Leiner Laura Közhelyek

11.

Van, amikor nem mennek a dolgok. Egész héten a cikkel szarakodtam. Végig. Nem akart megszületni. Nem, nem megszületni nem akart, hanem bővülni, összeállni, értelmessé alakulni. Nem ment. Péntek délelőtt még mindig azt csináltam. Kezdtem úgy érezni, hogy baj van. Talán ez sem az én világom. Vlad két napot egyáltalán nem dolgozott, szerdán és csütörtökön nem jött be. Debbie csak csütörtökön. Gondoltam, hogy együtt vannak, ezért nem hívtam fel egyiküket sem. Inkább Jackyt faggattam, de ő is csak annyit tudott, hogy Vladnak valami dolga van, Debbie pedig elkísérte. Annyiban hagytam a dolgot. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem zavart. Mert zavart. Nem is kicsit. Nem tudtam, hogy milyen kapcsolatban lehetnek, és igyekeztem úgy tenni, mint akit nem is érdekel. Így az időm nagy részét Jackyvel töltöttem. John lelkiismeretesen dolgozott, vele nem lehetett túlzottan kommunikálni. Aztán kiderült, hogy még két magazinnak ír cikkeket, tehát ezért a nagy igyekezet. Brown egy igazi hülye volt, egész héten talán három mondatot beszéltünk egymással, abból egyszer elküldött az anyámba. Annyiban hagytam a dolgot, kerestem jobb társaságot. Vincent vagy az irodájában volt és gitározott, vagy nem volt bent a szerkesztőségben. Jacky maradt nekem, vele legalább elvoltam, és nem küldött el sehova.
Látta, hogy mennyit szarakodok a cikkel, úgyhogy folyamatosan azt hajtogatta, hogy megírná nekem, de ő grafikus, nem a szavak embere, viszont adjam oda másnak, megírják nekem, semmi probléma. Nem akartam lepasszolni a cikket. Én voltam az új ember, nem akartam ekkora szívességet kérni senkitől, ráadásul csak Vlad és én voltunk ott a koncerten. Bár azt mondta segít, ha nagyon nem haladok vele, de mivel két nap egyáltalán nem jelent meg, megpróbáltam egyedül boldogulni. Nem igazán ment. De mindezek ellenére eltelt a hetem. Tényleg Jackyvel voltam egész nap, rengeteget beszélgettünk, jó fej srác volt, szerettem. Még egy kicsit hasonlítottunk is egymáshoz. Például mindketten festettük a szemünket, bár ezt gáz kijelenteni, de ő erősebben. Meg mindkettőnknek volt autóbalesete. Csak engem elgázoltak, ő meg nekiment egy busznak. Jackyt igazán kedveltem. Mivel a cikkel semmit nem haladtam, mindig mellé húztam egy széket, és azt néztem, ahogy ő dolgozik.
Péntek délelőtt lévén ketten voltunk a szerkesztőségben, minden normális munkatársunk aludt, csak Brown érkezett meg korán reggel, és én kilenckor. Köszöntem neki, valamit talán válaszolt is, aztán leültem a gép elé, és fejlesztgettem a cikkem. Ez abból állt, hogy leütöttem két betűt, aztán kihúztam négyet. Így elég hamar azt is kitöröltem, amit kínkeservesen megírtam a héten. Brown egyszer csak leült mellém. Minden különösebb ok nélkül odahúzott egy széket, leült, és nézte, amit csinálok. Ettől kicsit zavarba jöttem, nem tudtam, hogyan reagáljak rá. Sok fura embert ismertem meg az új munkám által, de Brown volt a legfurább köztük. Soha nem tudtam igazán megfogalmazni, hogy miért, olyan zavaros a tekintete.
– Te tényleg voltál már kómában? – kérdezte hirtelen. A nagy csöndben, ami egyáltalán nem volt jellemző a szerkesztőségre, hihetetlenül hangosnak tűntek a szavai.
– Igen – feleltem. Gondolom, Jacky mesélte, vagy egyszerűen csak hallotta, amikor erről beszélgettünk.
– És milyen volt?
Összeráncoltam a homlokom.
– Nem tudom, kómában voltam – vontam meg végül a vállam.
– Nem, úgy értem, milyen érzés volt?
– Komolyan nem tudom. Nem voltam magamnál – erősítettem meg az álláspontomat, miszerint fogalmam sincs.
– Valamit csak éreztél.
– Nem emlékszem. Kiesett pár dolog.
– És mire emlékszel?
– Hát régen volt. Tizenöt éves voltam, leléptem az úttestre, és jött egy kocsi. De nem, erre sem emlékszem tisztán, utána mesélték – hunyorogva meredtem magam elé, próbáltam feleleveníteni minden emléket, ami ezzel kapcsolatban megmaradt bennem. Inkább csak foszlányok, szaggatott képek derengtek. Régen is volt, meg tényleg kiesett pár kép. – Arra tisztán emlékszem, hogy az osztálytársaimmal voltam suli után. És siettünk valahova. A lámpa nem váltott, de valamiért át akartam menni, ha jól emlékszem, körbe sem néztem. Magára az ütközésre nem emlékszem, addig van meg, hogy lelépek a járdáról, aztán már a kórházban vagyok, amikor felébredek – meséltem.
– És közben? Mialatt kómában voltál?
– Semmi. Amikor felébredtem, azt hittem, hogy csak aludtam. Talán álmodtam is valamit, de nem voltam mély kómában, inkább csak eszméletvesztés volt. Kicsit hosszú eszméletvesztés. De ha az érdekel, hogy láttam-e az alagút végét, meg ilyenek, abban nem tudok segíteni, mert semmire nem emlékszem. Csak arra, hogy kinyitom a szemem, és kórházban vagyok – mondtam.
– Érdekes – dünnyögte, aztán felállt. – Kurvára elegem van abból, hogy mindenki cseszik ide bejönni dolgozni – morgolódott, és visszament a helyére. Újra a géphez fordultam, és felvontam a szemöldököm. Azt hiszem, Brown bolond. Mindegy, tovább szórakoztam a cikkel.
Aztán sorban beestek az emberek. Először Jacky, akit már az ajtóban elkapott a röhögőgörcs, amikor meglátta, hogy a gépnél ülök, és szerencsétlenkedek. Én is elnevettem magam, de ezúttal rajta röhögtem, és nem magamon. Rá sem lehetett ismerni. Semmi smink, semmi kihívó cucc. A haját hátrafogta, fehér inget viselt, egyszerű, fekete farmerrel.
– Veled mi történt? – kérdeztem, amikor levágta magát mellém.
– Vizsgázni megyek – magyarázta.
– Milyen vizsga?
– Ma kiderül, hogy lesz-e jogsim – mosolyodott el idegesen. Összehúztam a szemöldököm.
– Azt hittem, már van jogsid.
– Miből gondoltad?
– Merthogy volt baleseted, tudod.
– Mit gondolsz, miért kenődtem fel egy buszra? Soha nem volt még jogosítványom – felelte.
Megcsóváltam a fejem. Jellemző.
– Sok sikert! De én biztos megbuktatnálak.
– Miért? – háborodott fel.
– Mert felelőtlen vagy. Egy ilyen ámokfutó miatt én egyszer majdnem meghaltam – mondtam szemrehányóan.
– Azt hittem, leléptél a járdáról pirosnál – értetlenkedett. A fenébe! Figyelt arra, amit meséltem.
– És? Attól még elütöttek – vontam meg a vállam. Mindkettőnkből kitört a röhögés. Brown ezt nem vette jó néven, rögtön ránk förmedt, hogy fejezzük be, de hamar megtanultam, hogy Brownnal nem kell foglalkozni.
Jackynek látszólag sok dolga volt, úgyhogy hagytam dolgozni, és az igazat megvallva volt mit tennem nekem is. Debbie és Vlad egyszerre jöttek, együtt. Csak intettem nekik, mert éppen sikerült leírnom egy mondatot, ami talán megállja a helyét a későbbiekben is.
Vlad odajött hozzám, mögém állt, a vállamra tette a kezét, és újra beleolvasott a cikkembe. Hátrahajtottam a fejem, és felnéztem rá.
– Mit gondolsz? – kérdeztem. Végigolvasta, aztán lenézett rám, és elmosolyodott.
– Majd belejössz – felelte. Tehát szart írtam. Előfordul, ilyenek miatt nem köti fel magát az ember. Kivett a zsebéből egy összehajtogatott lapot, és a kezembe nyomta. Beleolvastam, de tudtam, mi az. Megírta nekem a cikket.
– Örök hála. Jövök eggyel – hálálkodtam, és baromira megkönnyebbültem.
– Oké – felelte, és elment a saját gépéhez.
Nem volt más dolgom. Így, hogy megcsinálták helyettem a munkám, boldogan dőltem hátra a székben. Első ízben kitöröltem a szerencsétlen soraimat, és begépeltem Vlad írását. Ahhoz képest, hogy fotós volt, olyan első osztályú cikket adott, hogy zavarba jöttem tőle. Jó pap is holtig tanul. Meg ezek szerint a jó író is. Persze nem szerettem volna rendszert csinálni abból, hogy más dolgozik helyettem, de ez most tényleg baromi nagy segítség volt nekem. Nem biztos, hogy lapzártáig befejeztem volna, ameddig azért még bőven volt idő. Jacky szerint soha nem tudtam volna megírni. Ő teljesen leragadt a módszeremnél, ahogyan dolgoztam. Folyamatosan azért röhögött ki, mert dalszövegek alapján azonosítom a számokat, mert egyébként nem tudtam köztük különbséget tenni. Pedig alapjaiban véve muzikális alkat voltam, gyerekkoromtól kezdve zongoráztam. Na, ja, elmehettem a fenébe a muzikalitásommal, hiába hallgattam, egy szót sem értettem meg a rockszámok szövegeiből. Van ilyen.
Aznap úgy döntöttem, lelépek. Eleget voltam bent, reggel kilenc óta rostokoltam és szenvedtem, ráadásul Vincent és John egész nap be sem jött. Felvettem a dzsekim meg a táskám, és elindultam kifelé.
– Shan, jövök én is.
Debbie pattant fel, a nyakába kötötte a sálját, amit még mindig viselt, aztán összeszedte a holmiját, és utánam jött. A többiektől elköszöntem, aztán kimentünk.
A tavasz alapjaiban véve boldoggá teszi az embert. A fák zöldellése, a virágok nyílása, a tiszta égbolt, a friss levegő. Talán ezek tehetnek róla. Én úgy gondolom, hogy a több hónapos szürkeség, a hosszú tél, a sötétség, ami úgy nyeli el idő előtt a pár órásra zsugorodott nappalt, hogy alig vesszük észre, már el is múlt. Én legalábbis a tavaszban ezeknek az elmúlását szeretem a legjobban. Van abban valami őrülten megmagyarázhatatlan és boldogító, amikor kilépünk a délutáni napsütésbe, az idő csípős, mégis jólesik, mert a napfénynek már van ereje, melegít. Pulóver és egy vékony dzseki. Vagy vékonyabb pulóver és vastag dzseki. Tök mindegy, jó letenni az átkozott télikabátot. Tavasszal minden világosabb egy kicsit, ahogy a napfény egészségesen kezd sütni, nem halványan, ahogy a felhők megszűrik a fényt, hanem a tiszta égboltról bátran, erőteljesen melegíti a földet, a házak, az utak, az emberek, minden kap egy vidámabb színt. Szeretem ezt az érzést. A legszebb évszakváltásnak tartom azt, amikor a szürke, sötét, zord és kellemetlen télből átvált az időjárás tavaszba, és benne van a levegőben a felmelegedés illata. Persze, nem a globális felmelegedésre gondolok, bár az se érdekel nagyon, ha az történik, az a lényeg, hogy a tavasz olyan, mint egy új lehetőség.
Ahogy álltam a szerkesztőség előtt, és beszívtam a friss levegőt, rám tört a hamisítatlan tavaszi érzés. Aztán rágyújtottam. Na, ja, ennyit az idilli képről. Szippantottam egy nagyot a friss tavaszi levegőből, aztán beleszívtam a cigimbe. Egyszer biztos kinyírnak a zöldek. Debbie felém fordult:
– Van most valami dolgod? – kérdezte. Péntek délután? Több is. Rendszerint.
– Nem, most éppen nincs – feleltem, aztán kiröhögtem magam. Hiszen az az igazi érték, amikor a saját szerencsétlenségünkön is jóízűen tudunk nevetni. Önirónia. Fontos.
– Akkor van kedved inni valamit?
– Persze.
Régen volt, amikor péntek délután elmentem valakivel valamit meginni. Mindig megnyugtattam magam, hogy ez nem baj, én alakítottam így, én akartam így. Persze ez hazugság volt. Ha akartam, rengeteg érvet fel tudtam hozni, hogy miért nem járok péntek esténként sehova. Aztán az érvek nem állták meg a helyüket, egyik nagyobb hülyeség volt, mint a másik, így csupán egy maradt. Nem megyek sehova, mert akkor nem látom a Buffy következő részét. Szánalmas. Pedig igazából erre is van egy nagyszerű hűtőmágnesem. Az van ráírva: Ne hidd, hogy a televízió kárpótolja az emberi kapcsolataidat.
Meg kéne keresnem az embert, aki ezeket írja a hűtőmágnesekre, és egyszerűen meg kéne ölnöm. Persze, az én hibám, hogy darabját öt és huszonöt font között megvettem. Elhiszem, hogy minden igaz, ami rájuk van írva, csak az ember nem mindig nyitott az igazságra.
A szerkesztőségtől nem messze találtunk egy helyet, ahova bementünk. Tulajdonképpen közöm nem volt a döntéshez, mentem Debbie után. És ő oda ment be. A hely nem volt túl extra. Volt egy pult, meg néhány asztal. Jogos a kérdés, hogy mi más igénye lehet az embernek egy hellyel kapcsolatban, ahova beül meginni valamit. Nem, én nem vagyok nagy igényű, a „nem túl extra” kifejezést is csak azért használom, mert ritkán voltam ilyen helyen. Apámmal szoktam étterembe járni, legalábbis vele rendszeresen, fix időpontban, fix helyre. Az az étterem bizonyára extra helynek számít, nem csak azért, mert egy átkozott homár annyiba kerül, mint egy fotel. És ezzel nem túloztam, hanem mert az asztalok mellett végighúzódik egy hatalmas beépített akvárium, amiben különböző undorító tengeri állatok úszkálnak, és akkor azokat lehet nézni, amíg várod a kaját. Meg akkor is, amikor eszed. Engem mindig frusztrál az akvárium, miközben a rákkal szarakodok, eltöröm, próbálom megenni az íztelen húsát. Állandóan úgy érzem, hogy a többi tengeri állat engem néz az akváriumból. Egyszer még az is eszembe jutott, hogy lehet, azok a halak ismerték a rákot, amelyiket eszem. Na, ja. Az ilyen képzelgéseim után is a dilidokinál kötöttem ki, aki cirka kétszáz fontért elmagyarázta, hogy nem érezhetünk lelkiismeret-furdalást az étel miatt, amit megeszünk, mert ez az élet rendje, és a többi, de leginkább azt próbálta a tudtomra adni, hogy a rák nem kommunikál a hallal. Na, jó, ő egy dilidoki, nem biológus, úgyhogy nem hallgattam tovább. Ennyi is elég volt.
Én leültem egy asztalhoz, Debbie pedig eltűnt, aztán pillanatokon belül visszajött két korsó Guinness-szel. Nem kérdezett meg, csak lerakta elém.
– Egyszerűen nem tudtam megírni azt a cikket – csaptam a dolgok közepébe, mert még mindig idegesített.
– Ne izgulj! Egy csomószor cserélünk mi is, mert van, ami nem megy. Ezen ne emészd magad!
– Oké – vontam vállat. Persze ez nem ilyen egyszerű.
– Szerintem Vlad is beugrik később, csak hoz neked valami képeket – nézte meg az óráját.
– Ja, igen, a képek – bólintottam. Debbie érdeklődve nézett. – Mesélt a fesztiválokról, és kértem, hogy hozza el a képeket, mert érdekel. Mármint a fotók, a fesztiválokról semmit nem tudok – tettem hozzá gyorsan. Debbie mosolyogva nézett. Gőzöm sem volt, hogy miért. De megfigyeltem, hogy állatira félelmetes az orrát és a fülét összekötő lánc.
– Jól érzed magad nálunk? – érdeklődött végül.
– Nem tudod elképzelni, mennyire – feleltem őszintén. – Nem nagyon értek ahhoz, amiről itt írni kell, de biztos belejövök majd. Mindenesetre életem egyik legjobb döntése volt, hogy otthagytam a régi munkámat. Utólag visszagondolva nem is tudom, hogyan bírtam három évig.
– Hát, nehéz lehetett. Mármint abból, amit meséltél, csak arra tudok következtetni. És milyennek tartod a csapatot?
– Őszintén? – kérdeztem.
– Persze – mosolyodott el.
– Először marhára megrémültem az egésztől. – Beleittam a sörbe, és meggyújtottam egy cigit, aztán folytattam: – Mármint igyekszem nem ítélni elsőre, de ez olyan tulajdonság, amitől nagyon nehéz megszabadítani az elménket. Amikor először körbenéztem, nagyon idegennek éreztem magam. És most tényleg csak a külsőségekről beszélek. Nekem nincsenek fura ruháim, se tetkóm, se testékszerem, és nem is szeretnék. Anyám minden este felhív és megkérdezi, hogy: Ugye nem varrattál magadra semmi borzalmat? – nevettem el magam.
Ez volt az igazság. Anyu telefonon sopánkodott, hogy nem züllik-e rohamosan az életem a munkahelyváltás miatt. Apu személyesen ellenőrizte a karomat és az arcomat vasárnap. Ők nehezebben fogadják el a nem megszokott dolgokat, és ezt még mindig úgy teszik, hogy csak meséltem a szerkesztőségről, nem láttak még senkit. Nem tudom, hogy anyu ultrakonszolidált társasága valaha észhez térne-e egy találkozás után Debbie-vel, vagy apu céges ismerősei le tudnák-e reagálni, ha Brown egyszerűen azt mondaná nekik, utálja őket. Csak úgy. Ahogy szokta. Valahol olvastam, hogy izgalmas összekeverni a világokat, de veszélyes is.
– De azért már nem érzed magad idegennek, ugye? – komolyodott el Debbie.
– Nem, dehogy. Ez tényleg csak az első pillanatokban tört rám. Aztán amikor láttam, hogy mindenki hogyan viszonyul hozzám, megkönnyebbültem. Brown persze bunkó velem, de mivel ez nem felém irányul, nem foglalkozom vele – mosolyogtam. Debbie legyintett egyet. Ezzel egyetértett. Brown fura volt. Fura, bolond, de tök mindegy.
– Vincentet és Johnt ritkán látom, meg Vincent az irodájában van, John pedig sokat dolgozik. – Tudod, hogy több helyre ír, ugye?
– Igen, valaki mondta, úgyhogy megértem, hogy ő ennyit gürizik. Jackyt egyszerűen imádom. Vele tényleg nagyon jól kijövök – mondtam. Debbie-ről természetesen nem mondtam semmit, adva volt. Ott ültem vele péntek délután. Amikor bent volt, a hét többi napján is sokat beszéltünk, szóval teljesen természetes volt, hogy hogyan viszonyulok hozzá.
– Na és Vlad?
Kifújtam a füstöt, és elgondolkodtam. Nem tudtam, hogy milyen kapcsolat van köztük, ezért nem akartam ömlengeni. Meg egyébként sem. Úgyhogy diszkrétre fogtam.
– Vele érdekesen alakult a kapcsolatom. Az első héten szinte nem is beszéltünk, aztán elmentünk szombaton a koncertre, és tulajdonképpen akkor ismertem meg.
– Ő nagyon kedvel téged.
Csodálkozva néztem rá. Azt tudtam, hogy Vladnak nincs velem baja, mert nem lehetett, nem adtam rá okot. De hogy nagyon kedvelne? És ezt pont Debbie mondta? Érdekes.
– Én is kedvelem őt. Eléggé – fogalmaztam finoman.
– Sokan szeretik, nagyon jó gyerek – mondta komolyan.
Nem hagyott nyugodni a kapcsolatuk. Egyszerűen érdekelt. Nem akartam kertelni, úgy döntöttem, egyszerűen megkérdezem:
– Ti egyébként… – kezdtem volna, de azonnal megcsóválta a fejét.
– Vlad nagyon jó barátom. Ennyi.
– Oké, csak nem tudtam. Látszik, hogy jóban vagytok, és tegnap együtt nem jöttetek be. Tudod… – hadartam.
– Á, csak volt egy kis dolgunk – legyintett.
Ennyi. Nem beszélt többet arról, hogy miért nem jöttek dolgozni. Hogy hol voltak együtt. Én pedig, bár meg tudtam volna fulladni a kíváncsiságtól, annyiban hagytam a dolgot. Nem akartam tovább kérdezősködni. Nehezen bírtam ki. De kibírtam.
Az este további részében mellőztük a munkatársaink kibeszélését. Debbie érdekes személyiség volt, nem igazán tudtam tanárként elképzelni, holott az volt az eredeti szakmája. Belegondoltam, ahogyan bemegy egy tízévesekből álló osztályba, elmosolyodik, miközben zörög az orrlánca. Nem, ez nem volt jó gondolatmenet. Abszurd volt. De kedveltem. Tényleg, az első beszélgetésünk óta, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy amióta kiderült, Vlad csak egy barátja, még jobban kedveltem. Undorító, de nagyon emberi tulajdonság. Sajnálom, ezekről a dolgokról tényleg nem tehetünk.
Sokat beszélgettünk, munkáról, suliról, meg úgy általában mindenről. Vlad kilenc után érkezett. Egy válltáskát cipelt, egyébként ugyanabban a ruhában volt, mint délután a szerkesztőségben. Farmerdzseki, gatya, tornacipő. Debbie mellé ült le, a válltáskáját pedig átnyújtotta nekem az asztal fölött. Könnyűnek tűnt, de ahogy a teljes súly rám nehezedett, hirtelen úgy tíz centivel leesett a karom az asztal felé. Végül valahogy megtartottam, de nem számítottam rá, hogy ennyire nehéz.
– Mi van ebben? – kérdeztem, miközben a mellettem lévő üres székre fektettem.
– A képeim. Te kérted – szabadkozott.
– Igaz. De nem gondoltam, hogy ennyi. Az én cikkeim belefértek egy nyamvadt lefűzős mappába – mondtam, mire mindketten elmosolyodtak, ezért gyorsan hozzátettem: – De az tele van! – Így jobban hangzott.
– Ugyan, Shan, te egy helyen dolgoztál eddig, és kizárólag csak ott. Vlad rendszerint háromnál több újságnak csinál fotókat, és nem ma kezdte – vett védelmébe Debbie.
Igaza volt. És különben is, az én cikkeimmel nem a mennyiség volt a gond, hanem a témájuk, meg ilyenek. Anyu és apu először olyan lelkesen mesélték mindenkinek, hogy újságíró lettem, és a legközelebbi lapban már megjelenik az első rovatom. Aztán miután az üzletemberek meg anyu ismerősei átrágták magukat életem első cikkén, ami a hormonokról szólt, kicsit gyorsan abbamaradt az „újságíró a kislányom” ömlengésük. Nem, ők szörnyen büszkék voltak rám. Csak éppen tényleg senkit nem érdekelt az, amiről írtam. Még engem sem, tehát ezért nem okolhattam őket.
– Debbie sem volt mindig ilyen magabiztos. Olyan jó kis cikkeket írt először, hogy öröm volt átírni – mondta Vlad. Debbie ezen nemhogy megsértődött volna, de hihetetlenül jót röhögött magán. Igen, ez olyan pillanat volt, amikor olyanról sztorizgattak, amit én nem ismerhettem. Régi, közös emlékekről. Az ilyet általában nem bírom, mert nem tartom túl érdekesnek, de ez lekötött. Elmondásuk szerint Debbie elég reménytelennek bizonyult, főleg azért, mert nem szakmabeli volt, csak Vincent felvette, mert megsajnálta.
– Ez a baj Vincenttel. Nem tud főnököt játszani. Amikor Pay kitörte a nyakát, azt mondta, elege van, senki olyat nem vesz fel, aki nem ért hozzá – mondta Debbie.
– Akkor jöttem én – bólintottam.
– Na, igen. És hát biztos jó író vagy, de te mondtad, hogy ebben a témában nagyon nem mozogsz otthonosan.
– Nem vagyok jó író. Legalábbis nem tudok róla. Még nem próbáltam jót írni – vontam meg a vállam. Ezen Debbie nevetett, pedig komolyan gondoltam.
– Ezt nem tudom, de tény, hogy Vincent megint nem trafált bele.
– Hát, nem tűnik kemény főnöknek.
– Nem is az. Lapzártakor szokott kiabálni, de az inkább röhejes, mint megfélemlítő. Egyébként nincs miért izgulnia, amióta én itt vagyok, minden rendben ment. Vagyis mindig megjelent az újság.
– Tény, hogy nem hajtjuk túl magunkat – szólt bele Vlad.
– Minek hajtanánk? Szerintem jó a lap. A legjobb a témában – mosolygott Debbie.
– Ezt csak azért mondod, mert benne van a fényképed. Van ennél sokkal jobb újság is – mondta komolyan Vlad, aztán megvonta a vállát. – De jó ez így, ahogy van.
– Szerintem is – helyeselt Debbie.
Még legalább fél órát beszélgettünk a szerkesztőségről, meséltek nekem régi dolgokról, Payről, akinek a helyén dolgoztam. Nem ismertem, hiszen én azután jöttem, hogy ő lesérült, de elmondásuk alapján az sem lehetett egy normális ember. Eleve a tény, hogy fára mászott, és leesett, nem vall felnőtt gondolkodásra. Régi sztorik, én inkább csak hallgattam őket. Aztán Debbie elment. Ketten maradtunk Vladdal.
– Iszol még valamit? – kérdezte.
– Nem hiszem, lassan hazamegyek.
Ránézett az órájára.
– Segítek elvinni a képeket. Nem fogod bírni.
– Kösz, de nem kell fáradnod vele, valahogy hazarángatom. Maximum fekszem egy pár napot – mosolyodtam el. Ez olyan tipikus. Felajánlotta, hogy elkísér. Örültem is neki. Akkor miért kell rávágni csupán udvariasságból azt, hogy nem kell? Szerettem volna még vele lenni, és a válltáska súlya alatt, ami több mappát is tartalmazott, valóban beszartam volna. Ilyenkor megszívhatjuk, ha a másik rávágja, hogy oké, ő megkérdezte, ha nem, akkor nem. De szerencsére Vlad tudta, azzal, hogy kimondtam, semmit nem akartam kifejezni. Ezért nem is reagált a kijelentésemre.