Ikigai (Avengers f.f.)

Go 五

- Hogy vagy, picikém? - vetette rám magát futásból Natty. Bent van..a szobámban! Argh!

- Meg fulladok! - próbáltam némi levegőt magamhoz venni. 

- Bocsesz! - csúszott arrébb rólam a nő. - Lehet egy kérdésem, Nia? 

- Mondjad.. - pihegtem el nyúlva a párnámon.

- Emlékszel még hogyan mentetted meg Clint-et? - hümmögtem párat jelezve, hogy igen. - Na szóval..még egyszer meg ismételnéd? - pattant fel az ágyról az ajtó felé hátrálva. 

- Ki halt meg? - szedtem lábaim sebesen mellette. Köntösöm úgy lebegett mögöttem akár Thor köpenye. Időközben azért vettem magamra egy pizsit..

- Hát.. - értünk a laborba. - Pietro! - fájdalmasan nagyot dobbant a szívem. Ne..ne basszus! Lehet, hogy utálom, mert meg lopott, de egész kedvesnek tűnt amikor rabként funkcionáltam, annak ellenére, hogy be törtem az orrát. Azt az ígéretem sem tudtam be tartani, hogy meg gyógyítom..

- Tudom, nincs jogom szívességet kérni tőled, de.. - nézett rám könnyeitől fuldokolva Wanda. - Mentsd meg, könyörgöm! 

- Segítek, nyugi! - nyeltem nagyot, ezzel el fojtva a könnyeim egy időre. A fiú holt teste mellé lépve, tenyerem a homlokára helyeztem, akárcsak anno Clint-nek. Milyen puha fürtjei vannak, basszus! Semmi..ez most kevésnek tűnik. 

- Mi a baj? - vont kérdőre aggódó fejet vágva Clint. 

- Túl régóta halott.. - elképesztően keservesen fel zokogott Wanda. - Nyugi! - küldtem felé biztató mosolyt. Nem tudom, hogy látta-e a könnyein át, de remélem. Le hajolva arcához, el mormoltam magamban egy gyors imát és ajkaim az övéihez érintettem. Selymes és puha..

Halk cuppanó hangok jelezték nekem, hogy el kezdtek be gyógyulni a lövések. Jó ez már jó! A puha ajkai szép lassan melegséggel teltek meg. Reflexből történhetett neki, hogy azt se tudja ki csüng az ajkán, de vissza csókolja. Eléggé meg lepődtem maradjunk annyiban.. 

Fel egyenesedve szemléltem az éledező fiút. Már sokkal hálásabb zokogás ütötte meg a fülem a lány felől. Majd tesója nyakába borult. 

- Élsz! Te élsz! Te élsz! - zokogta mantrázva. 

- Nagy voltál most is! - szorította meg finoman a vállam Tony egy büszke vigyor kíséretében. - Nos akkor jöhet a ki vizsgálás Mr Maximoff! - lépdelt a fiú felé. Tényleg hol van Bruce?

- Nem kérsz egy teát? - ölelt meg Natty. 

- De! Jól esne! - követtem a konyhába, ahol viszont a helység végében elhelyezett kanapék egyikére telepedtem le. 

- Jól csókolhatsz, ha még a holtak is magukhoz térnek! - lépett be Clint, le dobva magát az étkezőasztal egyik székére. 

- Rá adásul vissza is csókolnak! - csipkelődött Natty is.

- Vagy olyan rosszul, hogy magukhoz térnek.. - nyomtam el egy ásítást. 

- Bolond! Mindjárt rád borítom a teád, ha még egyszer ilyet mondasz.. - adta oda a gőzölgő bögrét Nat. 

- Na meséljetek, mi történt? - fogtam közre a bögrét, várakozás teljesen nézve a két felnőttre.

Mindent el meséltek, hogyan repült fel fél Sokovia, az ikrekben hogy bíztak meg és vették fel a csapatba őket. Na meg persze, hogyan pusztították el Ultront. 

- Elnézést! A kapitány szeretne magával beszélni, Clint. - hallottam meg Jarvis hangját. Az ajtó felé kapva a fejem mégis egy vöröses-lilás alak lebegett be. Mit ne mondjak nagy lélek jelenlét kellett, hogy ne ordítsak fel a rémülettől. - Ó, helló! - lebegett felém az alak. - Én Vízió vagyok! 

- Á, szóval rólad beszéltek előbb! Üdv, én Hamada Niako vagyok! - fogtam vele kezet. 

- Örvendek! - biccentett majd a falon át távozott. Clint eddigre már árkon bokron túl volt. Szaggatótan fújtam ki a levegőt, kis tányér méretű szemekkel nézve Natty-re. 

- Már meg se lepődők lassan!

- Az csak ne beszéljen aki, a kaijuk országából jött! - nevetett fel. Üres bögrém komótosan a mosogatóba tettem, majd indultam volna vissza a szobámba.

- Asszem vissza fekszem.. 

- Hol van? Itt? - hallottam meg Pietro-t. - Nia! - pihegett az ajtóban meg állva. Minden át menet nélkül rohant hozzám és kapott fel, jól meg ölelgetve. - Köszönöm! - súgta fél hangosan hajamba bújva. - Elképesztő voltál! Köszönöm! - nyomott egy hatalmas puszit az arcomra miután le tett. Éreztem ahogy el önti az arcom a forróság. Sután a puszi helyéhez nyúltam, miközben életteli arcát vizsgálgattam. Mint akivel semmi nem történt! Tényleg hihetetlen vagyok!

- Nia..köszönöm én is, hogy vissza hoztad nekem! - lépett be a még mindig könnyektől maszatos arcú Wanda. 

- Ugyan, hiszen ezért vagyok itt!

- Nézd Wanda! Pont olyan piercingje van, mint amit akartál. - tűrte jobban a fülem mögé a hajam Pietro, ezzel kendőzetlenül fel fedve industrial piercingem. 

- Nagyon klassz! - csodálta meg a lány is. 

- Arigato! /Köszönöm/ - csavargattam meg a fém rudat a fülemben, elmosolyodva és ha lehet még inkább el pirulva. - Én viszont most vissza megyek. Kezdek el gyengülni úgy érzem.. - húztam a szám.
- Még egyszer köszönöm és jobbulást! - ölelt még egyszer magához Pietro.
- Köszi és nincs mit! Jöttem eggyel az orrod miatt.. - öltöttem ki rá nyelvem kicsit.

Vissza mászva szobámba, boldogan nyúltam el a paplanon. Ma is hasznos voltam!

Az el következendő napokat jó részt a szobámban töltöttem. Vagy játszottam vagy aludtam. Ha ki mentem enni, mindig össze futottam Pietro-val. Rögtön mellém szökkent, minden egyes alkalommal és mesélt mindenről vagy éppen hogy csak csöndben figyelt. Ami meg lepő mód nem frusztrált annyira(!) mint elsőre gondoltam. Egész kezdem meg kedvelni a hülye fejét.

A húga viszont..nem tudom egyik pillanatban tök kedves, a következőben meg hozzá se lehet szólni. Fura..

A dolgok viszont változnak néha napján, és váratlanul kapja az ember a pofont. Van egy lány, Madison-nak hívják az egyik ügynök lánya. Gyakran be jár hozzánk, mióta Pietro is itt lakik..és én utálom!