Holnap már szeptember ⛧BEFEJEZETT⛧

⛧4. Showtime⛧

Damián gyors mozdulatokkal gombolta végig magán a fekete inget, ami fekete farmerjával párosítva még inkább kiemelte vékony alakját. Szorosan copfba kötött hajáról fájdalmas grimasz kíséretében húzta le a gumit.

Egy kicsit mindig különösnek tartották a fiút, de a furcsa pillantások csak akkor szaporodtak meg igazán, amikor egy hónapja platinaszőkére cserélte fekete tincseit. Arcát sápadttá tette a világos szín, bár feje tetején már kezdett felsejleni eredeti, barna haja. Ujjaival gyorsan végigfésülte a frizuráját, és még utolsó simításként citrusos illatú parfümöt fújt magára.

Ekkor a résre nyitott ajtón anyja kukkantott be. Apró termete és halk járása lehetővé tette számára, hogy szinte feltűnés nélkül bukkanjon fel fia szobája előtt. Damián hátrafordulva félmosolyt küldött felé, amit Anna úgy értelmezett, mint engedélyadást a belépésre.
A nyitott ablakon keresztül beköszönő nyári esti szellő kellemesen hűvössé tette az apró szoba levegőjét.

– Apád nem fog örülni, hogy elmész. – Törékeny alakjához tökéletesen illett halk, bizonytalan hangja, ami miatt olyan érzése volt az embernek, mintha minden mondatáért elnézést kérne.

– Ha nem tévedek, nincsen itthon. Plusz, hamarabb hazaérek, mint ő.

– Sehova nem vezet, hogy nem beszéltek egymással.

– Nem tehetek róla, hogy folyamatosan dolgozik – felelte Damián a vállát vonogatva. Hogy ne kelljen fenntartania az addigi szemkontaktust, a nem létező port kezdte el lesöpörni a nadrágjáról.

– Érted dolgozik, Damián. – Anna felé nyújtotta a kezét, de félúton meggondolta magát.

– Jaj, hanyagolhatnánk ezt az önfeláldozó apa szerepet? Nyilvánvaló, hogy csak Patrik számít neki, amióta... – akadt el a hangja.

Damián leült az ágyára és a bakancsa után nyúlt, a kelleténél jobban elnyújtva minden mozdulatot.

– Ez nem igaz – felelte csendesen Anna.

– Hallom, amikor beszél vele. Büszke rá, mindenkinek róla áradozik.

Anna tekintete elsötétült. Damián pontosan tudta, miért. Anyja is arra vágyott, hogy valami végre feloldja azt néma feszültséget, ami mindent megfertőzött a családban, és ennek már többször is hangot adott. Ott ült közöttük a vacsoraasztalnál és gúnyos mosollyal tette fel a lábát a dohányzóasztalra a nappaliban apa és fia között. Ám büszkeségük egyikőjüknek sem engedte, hogy megtegye az első lépést.

– Rád is büszkék vagyunk – mondta Anna csendesen. – Még akkor is, ha ő a maga módján mutatja ki.

– A m-maga módján? Vagyis sehogy – vélekedett Damián.

– Ne légy vele ilyen szigorú.

– Ő is az velem – kapta fel a fejét, miután végig befűzte a bakancsát.

– De ő már nem fog változni.

– Ez igazán csodálatos hír – tárta szét a karját.

– Te kell, hogy megértő legyél vele. Már elmondtam neki, hogy fölöslegesen hasonlít téged Patrikhoz. Nem várjuk el tőled, hogy te is orvos legyél – mondta Anna nyugodt hangon.

– Akkor m-mégis mit vártok el? M-mert őszintén, fogalmam sincs! Állandóan azt hajtogatjátok, hogy valami baj van velem, hogy bezárkózom, furcsán viselkedem, hogy nem hallgatok rátok. Amikor m-meg beszélni próbálnék vele, levegőnek néz. Én tök jól elvagyok, nincsen semmi bajom. Leszállhatnátok rólam – vetette oda keserűen.