Ikigai (Avengers f.f.)

Ju 十

Anya a konyha pult mellett állva díszitgetett egy tortát. Ez is valamilyen szinten meg lepő volt, de a kinézete.. 

Fején egy félbe hajtott kendő díszelgett, ruhái pedig lógtak rajta. Pedig nem tűntek bőnek egyébként..mi folyik itt?! 

- Anya! - lábadtak könnybe újra szemeim. Hozzá rohanva öleltem magamhoz vékony testét. Az a régi kellemes illat amit mindig úgy imádtam anyán..most nincs..

Helyét irritáló fertőtlenítő és gyógyszer szag vette át. Át ölelve éreztem csak, mennyire kint vannak a csontjai. 

- Nia! - ölelt át csontos kezeivel. - Kislányom! 

- Anyukám! Édesanyám! Mond hogy nem.. - indultak meg könnyeim, amiket viszont piros pólója fel fogott, így nem tudtak le folyni arcomon. Nem válaszolt, de szorítása erősödött és meg remegett, majd nála is el tört a mécses. Így zokogtunk össze kapaszkodva..kicsivel később Takashi ölelt át mindkettőnket, ő is sírt jóval csendesebben, de sírt. 

A "családi idillt" anya törte meg, jó kedvet tettetve törölte le könnyeit beesett arcán. 

- Csináltam neked... - köhögött fel némi vért egy zsebkendőbe. - ..Egy tortát.. - vette szaporán a levegőt. - Hiszen holnap lesz a..szülinapod! 

- Anya..! - növekedett újra a gombóc. - Nem kellett volna! Hiszen alig bírsz állni..Takashi miért nem állítottad meg?! És főleg miért nem szóltatok, hogy baj van? 

- A tortában nem tudtam meg állítani, annyira be gőzölt, hogy süt neked egyet..valószínűleg utoljára.. - nyeldekelte könnyeit a bátyám. Időközben ahogy teret nyertek szavai az elmémben, úgy sápadtam le egyre inkább. Anya mindeközben hátat fordítva nekünk támaszkodott a pultnak. 

- Sajnálom kicsim..hogy nem szóltunk, csak..nem akartuk, hogy aggódj. Fontos feladatod van és...azt hittük kiheverem hamar. 

- Mennyire súlyos? - rogytam le egy székre. 

- Végstádiumú.. - tördelte ujjait Takashi. Újabb könnyek gördültek végig arcomon..hiszen el fogom veszteni rövid időn belül az édesanyám..én is vele akarok menni! Nem akarok nélküle élni...

Mindkét kezem hajamba túrtam, miközben meredten néztem egy kis pontot a konyha végében. A könnyeim pedig hadd folyjanak csak..

- Kislányom..figyelj rám. Amikor elmegyek..kérlek, ne próbálj vissza hozni! 

- De..

- Betegségeknél nem működik tudod jól..

- Nem! Nem! Nem! Nem! - ugrottam fel a székről úgy, hogy a lendülettől fel borult. Szinte még alig csattant a parkettán, én már a lépcsőn rohantam felfelé. Belépve régi szobámba, csuktam magamra az toló ajtót rögtön. 

Ezt nem akarom el hinni..nem is! Inkább el fogadni! Az én életerős, vidám anyukám nem halhat meg..így! A rohadt rák miatt..nem és kész!

Halkan sírdogálva ültem le erkély ajtómba, majd el veszett az idő érzékem. A valósághoz is csak szinte folyton csörgő mobilom tartott meg. Közel volt hozzám a földön, szóval láthattam, hogy ki vagyis kik hívogatnak. A csapatból szinte mindenki próbált el érni..

Tény nem volt túl bő beszédű a cetli amit hagytam, de én se tudtam meddig leszek el. Senkivel nem akartam tárgyalni most..egy idő után viszont hívásokról át váltottak SMS-re. Csak egy-kettőt olvastam, amikor reflexből rá pillantottam a képernyőre beérkezésükkor.

"Nia..az isten verjen meg! Mikor jössz?"

"Senki nem sérült meg, de gyere haza, hiányzol!"

"Reméljük minden rendben veletek!"

Kedvesek..de tényleg. Jelenleg inkább lennék egy lakatlan, trópusi szigeten. Térdeimet mellkasomig húztam, úgy borultam rájuk át ölelve lábaim. 

Rövid idő múlva halk, erőtlen kopogás ütötte meg a fülem, majd mivel nem válaszoltam halkan el húzták ajtóm. Pár pillanattal később Anya borult rám, mellém térdelve. 

- Kicsim.. - súgta erőtlenül. - A bátyád eddig is vigyázott rád, most is fog..vigyázzatok egymásra! 

- Anya! - öleltem magamhoz elkeseredetten. 

- Sajnálom, hogy cserben hagytunk titeket, apáddal.. - kezdte simogatni szőke haj koronám. Valamikor neki is ilyen szőke hajzuhataga volt..most pedig egy tarka kendő fedi kopasz fejét.

Anya utolsó napjait semmiféleképp nem akarta kórházban tölteni, bármennyire is mondták az orvosok. Meg tudtam érteni őt, ha nekem lennének napjaim hátra én is inkább a családommal lennék otthon, mintsem egy rideg kórházi szobában ami bűzlik a haláltól. 

Ezekben a napokban nem csak a szülinapom ünnepeltük meg hanem..nem is tudom, hogy fogalmazzam..talán magát az életet. Egy egész életet búcsúztattunk el néhány nap alatt..

Ajándékként egy gyönyörű kis kinyithatós medált és hozzá való láncot kaptam. Természetesen anya és apa fotója volt benne.

Amikor Takashi-val fogtuk anya kezét, ágyának egy-egy oldalán ülve..nos nehéz volt nem bőgni. Mérges voltam továbbra is! Hiszen mégiscsak a legvégén szóltak nekem, ezzel csak pár napot adva, hogy anyával legyek. De most nem ez volt a legfontosabb..

A csapat nem tud semmit. Vissza írtam Tasha-nak, igaz csak annyit, hogy minden rendben, jövő héten megyek. 

- Szeretlek..mindkettőtöket! - mosolyodott el anya, utolsó szavai közben. - És ne haragudjatok... - folyt le egy nagyobb könnycsepp sápadt arcán. Nagyot nyelve, meredt el maga elé majd sóhajtott egy aprót és többé nem mozdult, se nem szólt hozzánk..

- ANYA! - rázogattam kétségbeesve, jobbját markolva. Könnyes szemmel néztem át Takashi-ra..görnyedten markolta ő is a kezét. Talán még sose láttam így zokogni őt..

Az orvos mélységes sajnálatát és részvétét nyilvánította felénk, miközben anya zsákjának fel húzták cipzárját és ki vitték a házból. Levegő után kapkodtam orromon át, a zokogástól már alig kaptam levegőt ez már lassan inkább hüppögés. Takashi ölelt és tartott amíg a kocsi el nem tűnt a sarkon túl. 

Vissza vonultam szobámba és az ágyra le dőlve sírtam magam álomba. A temetésig nagyjából minden napom így telt. Sírtam, majd aludtam a kimerültségtől. Nem húztuk sokáig a búcsúztatást..újságba meg jelentettük, aki akar el jön..hamvait pedig kérésének eleget téve a Shakujii folyóba szórtuk. Szép számmal jelentek meg rokonok és barátok. Jó volt látni, hogy mennyire "híres" volt anya. Imádni való személyisége volt, így érthető is.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Most a kelleténél is keserédesebbre sikerült a búcsúzkodás a reptéren. Már az utolsó fel hívás is el hangzott a beszállásra, amikor el engedtem a bátyám végre és fel rohantam a beszálló hídra. Szerencse, hogy egészen a beszálló részig el kísérhetett, szavakra pedig most nem volt szükség..most az egyszer nem.

Úton New York-ba sikeresen lefoglaltam agyam az Animal Crossing-gal. Ez lesz az én ments váram a gyász elől..a játék! 

Mikor játékhoz való segítség miatt, a mobilomon keresgéltem, tekintetem a dátumra tévedt..ma van a bál. Ha jól számolom Pietro már a bálban van..Maddy-vel. Mi jöhet még?!