Leiner Laura Közhelyek

8.

A Metálvilág szerkesztősége egytől egyig fura fazonokból állt. Kicsi, jól összeszokott csapat volt. Igazából mindenki azt csinált, amit akart, egy volt a lényeg: lapzártára le kellett adni az anyagokat. Nem volt konkrét munkaidő, nem volt konkrét beosztás. Ha nem volt kedved dolgozni, megkértél valakit, hogy csinálja helyetted. Később viszonoztad a gesztust. Furcsa volt az egész.
Debbie és Vlad után sorban megismertem a többieket. Nem volt drasztikus bemutatkozás, akit először láttam, annak köszöntem, később pedig megszoktak. Azonnal befogadtak maguk közé. Pedig kitűntem közülük. Milyen érdekes dolog, ha egy ilyen különc fazon, mint Debbie, Vlad vagy bárki más a csapatból egyedül jár a városban, a normális emberek kinézik maguk közül. De egy pillanat alatt megfordulhat a világ, amikor ők vannak többen, és csak te vagy az, aki normálisan néz ki. Ott te lógsz ki a sorból. Csak az a különbség, ha különcként vagy átlagemberek között, akkor éreztetik veled, hogy más vagy. Ha átlagosként vagy különcök között, arra senki nem figyelmeztet. Azt csak te érzed. Itt jön ki az emberség. Egy pillanatra sem volt kérdés, hogy elfogadtak, és nem csak új munkatársuknak. Hiszen az előző munkámból tudtam, hogy a munkahely nem jelent egyet sem barátokkal, sem családdal. Nem kell még az sem, hogy kommunikálj velük. Az egy helyzet, amit valahogy kezelni kell. Vagy jól, vagy rosszul, vagy sehogy.
Megtehették volna, hogy elfogadják a létezésem, és ennyi. Sokszor ennél többet nem is várhatunk. De kedvesek voltak, közvetlenek, segítőkészek. Még akkor is, ha úgy éreztem, én vagyok köztük a fekete bárány. Átlagos külsőm volt, a tömeg szempontjából mindenképpen. Nem volt sem tetoválásom, sem testékszerem. Még a fülem sem volt kilőve. Átlagos ruhákat hordtam, átlagos színekkel, se nem túl komorat, se nem túl vidámat. Abszolút tömeg voltam. Ennek ellenére egy pillanatig sem voltam emiatt feszélyezve. Új munkatársaim mindegyike tele volt varrva, a legkülönbözőbb stílusú és színvilágú göncöket hordták. Nem, nem támadtak rám, hogy azonnal csináljak valamit a külsőmmel. Nem érdekelte őket.
Debbie átadott nekem két CD-t, amik abszolút újdonságok voltak. Ezekről (is) kellett írnom. A szerkesztőségben zaj volt, olyan ricsaj, hogy néha a telefon csörgését sem hallottam. Üvöltött a zene, akinek tetszett, az hallgatta, akinek nem, az fülhallgatóban hallgatott mást. Aki csendre vágyott, csak az volt szar helyzetben.
Többször is végighallgattam a két CD-t. Bőven volt időm írni róluk, nem kellett kapkodnom, mégis sokat foglalkoztam velük. Sokszor kellett meghallgatnom, főleg azért, mert egy szavát sem értettem. Sikongatás, hörgés, üvöltés, kiabálás. Ismét hörgés, gitárszóló. Üvöltés, sikoltás. Hörgés. Körülbelül ennyi volt egy szám. Végül az interneten kerestem meg a dalszöveget, és az alapján sikerült megértenem, miről is szól a dal. Ha egyáltalán volt értelme. Sokat foglalkoztam vele, mert csodálatos volt rádöbbeni, hogy amit nyolcszor csak oouuuuunak értelmeztem, később kiderült, igazából egy szót takar. Koouuurva! Így már egészen más volt.
Minden attól függ, hogyan állunk hozzá. Még mindig nem az volt a feladatom, amiért annyit tanultam. Nem volt sokkal különb metálegyüttesekről írni, mint egészségrovatot vezetni. Egyikhez sem értettem. Így aztán továbbra is az internet adott segítséget mindenhez, meg a csapat többi tagja.
Tulajdonképpen hivatásos írók nem is igazán dolgoztak a szerkesztőségben. Vlad fotós volt. Debbie kritikákat írt vagy interjúkat készített, egyébként a végzettsége tanár volt. Semmi köze nem volt az íráshoz, csak szerette a zenét. Persze, ez mindenhol kevés. Kivéve Vincentnél. A többiek, John, egy kábé százkilós, két méter magas torony és Brown, aki totális embergyűlölő hírében állt, szerkesztőként dolgozott. Jacky volt a grafikusunk, az arcát ritkán láttuk, mert a haja teljesen elfedte az egészet. Mindegy volt, hogy fiú, festette a szemét. Önkifejezés? Kit érdekel? Jó arc volt, hihetetlen borítókat és címlapokat készített. Istenadta tehetség volt! És ha feketére festi a szemét? Mi hatan dolgoztunk bent mindennap, plusz Vincent, a főszerkesztő és tulajdonos. Mindenkinek megvolt a szerepe, de ez csak olyan hivatalos dolog volt, egyébként mindenki csinált mindenfélét. Vlad például fotósként rengeteget írt, és elég jókat. Látszólag megvolt a munkamegosztás, viszont igazából mindenki lazsált, és lapzárta előtt dobták össze a lapot, ami a kapkodás ellenére is színvonalas volt. Ha több időt és energiát fektettek volna bele, simán lehetett volna nekünk a legnagyobb eladott példányszámunk. De nem ez volt a cél. Élvezték a munkát, elvoltak vele. Nem a maximumra hajtottak, csak végezték a dolgukat. Hatunkon és Vincenten kívül volt még két ember, de őket nem igazán ismertem. Néha bejöttek, leadtak pár anyagot és elmentek. Nem nálunk dolgoztak, szabadúszók voltak.
Jól éreztem magam a munkahelyemen. Életemben először olyat csináltam, amihez bár kurvára nem értettem, de szerettem.
Az első héten megírtam a két CD-ről az anyagot. Minden tudásomat igyekeztem beleadni, de nehéz volt, teljesen ismeretlen volt számomra a műfaj, a stílus. Mégis minden igyekezetem ellenére úgy éreztem, nagyon szar lett. Hogyan írjak ajánlót valamiről, amit nem ismerek igazán? Olyanoknak, akik viszont szeretik. Furcsa dolgok ezek. Nem estem kétségbe, ha nem jó, átírom. Debbie-nek szerettem volna először megmutatni, mégiscsak őt ismertem meg legjobban a hét folyamán, meg ő volt a másik lány. Ez olyan tipikus dolog. De Debbie nem volt bent. Csak Vlad, Jacky és én.
Érdekes, mindenkivel jól kijöttem az első perctől kezdve, főleg Debbie-vel és Jackyvel. Jacky volt a legfurább srác, akivel valaha találkoztam. Ő egyedül volt fiatalabb nálam, mindössze huszonnégy éves volt. Csak két év volt a korkülönbség, mégis úgy tekintettem rá, mint egy kis hülyére. Halk szavú, csendes gyerek volt. Az első pillanatban megtaláltuk a közös hangot, átkozottul sokat nevettem vele. Legtöbbször, amikor nem volt különösebb dolgom, csak ültem mellette, és néztem, ahogy dolgozik, közben pedig elég sokat dumáltunk. Fekete, hosszú haja folyton az arcába lógott, a szemét alul-felül feketére festette. Sosem volt még olyan fiú barátom, aki festi magát. Ez is egy olyan dolog, amitől az emberek frászt kapnak. Én megszoktam. Fura ruhákat hordott, simulós neccfelsőket, amik ahelyett, hogy kihangsúlyozták volna az izmait, rátapadtak a vézna testére. A körmei szinte mindig ki voltak festve. Tulajdonképpen Jacky úgy nézett ki, mint egy lány, de egyáltalán nem volt az. Még csak ilyen hajlama sem volt. Vad külseje ellenére tök normális életet élt. Elmondása szerint a lányok amúgy is megvesznek a fura srácokért, ráadásul egy elég béna bandában énekelt, ami még többet nyomott azon, hogy a lányok eléggé kedvelték. Miért őrülnek meg a nők a rockzenészekért? Örök rejtély. Bár egy gagyi, ismeretlen bandában zenélt, Jackynek elég volt csak elszólnia magát, hogy énekes, és máris megvolt a tekintélye. Vele valóban sok időt töltöttem. Főleg azért, mert vele és Debbie-vel az első perctől fogva nagyon jól kijöttem. De Debbie elég sokszor jött későn, vagy lépett le korábban, így Jackyvel maradtam. Vincenttel és Johnnal sem volt baj, elbeszélgettem velük. Akivel viszont szinte semmilyen kapcsolatom nem alakult ki, sem negatív, sem pozitív, az Brown volt és Vlad.
Brown érthető volt. Ő embergyűlölő. Elég durván. Amikor beszélt, akkor is szidott. Valakit, valamit, tök mindegy. A dugókat, a tömegközlekedést, az embereket, a világot. Ő továbbfejlesztette a dolgot, nem csupán az embereket gyűlölte, utálta az egész univerzumot. Így könnyű volt behatárolni, hogy mit nem kedvel. Semmit. Meg lehet szokni. Ritkán, de azért kommunikáltam vele, legtöbbször egy-egy mondatot. Nem zavart a világnézete, hiszen nem velem volt baja, hanem mindennel. És a mindenben én is benne voltam. Abban minden benne volt. Ez így korrekt.
Vladdal érthetetlenebb volt a semmilyen kapcsolatom. Nem volt túl szimpi, de nem akartam rosszban lenni senkivel. Ahogy megfigyeltem egy hét alatt, csak velem nem alakult ki kapcsolata. A többiekkel rengeteg időt töltött. Mindenki szerette. Én nem. Ez gáz volt.
Debbie híján úgy döntöttem, hogy Jackynek mutatom meg, amit a két CD-ből hoztam ki. Odamentem hozzá, bár láttam, hogy valamin dolgozik.
– Kész vagyok, elolvasnád? – tettem le elé.

Aha, egy pillanat – emelte fel a mutatóujját a levegőbe. Leültem, és vártam.
Jacky abbahagyta a munkáját, és olvasni kezdte az ajánlót. Amikor végzett, gyorsan visszaadta.
– Jó ez – bólintott, és a tekintete már újra a monitort nézte. Odafordultam. Címlapot készített. Nem akartam zavarni, de mégsem akartam ennyiben hagyni.
– Biztos? Még soha nem írtam ilyet, nem tudom… – töprengtem. Jacky felém fordult.
– Persze, hogy jó! Várj, Vlad, gyere már ide! – szólt át a másik géphez.
– Mi az?
– Olvasd már el ezt, én most elúsztam – szólt Jacky, majd megeresztett felém egy óvatos mosolyt. Bírtam ezt a srácot, tényleg. Aranyos volt. Vlad már kevésbé.
– Hozd ide! – szólt rám.
Odavittem neki az ajánlómat. Nem szívesen adtam oda. Milyen érdekes, hogy mennyire keressük a végleteket! Ha egy idegennel megismerkedünk, muszáj, hogy elmenjen valamerre a kapcsolat. Meg kell szeretnünk, vagy meg kell utálnunk. A közömbösség sosem tartozott az ember erős tulajdonságai közé. Egy hét alatt Vladdal semmilyen kapcsolat nem alakult ki. Így ösztönösen hajlottam afelé, hogy megutáljam. Nem azért, mert ártott nekem. Nem azért, mert okot adott rá. Hanem azért, mert képtelen vagyok kezelni a semmilyen helyzetet.
Elolvasta, majd letette az asztalra, és kivett a tartóból egy kihúzót.
– Nem rossz ez, elég jó. Szerintem ezt, így, ahogy van, vedd ki! – húzott ki sárgával két mondatot. – Akkor teljesen jó – nézett fel rám, visszaadva a lapot.
– Kösz. És írjak helyette mást?
– Nem kell. Tök jó lett, csak annak ott nincs értelme – vette be a toll végét a szájába.
Elolvastam a két mondatot. Tényleg nem volt értelme.
– Oké – mosolyodtam el. Megfogadtam a tanácsát, fotósként kurva jó cikkeket írt, megtaláltam körülbelül száz írását az archívumban, elolvasgattam őket. Eléggé értett hozzá.
Péntek lévén nemhogy előbb lelépett a csapat nagy része, de be sem jöttek dolgozni. Ez látszólag senkit nem viselt meg. Én is kész voltam, befejeztem az ajánlót, tulajdonképpen csak kivettem a két mondatot belőle. Hazamenni készültem. Felvettem a dzsekim, és odaléptem Jackyhez.
– Szia, hétfőn találkozunk! – tettem a kezem a vállára.
– Jó hétvégét! – döntötte teljesen hátra a fejét, hogy lásson.
Pont fölötte álltam, a címlapot néztem, amin dolgozott.
– Neked is – mosolyogtam, és kifelé indultam. Elhaladtam Vlad mellett.
Jó hétvégét, szia! – köszöntem neki.
– Shannen, várj egy percet! – szólt utánam. Megálltam. Ő volt az egyetlen, aki így hívott. Mindenki más teljesen egyértelműnek vette, hogy a nevem legkülönfélébb becézését használja. Debbie, Jacky és Vincent Shannek hívott. John Shanak. Brown általában úgy fordult hozzám, hogy: Hé! Vlad kimondta a teljes nevemet. Bizalmatlanság? Távolságtartás? Fene tudja.
– Debbie szólt, hogy nincs jól, elkapott valami nyavalyát. Egész héten otthon lesz. Kérte, hogy hívd fel – mondta.
– Persze, mikor szólt?
– Az előbb hívott. Csörögj rá! – mondta.
Leültem egy asztalhoz, és felhívtam Debbie-t. A hangja rekedt volt.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Szarul. Reggelre belázasodtam, meg minden, a doki szerint valami vírus.
– Hát, jobbulást.
– Kösz. Figyelj, Shan! Lesz holnap egy koncert, én írnék róla, de így nem tudok elmenni. Elmennél? Majd megírom az ajánlóidat, ha megjött az anyag.
– Persze – feleltem. Soha nem írtam még koncertről, de nem éreztem túl nagy problémának.
– Örök hála! Vlad elmondja a részleteket, a fiókomban van a sajtókártya, meg minden, keresd meg!
– Oké.
– Még egyszer kösz.
– Nincs mit. Gyógyulj meg! Szia! – tettem le a telefont.
Megkerestem a fiókban, amiket Debbie mondott. A jegyeket, a kártyát, meg ami kellett.
Aztán leültem Vlad mellé, aki őrülten gépelt.
– Holnap beugrom Debbie helyett a koncertre, azt mondta, te elmondod a részleteket – szóltam.
– Jó – bólintott, még mindig a gépet figyelve. És ezzel be is fejezte a mondatát.
Felvontam a szemöldököm. Úgy értettem, hogy mondja el a részleteket, mert fogalmam sem volt semmiről. Talán rosszul fejeztem ki magam? Kénytelen voltam ismét megzavarni.
– Szóval?
– Szóval mi? – fordult felém. Mindig zavarba jöttem a nézésétől. Semmit nem tudtam kivenni belőle, olyan közömbösen tudott nézni, hogy késztetésem lett volna ráordítani.
Szóval elmondod a részleteket?
– Ja, majd ráérünk megbeszélni.
– Mikor?
– A koncert előtt – magyarázta.
– Te is jössz? – csodálkoztam. Na, jó, ezt senki nem mondta, nem találhattam ki mindent magamtól.
– Persze, megyek fotózni.
Na, igen! Ő a fotós. Miért hittem, hogy nélküle bárki is megy koncertre?
– Akkor holnap találkozunk – álltam fel. Intettem még egyet Jackynek, és kiléptem az ajtón