Úton

Megfáradok...

Megfáradok. Szemhéjamat egyre csak húzza
Lefelé a mélybe a végtelennek tűnő, búval
Ölelgetett fáradtság. Ó, hol ér ez véget?
Mikor jön el ez az örökké kitartó, éber
Nyugalom, a boldog semmittevés világa?
Megfáradtam. Kaparászok tovább, de hiába,
Lelkem nem találja a kiálló köveket a falban,
Hogy felkapaszkodhasson a kútban, abban
A feneketlen, emlékekkel töltött kútban. Túl
Sok. Erősebb a malom, mint a búza, s úgy
Bedarálja, mintha sosem lett volna eredeti
Formájában. Tagjaimra is ez vár, és elfelejti
A világ, hogy valaha is itt jártam. Küzdök
Pedig, ahogy erőm bírja, de kevésnek tűnök
Ahhoz, hogy végre egyszer győzedelmeskedjek...
Nem adhatom fel. Kitartottam a meredek
Lejtőn egyre csak csúszva a semmibe, ki
Kell tudnom tartani most is. Minden kis
És nagy megpróbáltatáson át kell tudnom
Vergődni magamat. A sok gyarló, undok
Ember valójában gyönyörű teremtmények hada,
S én is egy vagyok Isten csodái között. Magam
Vagyok néha a fejemben, bekerít a sötétség,
De a fájdalmasan nyögő szívem kötését
Újra és újra lecseréli egy lélekből szóló dal.
Három és fél percre minden a helyén van.

(2021. április 12.)

Ezt a kis kuszaságot egy irodalom órámon írtam még. Úgy éreztem, hogy belefáradtam az egész napba (úgy körülbelül egy órája lehettem akkor ébren😂), a hétbe, úgy mindenbe. Aztán írtam és írtam, s azon járt az agyam, hogy oké, hogy a fájdalom a legjobb múzsa, de már engem is fáraszt, hogy a legtöbb firkálmányom ilyen negatív. Szóval a nagy szenvedésemből valahogy az lett, hogy a vers átcsúszott valami túlélő költeménybe, vagy a jó ég tudja, mibe. Mindenesetre én örülök neki, hogy így alakult.

Remélem, hogy azoknak is értékelhető, akik mobilról olvassák, mert az én telefonomon pont úgy jöttek ki a szavak, hogy minden sorból egy csúszott át a következőbe és elég szörnyű volt, úgyhogy most jó gépről látni. Vigyázzatok magatokra!