Leiner Laura Közhelyek

16.

Felnéztem, és megszédültem. Pedig két lábon álltam az édes, szilárd talajon. A látványtól szédültem meg. Ott tornyosult felettem a gigantikus építmény. Magas volt, olyan magas, hogy mire végigfuttattam rajta a tekintetem, és éreztem, hogy a nyakam már nem hajlik jobban hátra, beleszédültem. És emberek, nem is kevesen, hanem rengetegen azért álltak sorba, hogy felmenjenek rá.
– Te beállsz ebbe a sorba? – kérdeztem Vladot.
– Be. Jössz velem?
– Nem!
– Nem föl, hanem sorba állni. Az sok idő, addig sem vagy egyedül – mondta.
– Ja, igen. Sorba állok veled, de ezer százalék, hogy nem megyek fel. Még nem született meg az az ember, aki miatt én oda felmennék – néztem fel újra a toronyra.
– Értem – bólogatott nevetve.
Beálltunk a sorba, ami lassan, de haladt. Megint felnéztem, ezúttal alulnézetből láttam a tornyot, mert alatta várakoztunk. Előttünk hosszú, kígyózó sor, és mögénk is szép számmal érkeztek az emberek. Bámészkodó turisták mindenfelé. Fényképezőgépek kattogása, vidám mosolyok, csodálkozástól elkerekedett szemek. Csak az én fejem volt holtsápadt, és Vladé. Az enyém a rémülettől, amit a torony látványa váltott ki, Vlad pedig… Hát, ő mindig természetellenesen sápadt volt.
– Legalább lépcsőn mész fel? – kérdeztem vigyorogva, amikor láttam, hogy néhány igen bátor ember lépcsőn jön lefelé.
– Nem – nézett le rám nevetve.
– Pedig úgy lenne az igazi. Nem gondolod? – szekáltam tovább, miközben elértünk a sornak ahhoz a részéhez, amikor már kordonok között ácsorogtunk.
– Felmehetek lépcsőn is, de akkor többet kell rám várnod.
– Ó, értem ne aggódj! Elleszek. Leülök egy padra, dohányzom, iszom valamit, élvezem Párizst. Te pedig nyugodtan menj fel a hülye toronyba, majd jól elszédülsz – vágtam rá dacosan.
Megint előrébb haladtunk, túlmentünk a kordon második kanyarulatán is, így volt lehetőségem a kiindulási pontunk felé tekinteni. Több százan álltak mögöttünk. Eszembe jutott valami, és riadtan Vladra néztem.
– Hol fogok tudni visszamenni? – kérdeztem.
– Gondolom, ott elöl – mutatott a jegypénztár felé.
– De ugye ki tudok menni? Ugye nem kell felmennem? Csak mert ez a sok ember mögöttünk… teljesen eltorlaszolják az utat… – kapkodtam a levegőt.
Nyugi – mondta közelebb húzva magához, és átölelt.
– De ugye a pénztárnál ki tudok menni? – magyaráztam tovább, és sóhajtottam egyet.
Pánikhangulat. Tetőfokon. Már attól totál beparáztam, hogy egy sorban álltam, és rengeteg ember volt mögöttem. Ha felnéztem a toronyra, a pánik átváltott rettegésbe, így inkább nem nézelődtem, gyakoroltam az önkontrollt, amit a doki tanított nekem. Nem úgy működött, mint szerettem volna. Órák teltek el azóta, hogy sorban álltunk. Legalább kettő. Megőrültem a gépek kattogásától, az izguló emberektől, a boldog turistazsivajtól. Ki akartam menni a sorból, de nem volt lehetőségem, mindenfelé rengetegen álltak, és arra vártak, hogy felmehessenek. Én meg arra, hogy ki. A sorból. Vlad jelenléte némiképp lecsillapította a kitörni készülő pánikrohamomat, ezért inkább őt néztem. Fogta a kezemet; az érintése megnyugtatott. Aztán elengedett, mert a pénztár előtti lépcsőhöz értünk, és felment megvenni a jegyét. Csupán pár percet töltöttem egyedül, de majdnem begolyóztam. Legalább tizenöt különböző nyelven beszéltek körülöttem, a gépek tovább kattogtak. Eszembe jutott, ha itt lent, a földön ennyi képet készítenek, mit csinálhatnak fent? Az is lehet, hogy mire felérnek, kifogynak a filmből… Kortyokban ittam a levegőt, és igyekeztem megnyugtatni magam. Semmi baj. Vlad mindjárt visszajön, én kiverekszem magam a tömegből, és nyugodtan, egy padon ülve eltöltök egy kis időt egyedül. Minden rendben lesz… Minden a legnagyobb rendben lesz.
Vlad visszajött. Épp időben; már majdnem teljesen kiakadtam. A doki szerint nem vagyok pánikbeteg. Én ne lennék? Ezt még megbeszélem vele.
– Szuper, és én most merre menjek ki? – néztem türelmetlenül körbe.
– Nem tudom. Talán… – forgolódott ő is. – Tényleg nem tudom.
Újra körbenéztem. Kígyózó sorok mögöttem. Jobbra a pénztárhoz nyomuló emberek. Balra azok, akik a liftre vártak, hogy feljussanak. Beragadtam! Vettem egy mély levegőt, és éppen ki akartam törni magamból, amikor Vladra néztem. Mosolygott. Nem rosszindulatúan, hanem kedvesen. De az akkor nem hatott meg.
– Te ezt tudtad! – förmedtem rá.
– Nem, komolyan nem – tört ki belőle a röhögés.
– Mutasd a kezed! – kaptam el az ökölbe szorított kezét. Nem kellett erőlködnöm, kinyitotta, és megláttam a tenyerében a két jegyet.
– Ez szemétség volt!
– Ugyan már! – kezdett volna nyugtatgatni, de nem hagytam.
– Szemétség és pénzkidobás! Mert én nem megyek fel… Átverekszem magam a tömegen, az sem érdekel, ha az emberek fején, de én most lépek – vigyorogtam.
Az előttünk várakozó emberek megindultak, és beszálltak a liftbe. Vlad megragadta a karomat, és húzni kezdett.
– Mit csinálsz? – szóltam rá.
– Gyere már! – húzott maga után.
– Nem! – rángattam a karom, miközben vonszolt, én pedig próbáltam valamibe megkapaszkodni, de nem volt semmi stabil a környéken, csak emberek, de ők is a lifthez igyekeztek.
Az előttünk álló három ember hirtelen megállt. A liftajtó becsukódott, ők már nem fértek be. És mi sem. Szerencsére.
– Oké, ez vicces volt. És most megyek.
– Rendben, igazad van. Menj! – mondta, de nem tűnt komolynak. Már bent álltunk a toronyban, a lift előtt. Hátranéztem. Az emberek tömörültek mögöttünk. Teljesen be voltam zárva.
– Ezt nem teheted velem, én pánikbeteg vagyok! – mondtam könyörgő hangon.
– Dehogy vagy! – legyintett. – De! És a szívem sem bírja.
– Mi baja a szívednek? – ráncolta a homlokát.
– Hogy mindjárt leáll! – vágtam rá. Megcsóválta a fejét. – Komolyan mondom, nagyonnagyon tériszonyom van. Értsd már meg, hogy félek a magasságtól! – kiabáltam.
Az előttünk álló három japán turista hátrafordult. Vlad megrázta a fejét és legyintett egyet, mire azok bólintottak, és visszafordultak.
– Te ne legyints le engem! – förmedtem rá.
– Még soha nem láttalak dühösnek – mosolygott.
– Látod, mit hagytál ki eddig? – húztam össze a szemem.
– A félelmeink azért vannak, hogy legyőzzük őket.
– Ezzel most meg akarsz nyugtatni? Majd legyőzöm a félelmeimet, ha le akarom. Te pedig gyakorold magadon a kezelésed! – dörzsöltem a halántékom.
– Igyekszem – bólintott. Ránéztem a kezemre. Mint a kocsonya, úgy remegett.
– Most nézd meg! És még a földön vagyok – emeltem a szeme elé a reszkető kezem, hogy jól lássa. Megfogta, és lehúzta a combom mellé, de nem engedte el.
– Elhiszed nekem, hogy semmi bajod nem lesz?
– Nem! – vágtam rá azonnal, aztán a szemébe néztem. – Nem tudom. Igen, elhiszem, hogy nem lesz bajom, de attól még rosszul vagyok. Nagyon. Istenem… – sóhajtottam.
Csak nézett rám, nem szólt semmit. Olyan nyugodt volt az arca, olyan megfáradt a tekintete, ahogy a szemembe nézett, hogy nem tudtam, mit gondoljak. Vajon én fárasztottam le ennyire? Vagy rosszul láttam, hogy fáradt? Egyáltalán fáradtság volt az? Vagy szomorúság?