Leiner Laura Közhelyek

5.

Még aznap délután felmondtam. Csak besétáltam, és megtettem azt, amire olyan nagyon rég készültem. Senki nem sírta el magát a hír hallatán. Ezt nem is vártam tőlük. Mégis hihetetlen boldogság fogott el, amikor összepakoltam az asztalomat, és egyszerűen elköszöntem. Nem voltam haragban senkivel. Jóban sem. Semmilyen viszonyom nem volt velük. Örültem az új munkámnak. Úgy éreztem, visszatért az életem az útra, amiről három éve simán lesiklott.
Na, igen. Illúzió. Újabb lehetőséget kreáltam magamnak, hogy megkeressem a boldogságomat. A boldogságom, ami ideig-óráig tart csupán. De az is több mint a semmi.
Vasárnap szokás szerint apámmal ebédeltem. Szokás szerint értem jött, és elvitt abba az étterembe, ahova ő úgy szeretett járni. Én annyira nem, de nem számított. Homárt ettünk. Minden héten azt kajáltunk, már undorodtam tőle.
– Kiléptem a munkahelyemről – mondtam, mintha csak azt jelentettem volna be, hogy szép idő van. Apu kezében megállt a rák, pont mielőtt kettétörte volna.
– Miért?
– Mert utáltam. Tudod, hogy utáltam – közöltem szórakozottan.
– Ez anyád műve volt, ugye?
– Nem, még ő sem tudja. Majd este elmondom neki.
– Állandóan telebeszéli a fejedet, csak a hülyeségét fújja. Shannen, fontos volt az a munka, a megélhetésedet jelentette.
Jöttek az atyai jó tanácsok.
– Van másik munkám. Nem léptem ki addig, amíg nem szereztem mást – magyaráztam. Apám végre eltörte azt a szerencsétlen rákot.
– Az más. Milyen munka?
– Egy másik magazinnál. Bővebbet nem tudok, hétfőn közlik, hogy mi lesz a dolgom.
– Na, és milyen magazin?
– Metálvilág.
A rák újra megállt a levegőben. Zseniális! Ha így folytatjuk, soha nem kezdi el enni. Ültünk az elit étteremben, ahonnan mindig menekülési kényszerem volt, ahogy végignéztem a sznob társaságokon, akik csak azért jártak oda, mert drága és trendi. Az már más kérdés volt, hogy ehetetlen, gusztustalan, rágós kaják voltak. Ezek az apróságok nem számítottak. Apám mániája volt a puccos hely. Cégtulajdonosként semmi dolga és gondja nem volt, megtehette volna, hogy soha többet nem csinál semmit, akkor is vígan élt volna élete végéig, de munkamániás volt. Hiába volt tele, mindent tudott becsülni. Ezt nagyra értékeltem. Tőle kaptam meg a legtöbbször „a dolgozni fontos, mert az élet hozhat váratlan helyzeteket, amikor fontos, hogy fix munkahelye legyen az embernek” sablondumát. Az egyetem után közölte, hogy dolgozzak, mert ő is dolgozott. Dolgozni fontos, dolgozni jó. Apámnak szinte személyként szerepelt a dolgozás szó a mondataiban. Mintha az is valaki lenne. Két mániája volt. Az egyik a munka, a másik pedig a veszekedés anyámmal. Így volt teljes az élete. Meg voltam én, a lánya, az egy szem gyermeke, akivel vasárnaponként rákot kajáltatott. Idilli.
– Nem szabadott volna abbahagynod a focit – csóválta a fejét.
Hogy miért kapom meg mindkettőjüktől minden alkalommal, hogy mit nem szabadott volna abbahagynom? Fogalmam sincs. Ha tényleg csak rajtuk múlt volna, mára egy kézműves focista lennék.
– Apu, kisgyerekként még elszórakoztam a csapatban, de később kínossá vált. A lányok nem fociznak – magyaráztam.
– Már hogyne fociznának?! Van női válogatott. Nagyon eredményesek. Tudtad, hogy nekik is van világbajnokságuk?
– Azok leszbikusok!
– Shannen, kérlek! – csitított le, mert lehet, kicsit hangosabban reagáltam, mint azt a hely megkívánta volna. – Már hogy lennének azok? Vannak köztük családanyák is. Ezek a nők kitartó és eredményes sportolók.
– Rendben, akkor csak nem szerettem focizni – adtam fel.
– Ha anyád nem erőszakol rád annyi mindent, akkor maradt volna energiád és kedved tovább futballozni.
– Lehet – vontam meg a vállam. Nem. Nem akartam focizni. Sem lovagolni. Sem agyagból köcsögöket csinálni. Gyerek akartam lenni. Mindegy, rég volt.
– Alan nem jelentkezett? – érdeklődött. Megállt a torkomban a rák. Kínos téma. Szinte hallottam a vinnyogó szirénát, ami jelezte, vészesen közeledik egy hatalmas kiborulás, ha tovább gondolkozok.
– Nem. Nem is fog – feleltem.
– Shannen, csak azt tudom tanácsolni, hogy lépj tovább! Hidd el, ez nem könnyű, de menni fog – mosolygott apu.
Alan. Egy ideje nem jutott eszembe. Már vagy négy napja. Pont közeledett az évforduló. Az évforduló, amikor dobott. Az ember annyi hülye férfival találkozik az élete során, és amikor megtalálja azt, amelyikkel minden stimmel, rájön, hogy az volt a legszemetebb az összes közül. Csak jól álcázta. Az összes barátom közül Alan volt az, akit eléggé szerettem. Úgy mondanám, eléggé ahhoz, hogy rózsaszínben lássam a világot. Ez a legveszélyesebb. Mert a rózsaszín világkép megvéd egy darabig a külvilágtól, álomképet fest, amiben édes hinni és élni. Ez az az érzés, amiből már csak lefelé vezet az út. Úgy tört össze az álomképem, hogy a fellegekből, minden átmenet nélkül, a föld alá süllyedtem. Pillanatok alatt. Nem volt előzménye, nem volt semmi. Együtt éltem Alannel. Az első férfi volt, akivel összeköltöztem. A szüleim korainak találták. Az egyetlen dolog volt, amiben életük során egyetértettek. Ebben viszont én nem értettem egyet velük. Ilyen az élet. Egy hónapos ismeretség után cuccoltunk össze. Ma már tudom, hogy korai volt. Akkor nem tudhattam. Elvileg olyan szerelem volt ez, amire nem véletlenül találták ki a „vak” jelzőt. Nem láttam, és nem hallottam. Nem is akartam. Ő volt nekem, szerettem, boldog voltam vele. Vagy lehet, hogy csak azt hiszem.
Az ember mindig azt tartja a legnagyobb boldogságnak, amit addig megélt. Aztán jön egy újabb, nagyobb, és rájön, hogy az előző még csak nem is hasonlított az érzésre. Így van ez valahogy az első szerelemmel. Az első szerelem mindenkinek máskor jön, mindenkinek mást jelent. Utólag. De abban a pillanatban, amikor benne vagyunk, nem számít semmi. Tizennégy évesen voltam először szerelmes. Igazából azt kéne rá mondanom, hogy nevetséges gyerekkapcsolat volt, de ha azt mondanám, hazudnék. A gyerekkori önmagamat csapnám be. Utólag milyen röhejes, milyen kis semmitmondó időszak! Mi az a gyermeteg hullámzás a mellkasban, amit csupán egy pillantás vált ki? Mi az ahhoz képest, amikor a közös életből, a közös lakásból és a frankón közös jövő elől dobnak ki? Se szó, se beszéd. Az első szerelem akkor is szép. És szomorú is a maga komolytalanságában. Ki ne emlékezne rá? Mindenkit dobnak egyszer először. Komolytalan, de egyben az első komoly pofon az élettől. Amikor hirtelen rádöbbenünk, hogy ez velünk is megtörténhet. Amikor egy gyerek (mert az első szerelem korában gyerekek vagyunk, ez biztos) először gondol arra, hogy nem ér semmit az élete. Nevetséges? Az. Mit tud egy kölyök ezekről a dolgokról? Semmit. Mégis akkor, az első szakítás pillanatában megszűnünk gyereknek lenni. Hirtelen növünk fel a gondolatokhoz. Akkor jövünk rá először, hogy milyen szemét világba kerültünk.
Na, igen. Alan szemét volt velem. Ezért kapta tőlem, természetesen utólag, a seggfej becenevet. Huszonhárom évesen megismertem. A születésnapomon egy étteremben vacsoráztunk három barátnőmmel. Barátnők, akik arra vannak, hogy az ember ne üljön egyedül egy étteremben a szülinapján. Semmi más célt nem szolgálnak. Egy elég menő étteremben kajáltunk. Érdekes, velünk született tulajdonság, hogy ha valamit ünnepelni akarunk, puccos helyen tesszük. Látszat az egész. Sokkal jobban éreztem volna magam, ha egy ócska, kockás abroszos étteremben eszünk állott szendvicset és olcsó, vizezett sört iszunk hozzá. Barátibb. Emberibb. Mint ülni egy sznob helyen, kulturáltan étkezni, visszafogottan beszélgetni. Vigyázni, hogy a pezsgőspoháron ne hagyjunk rúzsnyomot. Nem, a három barátnőm, akikkel egy évfolyamra jártunk, gondoskodott a remek buliról. Asztalt foglaltak a város egyik legmenőbb éttermében, már négy héttel a szülinapom előtt. Felvették a legjobb ruhájukat, a legeredetibbnek tűnő bizsujukat, és kezdődhetett a móka. A „legjobb” barátnőjük szülinapi vacsorája? Vagy csupán álca, és pénzes pasit akartak fogni maguknak? Sosem derült ki. A gesztust kellett értékelni. A látszat számított. Mindig csak az számít. Elmentünk hát vacsorázni. Még köszöntőt is mondtak. Elhittem nekik. Aztán ettünk. Körbenézve az étteremben semmi mást nem láttam, csak látszatot. Ahogy a pincér óvatosan italt tölt. Ahogy az emberek visszafogottan nevetgélnek. Ahogy tálalnak. A hamis mosolyok az arcokon. A csillogás, ami mögött elfáradt, szerepükbe beleunt emberek sütötték le a szemüket. A kés csikorgása a tányéron. Feszültnek éreztem magam. Hiszen ez csak étkezés. Mindennapi dolog, ami nélkül nem tudunk létezni. Miért kell ebből is eseményt csinálni? Az étel mindenhol, mindenkinek ugyanazt a célt szolgálja. De a világ erről már rég megfeledkezett. A tálalásra esett a hangsúly, a körülményekre. Az ételről mindenki megfeledkezett. Kedvem lett volna felszólalni, hogy ez az étel, ez a puccos, ötfogásos vacsora valójában ugyanazt nyújtja, mint egy utcai padon elfogyasztott szalámis szendvics.
Természetesen nem szóltam semmit. Viszont nem leltem boldogságot benne. Hálátlan, elkényeztetett teremtmény lennék, amiért nem tudom értékelni azt, ami adva van, miközben sok más ember szívesen cserélne velem? Vagy áldozat vagyok, aki lehetetlen kérdéseket tesz fel magának?
A desszertnél jártunk, három barátnőm folyton csacsogott. Legkedvesebb arckifejezésemet elővéve hallgattam őket. Nem volt túl etikus, igazából le kellett volna vágni a kezem, amiért könyököltem, és a fejemet a tenyeremre támasztottam. Ekkora vétket követtem el a világgal szemben. Talán megbocsáthatatlan, mégsem tudtam tartani a fejemet. Bágyadtan néztem körbe. Egy máz vett körül. A tökéletes boldogság, bármerre is fordultam.
Ahogy bambultam, észre sem vettem, hogy a tekintetem megakadt egy irányban. Nem figyeltem, nem is láttam, nem is néztem, mégis úgy tűnhetett. A gondolataim sokkal messzebb voltak a puccos étteremnél, de ott és akkor ezt csak én tudtam. Amikor kitisztult az elmém, észrevettem, hogy perceken át egy társaságra bámultam. Az egyik férfi, aki középen, velem szemben ült, megemelte felém a poharát. Enyhén elmosolyodtam, és elfordítottam a fejem. Aztán, ügyelve, hogy ezúttal senkit ne bámuljak, a terítőre meredve folytattam a gondolatmenetemet. Arra eszméltem fel, hogy két pincér áll mellettem, és énekelnek. Felnéztem rájuk.
Ketten fogtak egy tortát, amin vakítóan ragyogott a meggyújtott tűzijáték. A barátnőim mosolyogtak, ez az ő művük volt. Sejtettem. Végighallgattam a két pincér énekét, akik mosolyuk mögött valószínűleg a pokol legfélelmetesebb bugyraiba kívántak. Az egész étterem engem nézett, a szülinapost. Kínos volt. Végre elérkezett a pillanat, amikor befejezték a dalt, és letették elém a tortát. A barátnőim büszkén néztek maguk elé, megérdemelt volt az arckifejezésük, valóban feledhetetlen élményt nyújtottak nekem. Csak nem úgy, ahogy ők gondolták. Az egész étterem megtapsolt. Ez még kínosabban érintett, idegen emberek vigyorogtak rám, vigyoruk mögött azonban láttam az ürességet. Nekik csak egy lány voltam, akit meg kellett tapsolniuk, mert a kultúrétterem szelleme megkívánta, miközben ezzel félbeszakadt az értelmes társalgásuk. Nekem ők pedig csak egy csomó arcot jelentettek, akik üresen mosolyogtak rám, én pedig üresen visszavigyorogtam. Ennyit a látszatról. Kívülről szépnek tűnt. Belül rothadt az egész. Pillanatok alatt abbamaradt az ünneplésem, lezajlott a cirkusz, minden visszatért a régi kerékvágásba.
Épp a tortát vágtam fel, amikor egy italt hozott nekem a pincér. Már volt italom.
– Ezt az az úr küldi, boldog születésnapot kívánva önnek – tette le elém az italt a pincér, majd a szemközti asztal felé mutatott. Az a férfi vigyorgott rám, akit véletlenül, tudtomon kívül megbámultam az imént. Elmosolyodtam.
Miért ilyen bonyolultak a dolgok? Miért kellett végighallgatnom az értelmetlen pincért? Miért nem jött oda a férfi, veregette meg a vállamat, és mondta: Nesze, ha már végig kellett hallgatnom a dalodat, idd meg!
Ez volt az igazság. De becsomagolva, pincérrel, tálcával, betanult szöveggel hatásosabb volt.
Alig egy órán belül a férfi és a társasága a mi asztalunknál ült. Nem nehéz ismerkedni. Végül is könnyű. Csak az a baj, hogy ritkán akadunk össze olyan emberrel, akit hosszú távon nem ununk. Az ilyen éttermi ismerkedések kilencven százaléka tévedés. Az ember már a harmadik mondatnál tudja, hogy érdemes volt-e, vagy sem. És olyankor mit teszünk? Mivel velünk született jellemvonás, hogy egyenesek vagyunk, udvariasan végighallgatjuk a másikat, aztán soha többet nem keressük a társaságát. Talán erre találták ki a telefont. Hogy azt mondhassuk: Oké, majd hívlak. Ez megkönnyíti a dolgokat. De előfordul az a ritka pillanat is, amikor a sors, a puccos hely, a hamis barátok, vagyis minden, de minden körülmény ellenére jól sül el a dolog. Legalábbis azt hisszük. Sokáig azt hisszük. Így volt ez velem is. Miután Alan bemutatkozott, egész este mellettem ült. Beszélgettünk. Élveztem a társaságát. Sokadszorra bukott meg a külső alapján megítélés elméletem. Minden látszat ellenére Alan nemhogy szórakoztató volt, de kedves, őszinte és végtelenül jópofa. Kívülről egy becsomagolt, de semmiféle meglepetést nem tartalmazó csomagnak tűnt. Drága öltöny, látszatkaja, jól fésült haj, makulátlan arcbőr. Minden benne volt! Annyira tudatosan, hogy már szinte tudatalattinak tűnt. Olyan betanultan mozdította a kezét, megvillantva ezzel a méregdrága óráját, hogy elhittem, teljesen spontán volt.
Tulajdonképpen egy kreált seggfej volt, ezt az első pillanatban tudtam. Én valóban az az ember voltam, akit nem hatott meg sem az órája, sem a külseje. Elvileg emiatt azonnal el kellett volna hajtanom. De több volt benne. Sokkal több volt, mint az a feldíszített karácsonyfa, ami fenyőfaként senki figyelmét nem kelti fel. Háromnegyed óra alatt kiderült, hogy igen komoly személyiség, egy csomó jó gondolattal, értékes nézetekkel. Végül is karácsonyfa volt, de az a fajta, amelyik fenyőként is magasabbra nő, mint a többi.
Hogy megtaláltam volna a boldogságom? Aha, legalábbis azt hittem. Nem tudom, mi fogta meg bennem. Sosem kérdeztem. Utólag azt mondanám, valamelyest színesítettem az életét. Akkor nem mondtam semmit. A szülinapi vacsorám után, másnap is találkoztunk. Utána is. Én épp munkát kerestem, ő dolgozott, ezért egy idő után én mentem elé, aztán együtt töltöttük a nap hátralévő részét.
Beleestem. Elég durván. Senki nem nézte jó szemmel ezt, csak én. Alan tíz évvel volt idősebb nálam; a megismerkedésünkkor múlt harminchárom. Minden szülő rémálma. Egy hónapja ismertem Alant, amikor vacsora közben megkérdezte, hozzá költöznék-e. Nem is gondoltam végig a kérdést. Igent mondtam.
Először anyámat hallgattam végig. Nem volt könnyű. Azt hittem, rosszabb már nem jöhet. De aztán jött apám. Majdnem megőrültem, olyan szinten ellenezték a kapcsolatomat. Ennél már tényleg nem számítottam rosszabbra. Pedig volt még egy. Az a variáció, amit el sem tudtam képzelni. Anyu és apu közösen ültek le velem, hogy egy utolsó próbát tegyenek, amivel eltántoríthatnának a tervemtől. Nem sikerült nekik. Elég eltökélt voltam. Így mindkettőjüknek nemet mondtam. Életemben először tettem meg, addig valamelyiküknek muszáj volt igazat adnom, hiszen nem is volt más választásom, egyikőjük volt az igen, másikuk a nem. Ezúttal viszont mindketten nemet mondtak. Én viszont igent.
Apu mindenesetre találkozott Alannel, és elbeszélgetett vele. Ahogyan egy apa szokott azzal, akit inkább lelőne, minthogy a lánya közelébe engedjen.
Hirtelen kapcsolat volt a miénk, az biztos. Azt hittem, boldog vagyok. És nagyon jó volt azt hinni, hogy megtaláltam azt, amit kerestem. Alan háza egy üvegkalitka volt, megőrültem a tökéletességétől. Nem, igazából Alan tökéletességétől őrültem meg. Befolyásolható voltam. Mindig is. Szépen lassan minden kezdett kiirtódni belőlem, amihez régen annyira ragaszkodtam. Időközben megtaláltam a munkámat, amit nagyon nem szerettem. Saját magam kényszerítettem abba az életstílusba, amit még nézni is utáltam. De ezektől függetlenül nagyon szerettem Alant. Voltak pillanatok a kapcsolatunkban, amik értékesnek is nevezhetők. Igen, ha nagyon keresek, biztosan eszembe jut.
Elhitette velem, hogy jó vagyok. Elhitette velem, hogy értékes vagyok. Hogy jó az, amit csinálok. Bólintottam, de semmi értelmét nem láttam az egészségrovatnak. Közöm sem volt hozzá. Aztán elhittem, hogy fontos. Elhitette velem. Meggyőzött, hogy a puccos helyen kajálás jó dolog. Akkor miért fosszuk meg magunkat a jó dolgoktól? Erre is bólintottam. Voltak pillanatok, amikor tök egyszerűen éltünk. Amikor nem volt szerep, amit eljátsszunk. Olyankor tényleg rendben volt minden. Aztán jött az újabb céges buli, ahol mosolyogtam mellette, ettem a kis kaviáros dolgot, amit felszolgáltak. Egyáltalán nem ezt a boldogságot kerestem. De Alan ott volt, és őt szerettem. Szerettem, és fogalmam sem volt róla, hogy a fiatalságomat és a naivságomat kihasználva olyan embert formál belőlem, amilyet csak akar. Anyu és apu tombolt ebben a két évben. Alig bírtam velük beszélni, mindig ugyanoda jutottunk. Hogy nem ismernek rám. Tulajdonképpen én sem ismertem magamra. De ezt nem vallhattam be, azzal saját magam ellen beszéltem volna. Ettől függetlenül a szüleimmel majdnem ugyanannyi időt töltöttem, mint addig. Ha a munkám és a kapcsolatom engedte, azonnal hozzájuk mentem. Én úgy láttam, semmi nem változik, csak annyi, hogy nemcsak apuval kajálok rákot hétvégente, hanem hét közben is, Alannel.
Apu és én csendben ettük tovább a rákot. Nem esett több szó Alanről, ennyi is épp elég volt. Apu látszólag megbánta, hogy szóba hozta. Egy éve volt már, hogy véget ért a kapcsolatunk.
– Kíváncsi vagyok, milyen lesz az új munkád – törölgette meg apu a száját.
– Csak jobb lehet, mint az előző – vontam meg a vállam.
– Na, de metál? Shannen, biztosan ez az, amit csinálni akarsz?
– Nem abban a világban élünk, amikor erről én dönthetek.
– Ne beszélj így! – szólt rám.
Lehet, hogy igaza volt. Nem kellett volna így beszélnem. De nekem meg abban volt igazam, amit mondtam. Tehát egy-egy.
– Még mindig kezdőnek számítasz, találsz majd neked való munkát. Ebben a szakmában meg kell érni – magyarázta.
Igen. Ha nagyon megérek, akkor már ott tartok, hogy kihalok az állásomból.
– Minden rendben lesz, apu – legyintettem hanyagul.
– Persze hogy rendben lesz. Ha nagyon nem megy, kilépsz. Ha nem találsz mást, még mindig ott van a lehetőség, hogy hozzám gyere dolgozni.
– A te cégedben nincs szükség írókra.
– Találunk mást – mondta.
Amikor végeztem a sulival, apám azonnal felajánlotta, hogy felvesz a cégéhez. Hogy minek? Akárminek. Nem az volt a lényeg. A lényeg abban rejlett, hogy dolgozzak. Ez volt a mániája. Viszont szívesen szemmel tartott volna, így jött a ragyogó ötlet, hogy felvesz magához. Így burkoltan tartott volna el. Rám sózott volna valami kamumunkát, aztán terve szerint szépen, folyamatosan lépkedtem volna felfelé.
Nem, nem azért nem vállaltam el, mert nem lett volna fair a többi emberrel szemben. Hülyeség! Ha az élet kegyes volt hozzám, és ilyen családba születtem, akkor miért vonnám meg magamtól azt, ami adva van?
Nem. Az ok egyszerű volt. Szerettem volna a saját szakmámban elhelyezkedni. Tök egyszerű. Nem azért tanultam, hogy ne legyen hasznomra. Így is szerencsés vagyok, mert ha bármi baj lenne, apu azonnal biztosít nekem mindent. De érdekelt az írás. Nem voltam a legjobb benne. A legrosszabb sem. Tulajdonképpen átlagos író voltam, de hozzátartozik, hogy az egészségrovat nem adott lehetőséget arra, hogy kiizzadjam magamból a minőségi munkát. Viszont szerettem, és érdekelt. Aztán a többi jött magától.