy megváltoztasd a múltat, de már késő. Búcsúzásra sincs már idő, az utolsó lehetőségedről meg nem tudtad, hogy az az utolsó. Talán ez az utolsó lehetőségek egyik fő ismérve. Nem szeretik felfedni, hogy utánuk már nem jön következő esély.

Mindenki azt szajkózza, hogy az idő majd segít, hogy könnyebb legyen. Talán nevetni fogsz, de én már el sem akarom engedni a fájdalmat. Ez az utolsó dolog, ami hozzád köt, és ha elmúlik, eggyel kevesebb szál marad a kezemben. Még a fájdalommal is kapaszkodni akarok beléd. Már mindent, ami rád emlékeztet, átitatott a kín, így választásom sem maradt. És még akkor is, ha nem tudom elengedni ezt a gyötrelmet, gyűlölöm, hogy emiatt még csak rád gondolni sem fogok tudni úgy ezentúl, ahogy szeretnék. Minden olyan emlékre, amit valaha örömmel idéztem fel, most egy undorító, súlyos hályog telepedett. Talán egyszer majd keresztül fogok tudni nézni rajta, de addig még sok időnek kell eltelnie.

El sem tudom képzelni, milyen lesz az életem nélküled. Egy új, minden eddiginél fájdalmasabb fejezet kezdődik, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve. Nem is akarok rá felkészülni. Azt akarom, hogy visszagyere, és közöld, hogy ez az egész csak egy a hülye vicceid közül.

Mindig hinni fogom, hogy visszatérsz.

Ölel,

Hella

Letette remegő kezéből az írószert, majd újra elolvasta a sorokat, végül óvatosan belecsúsztatta azt egy fekete borítékba. Komor, matt színe és sima felülete tökéletesen illeszkedett a levél tartalmához. Ahogy ujjbegye hozzáért a hűvös anyaghoz, és leragasztotta, belesajdult a szíve, mintha csak egy rész abból is a borítékba került volna.

Mellette, az íróasztal szélén papírlapok hevertek, rajtuk gyerekek színes zsírkréta-rajzaival és girbegurba betűivel. A levelekre még élénken emlékezett, de amikor előkereste őket, meglepődött, hogy az ágya alatti cipősdobozhoz rajzok is tartoztak. Az évek alatt készült művek közül néhányat sikerült megőrizni, de később, Helláék költözésével a rajzok végleg abbamaradtak. Bár itt-ott azokon is felbukkant pár kacskaringós szókezdemény, a legtöbb ábrán két kislány és egy kisfiú volt a főszereplő. A rajzokon jól elkülöníthetően látszott ugyan, hogy melyiket ki készítette, a tarka pálcikaemberek mégis mindegyik képen közel álltak egymáshoz. Néhol úgy ábrázolták őket, hogy egymás kezét fogják.

Hella föléjük görnyedve tanulmányozta őket, és eltűnődött, hogy néztek volna ki azok, amelyeket egy-két évvel később rajzoltak volna. Becsukta hozzá a szemét, hogy könnyebb legyen elképzelni, de ekkor a semmiből egy összetört autó képe villant fel előtte. Szeme kipattant az ijedtségtől, mintha csak egy rémálomból riadt volna fel, szíve pedig hevesen kezdett el verni, ahogy tudatosult benne: egy bizonyos idő után az egyik kislány többé már nem kapott volna többé szerepet a rajzokon.