Holnap már szeptember ⛧BEFEJEZETT⛧

⛧1. A menekülés⛧

Viktor kiszáradt torokkal baktatott a keskeny, poros útszélen, bár lábában alig maradt már erő és tagjai égő fájdalommal tiltakoztak minden lépése ellen. A csillagtalan, sötét éjszaka komoran vette őt körbe, a felhők kísértetiesen gomolyogtak fölötte, szinte bekebelezték a tompa fényű Holdat. Viktor reménykedve nézett hátra pár méterenként a mögötte kanyargó útra, abban bízva, hogy hátha meglát egy közeledő autót, amit leinthetne. Kínjában azon kezdett el gondolkodni, mivel indíthatna a sofőrnél, ha valaki tényleg megszánná és felvenné őt.
– Helló, Viktor vagyok! Hogy miért nézek ki ilyen leharcoltan? Semmi különös, csak megvertek. Ha vért látsz rajtam, az esküszöm, hogy nem az enyém.

Egyre sűrűbb időközönként lesett a háta mögé és fokozatosan lelassította a lépteit, miközben hevesen zihált. Néhány autó ugyan elsuhant mellette, de egyik sem lassított le. Némiképp megnyugodott, látva, hogy nem követi senki, de ugyanakkor azt is tudta, naivság lenne azt hinni, hogy csak azért, mert most nem jöttek utána, ezentúl biztonságban lesz. Eleve sok volt már a számláján, pláne, ha a táskája és a zsebe tartalmára gondolt. Tisztában volt azzal is, hogy nem menekülhet sokáig, de próbált inkább arra koncentrálni, hogy mihamarabb biztonságban legyen. Úgy érezte, mással ráér még foglalkozni.

Időközben eleredt az eső. Viktor először nem is vette észre a parányi cseppeket, csak akkor, amikor nem sokkal később már gyorsabb ritmusra váltva itatták kopott pulóverét. Az eső ellenére is muszáj volt szusszannia egyet. Térdére támaszkodva kapkodta a levegőt, szaporán és felszínesen. Zsongott a feje az előbbi néhány óra történéseitől. Eddig teljes erejével a menekülésre koncentrált és az adrenalintól eltompult tudatáig el sem jutott teljesen, min ment keresztül, hogy mi történhetett volna és mekkora szerencséje volt, hogy végül feltűnés nélkül megszökött.
Hátrafeszítette gerincét, próbálta teljesen megtölteni levegővel a tüdejét, de a gyomra és szeme környékén újra előkúszó fájdalomtól felszisszent. Kiszabadította kezeit a laza, kissé koszos farmerének zsebéből, megragadta a hátizsákja pántjait, majd felegyenesedett. Lehunyt szemmel hagyta, hogy az egyre erőteljesebben hulló esőcseppek felfrissítsék az arcát. Pár másodpercet még engedélyezett magának, majd fejébe húzva kapucniját, nehézkesen továbbindult.
Nem kellett sokáig várnia, ugyanis a távolban neonlámpák fényét pillantotta meg. Egy rövid ideig azt hitte, csak képzelődik, de minden lépésnél egyre bizonyosabb lett, ettől pedig új erőre kapott. Diadalittas sóhaj szakadt fel belőle.

Megszaporázta lépéseit, nem törődve a testében egyenletesen lüktető fájdalommal. Elnehezült, kótyagos feje és kissé homályos látása mintha minden lépésével egyre inkább tisztult volna, ahogy a cél felé közeledett. Az utolsó pár métert már szinte futva tette meg.

A benzinkutak jellegzetes szaga csapta meg az orrát, ahogy a parkolóba ért. Nagyjából ötven méterrel odébb egy éjjel-nappali étterem neonreklámja csalogatta az embereket, kávét és gofrit ígérve.
Viktor csüggedt mosollyal konstatálta, hogy nem kell sokat morfondíroznia azon, hová is térjen be, lévén pénz nem volt nála. Így hát – minden mindegy alapon – belökte az ajtót az üresnek tűnő benzinkúton. A neoncsövekből jövő hirtelen fényáradat zavarta a szemét. Hunyorgott.
Odabent az unott képű benzinkutas lány csak egy szempillantásra nézett fel a telefonjából, aztán figyelmét újra a mobiljának szentelte. A vállig érő, élénkvörös haja súlytalannak tűnt, ahogy a lány fejének mozgását követte.

Viktor végigbaktatott a rágcsálnivalókkal megrakott polcok között a pultig.

– Hali – tekintett fel rá sűrű, éjfekete műszempillái alól a lány. – Gondolom, nem tankolást akarsz fizetni. Mit adhatok?

Viktor orrát olcsó parfüm szaga csapta meg, ami kávéillattal keveredett. A lány óvatos mozdulatokkal dörzsölte meg a szemének sarkát, miközben a válaszra várt.
– Szia – biccentett, lekapva a kapucniját. – Csak egy töltőre lenne szükségem.