Úton

Én

"Van valaki a fejemben, de az nem én vagyok"
Viszonylatokban kéne megragadnom magamat
Mert grammatikai szinten elveszik az én
De én a pragmatikus szinten is elveszek

Van valaki a testemben, de talán az sem én vagyok
Térben és időben kéne meghatároznom magamat
De összezavarod a hallásomat
És így a pragmatikus szinten is elveszek

Pán vagy, de én nem vagyok sem Diána, sem Syrinx
Te ettől még melódia vagy, bekerít az akusztika
Bekerítesz, te akusztika, bekerítesz és fojtogatsz
A pszichedelikus rockom vagy

Mindenhol zeng körülöttem hangod
Nem találom a forrását, csak forgolódok
Az őrületbe kerget a sok hang, de te csak zenélsz
Zenélsz tovább, hogy beszélj hozzám
Hogy beszélj a világhoz
Hogy beszélj magadhoz
Hogy összezavarj engem
Még, még, még jobban
Mert sosem elég

Megőrülök
Addig kergetsz a pszichedelikus rock minden egyes hangjával
Balról, jobbról, elölről, hátulról
Az is lehet, hogy belülről
Az is lehet, hogy nem te vagy az, hanem én
De te csak zenélsz tovább, hogy minden romba dőljön
Körülöttem és bennem
Amíg néma üvöltésbe nem menekülök
Mert romba dőlt minden körülöttem és bennem
"S mit úgy hívtam: én,
az sincsen"

(2021. október 17.)

Az egyik barátnőm szerint ez az eddigi legjobb versem. Tudom, hogy miért mondja. Ő sokkal jobban otthon van a költészetben, mint én, és ő még ért is a szabad versekhez. Ő elvontan ír. Olyan elvontan, amilyen ez is, csak ő morbid.

A vers alapja egyébként az egyik kommunikációelmélet órám volt. Nagyon random, nagyon beteg, de nagyon jó óra volt, és mint jól látható, megfogott. Büszke vagyok erre a kis alkotásomra, s be kell vallanom, ilyen ritkán szokott lenni, szóval remélem, hogy nektek is tetszik azért.

Puszi, T.