Holnap már szeptember ⛧BEFEJEZETT⛧

⛧13. Végjáték⛧

Hella a konyhasziget melletti magas széken üldögélt, és lábát lógatva, szórakozottan piszkálta az előtte lévő, hideg lasagne szeletet. Vizespoharában a jég is régen felolvadt már, annyira elmerengett. Szerette volna, ha valaki megmondja neki, hogyan kellene éreznie magát.

Anyját egy időre elvesztette, megkapta cserébe az apját, akinek a létezéséről nem is tudott, most mégis azzal az emberrel ült szemben, akinek többet köszönhetett, mint az igazi szüleinek. Nem tudta, kiben bízzon. A saját életét úgy érzékelte, mintha csak egy filmet nézne, távolról, érzelmektől mentesen. Az elmúlt napok történései nagy hatással voltak rá, mégis képtelen volt felfogni, hogy mindez körülötte zajlik.

Rolandon felejtette a tekintetét, aki éppen lelkesen lapátolta magába a vacsorájukat. Nem lett volna képes elhinni róla, hogy se szó, se beszéd tűnik el az életükből, de megkönnyebbülés járta át, amikor a férfi bejelentette, hogy visszaköltözik a házba, hogy ő ne maradjon egyedül.

A férfi a szokásos, makulátlan fehér inget, amit általában viselni szokott, egy laza, otthoni pólóra cserélte. Most ő volt szinte az egyetlen kapaszkodója, és annak ellenére, hogy nem kötötte őket össze a vér, mégis ő testesített meg Hella számára mindent, amit a család fogalmáról gondolt.

Hella hálás volt neki, hogy a zűrzavaros hétköznapok ellenére is időt szakított arra, hogy megnézze az általa kiválasztott lakásokat és segítsen neki a végső döntésben, ráadásul arról is biztosította, hogy anyagilag is támogatja őt, amíg csak szüksége van rá.

Mindig csodálkozott azon, hogy Roland szinte egy napot sem öregedett, amióta megismerte őt. Körülöttük, az idő múlásával minden megváltozott, mintha egyedül csak a férfi maradt volna ugyanolyan a szelíd, a barátságos mosolyával, szinte elfogyhatatlan türelmével és bölcs, higgadt meglátásaival.

‒ Tudom, hogy nem a legfinomabb – szabadkozott Roland, felnézve a tányérjából. – Sajnos csak mirelit kaját tanultam meg főzni.

‒ Ne aggódj. Nagyon finom.

‒ Akkor miért nem eszel? – biccentett a szinte érintetlenül hagyott tányérja felé.

‒ Mert nem tudok – sóhajtott fel Hella, majd mintha csak mindvégig erre a kérdésre várt volna, villáját a tányérra ejtette, és fáradtan dörzsölte meg az arcát. Roland összevonta a szemöldökét. – Teljesen össze vagyok zavarodva – vallotta be rezignált hangon.

‒ Ami teljesen normális – tette hozzá gyorsan Roland, mielőtt bekapott volna egy újabb falatot.

‒ Egyszerűen nem értem, miért hazudott nekem egész életemben.

Roland erre lassan letette az evőeszközét, jelezve, hogy a teljes figyelmét Hellára fordítja.

‒ Egész kiskoromban azt sulykolta belém, hogy utálnom kell az apámat, mert lemondott rólam. Aztán meg kiderül, hogy nem is tud a létezésemről. Nem értem, mi értelme ennek? – Kérdésének egy értetlenkedő kézmozdulattal adott nyomatékot.

‒ Anyád valószínűleg csalódott Martinban és csak próbált megóvni téged tőle.

Hellának feltűnt, hogy Roland amellett, hogy a keresztnevén említette meg az apját, még alig észrevehetően el is fintorodott közben. Szándékosan nem reagált rá, de eltöprengett a reakcióján. Eddig meg sem fordult a fejében, hogy ő vajon hogyan élheti meg a szürreálisnak ható helyzetet, bár azt egyértelműen látta rajta, hogy Martin felbukkanása óta szinte folyamatosan tépelődik magában.

‒ Megkérdeztem tőle, hogy mi oka volt erre, de nem tudta megmagyarázni. Azt mondta, ez tűnt a legjobb megoldásnak – folytatta Hella. Térdét a mellkasához húzta, és zilált hajába túrt. Anyja mindig ideges lett, ha meglátta őt így ülni az asztalnál, de tudta, hogy Rolandot a legkevésbé sem foglalkoztatja.