Szombaton mindketten későn keltünk. Már elmúlt dél, amikor kinyitottam a szemem. Így jár az, aki reggelig nem alszik. Nagyon nehezen indult a nap, elég sokára sikerült összeszednünk magunkat. Vlad hihetetlenül rosszul nézett ki, de nem mondtam neki többször. Ha az ember szarul néz ki, arról valószínűleg tud, nem jó, ha mindig figyelmeztetik rá. Sápadt volt, a szeme körül sötét kontúr húzódott, az arca be volt esve.
Lezuhanyoztam, aztán felöltöztem. Volt még egy váltás tiszta ruhám Vladnál. Valamikor a héten kaptam fel egy csomó göncöt a lakásomban arra az esetre, ha nem mennék haza. Ezeket már a hét folyamán hordtam, csupán egy maradt. Egy farmer és a kék, horgolt kardigánom. Anyu nagyon ki tudott akadni, amikor meglátta rajtam. Nem volt túl szép, elismerem, és már három éve nyűttem, de ezt az első fizetésemből vettem, és nem volt szívem megválni tőle.
– Hova megyünk? – kérdeztem Vladot, aki a szobában guggolt, és abba a táskájába pakolt, amiben a felszerelését tartotta.
– Be kell ugranom a szerkesztőségbe bevinni pár dolgot. Már tegnap be kellett volna, de elfelejtettem – felelte.
– Oké. De van ott ilyenkor valaki?
– Nincs, de van kulcsom – nézett rám hátra. – Aztán reggelizzünk valamit.
– Mindjárt egy óra, de rendben – nevettem el magam.
Kiléptünk a lakásból, és a szerkesztőség felé indultunk. Gyönyörű idő volt. A levegő csípős, de a napsugarak kierőlködik magukból, hogy melegítsenek. Tavasz. A legszebb évszak. Hunyorogva néztem, mert a szemünkbe sütött a nap, de nem zavart. Ha nem süt, akkor mindenkinek az a baja. Ha süt, akkor meg az. Én szerettem. Vlad a napfényben kísértetiesen festett, szinte visszatükröződtek róla a sugarak, annyira fakó volt a bőre. Ő is hunyorgott, de ő talán túlságosan is. Majdnem teljesen csukva volt a szeme, és mivel fogtam a kezét, olyan érzésem volt, hogy rám hagyatkozik, csak finoman húzom, és jön velem, miközben nem igazán lát. Mindenki emlékszik a „bízz bennem” játékra. Na, ez nem az volt!
Sétáltunk a járdán, lassan mentünk, egyre lassabban, az emberek kikerültek minket és tovább rohantak. Mire a kereszteződéshez értünk, már szinte nem is haladtunk, hanem toporogtunk. A lámpa pirosra váltott, a gyalogosok megálltak, az autók elindultak. Vladhoz fordultam, hogy mondjak neki valamit, de belém szorult. Már nem is emlékszem, mit akartam, biztosan nem is volt fontos. Nem is mondtam ki. Minden vér kifutott az arcából, a szája kiszáradt, mészszínűvé vált. A tekintetét nem láttam, mert lesütötte a szemét.
– Vlad, mi a baj? – kérdeztem, de késő volt.
Éreztem, ahogy elernyed a keze a kezemben, minden ereje elszáll, és összeesik. Későn kaptam felé, de valószínűleg nem tudtam volna megtartani a súlyát, mert abszolút váratlanul ért. Összecsuklott, és elterült a földön, a keze kicsúszott az ujjaim közül… Lélekjelenlét. Nagyon összetett dolog. Mindig gyenge embernek tartottam magam, és soha nem fogom megtudni, hogy abban a pillanatban honnan merítettem erőt ahhoz, hogy egyáltalán felfogjam a dolgokat. Ösztönös volt. Vagy reflexszerű. Vagy életszerű. Nem tudom… Térdre rogytam mellé, de úgy, hogy az felér lábanként egy porcleválással. Teljes súlyommal vágtam magam térdre, egyik kezemmel sem fogtam fel az ütődést. A beton és a csontok találkozásának a hangja kísérteties volt, a fájdalom úgy hasított belém, hogy megszédültem, de nem érdekelt. A nyakára tettem a két ujjamat, és próbáltam kitapintani a pulzusát. Éreztem, de gyenge volt, hiába nyomtam jobban oda a kezem, nem lett erősebb. Felakadt a szeme, teljesen elveszítette az eszméletét. Körénk álltak az emberek, és néztek. A lámpa zöldre váltott, de nem indultak. Csak álltak és bámultak. Felnéztem rájuk, olyan düh villogott a szememben, hogy nem is tudtam kivenni az arcokat, csak foltokban láttam őket. Egy összemosódott foltban.
– Hívja már valaki a mentőket! A kurva életbe! – üvöltöttem, ahogy csak tudtam, aztán visszafordultam Vladhoz.
Megfogtam a karját, alátettem, és óvatosan az oldalára gurítottam, a lábát pedig felhúztam a hasához. Te jó ég! Tényleg ennyit tudtam tenni? Ennyi, amit elsősegélyen tanítanak? Ennyi az a minimális tudás, amivel talán segíthetünk valamit, amíg a mentők megérkeznek? A stabil oldalfekvés?
– Istenem… – suttogtam. Remegő ujjaimat a nyakára fektettem, és próbáltam kitapogatni a pulzusát. Semmit nem éreztem. Rossz helyen néztem? A pániktól valamit elrontottam? Vagy tényleg nem volt pulzusa?!
Annyira kapkodtam a levegőt, hogy úgy éreztem, megfulladok. Ziháltam, és folyamatosan a nyakán tartottam a kezem, annyira óvatosan, amennyire csak tudtam. Néztem, és nem tudtam mit tenni. Élettelen volt az arca. Porcelánfehér, természetellenesen fehér. A szembogarát nem láttam, a szeme is teljesen fehér volt. A fülemben robogott a vér, csak azt hallottam, ahogy dobol, dübörög, dolgozik az adrenalin. Valahol, a távolban sziréna szólt, de nem tudtam megállapítani, hogy milyen messze van. Csak néztem őt, levegőt kapkodva, egyik kezemmel a pulzusát nézve, amit nem találtam, a másik kezemmel a kezét szorongatva. Nem szorított vissza, nem mozdult. Azt hittem, megfulladok. Nem tehettem semmit.
Karok ragadtak meg két oldalról, és felrántottak a földről. Próbáltam felfogni, de nem sikerült. Annyit láttam, hogy Vladot hordágyra teszik.
– Engedjen! – kiabáltam, és kapálózni kezdtem, hogy a hátulról lefogó alak elengedjen.
Egy mentős lépett hozzám, és egy kis lámpával belevilágított a szemembe. Nem is értettem az egészet. Hova vitték Vladot? Már a kocsiban van? A mentős elrakta a kislámpát, és bólintott egyet a mögöttem álló alaknak, aki elengedett. Indulatosan hátrafordultam, aztán visszakaptam a fejem a mentős felé. A mögöttem álló egy járókelő volt, azért fogott le, mert az orvos nem fért oda tőlem Vladhoz.
YOU ARE READING
Leiner Laura Közhelyek
Teen FictionA huszonhat éves Shannen három éve dolgozik egy női magazinnál. Látszólag teljes az élete, mindene megvan, de ki nem állhatja a munkáját, a munkatársait meg pláne. Kétségbeesetten keresi a „csomagot", rajta az Életed értelme címkével. Régóta próbál...