Úton

Álom

Villamos szeli át a kerületet, lassan
Zötykölődik végig a körúton. Köszönti
A délutáni autó-tömeget, bezengi hangja
A környéket. Koszos-sárga falát öntözi
A fényes-sárga napsugár. Megálló.
Emberek le, emberek föl. Nyüzsögnek,
Mint a méhek; döngicsélnek a leszálló
Gépek, milliárdnyi cserép felett körözve.

Madarak ágról ágra röppenve dalolják,
Hogy végre itt a tavasz. Újra kivirít a nap,
Beragyogva a Margit-kupolát, ahol jár,
Az arany keresztet a gömb felett. Nagy,
Messzi panel ablakáról csillan vissza
Fénye, s megsimít egy szellő a város felett.
Innen mindent látni. A bérházat, mit a
Gyerekek zsivaja tölt meg, s a trafik mellett

Cigit tekerő gimnazistát. Az utált bálnát,
Mit annyit átkoztam. Mégis ott maradt állva,
S természetes és jó, hogy ott van. Álmát
Alussza egy szőkeség a Fő utca valahányban.
Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent,
Nekem otthonom ez a kínokat megélt város.
Minden ismerős és minden ismeretlen,
De a szívemben őrzöm mindezt, mint álmot.

(2021. március 30.)

Tizennégy évet éltem le Budapesten. Mindig is jól láttam a hátrányait és az előnyeit is. Az igazság az, hogy mindig is szerelmes voltam belé. A gyerekkorom sok jelentős pillanata, a lenyugvó nap narancs vonulata a hegyek felett, a csordogáló eső a dualista épületek ablakain. Az én Pestem... Az egyik legszebb hely a világon.

Az élet úgy hozta, hogy másfél hete elköltöztem kollégiumba, 220 kilométerrel odébb, Pest pedig egy hétvégi kiruccanássá válik ezzel. Én akartam eljönni, de nehéz ott hagyni egy ilyen szép várost. Ezt már márciusban is tudtam. Igaz, akkor még semmi sem volt biztos, de már akkor is szenvedtem emiatt.

Ebben a versben nincs semmi extra. Egy kis Radnóti, egy szép márciusi nap és számtalan érzés.

Álmodjatok!

T.