Leiner Laura Közhelyek

4.

Pénteken nem mentem dolgozni. Beteget jelentettem. Makkegészséges voltam, de így tudtam áthidalni azt az eshetőséget, ha nem vesznek fel a másik munkahelyre. A női szerkesztőségben nem tudtak róla, hogy három éve, amióta ott dolgozom, minden nap másik munkát keresek. Nem örültek volna.
Túl sokat filozofáltam. Annyira sok mindent nem értettem, annyira sok dologból maradtam ki, hogy elfelejtettem élni. Három évet vett el az életemből az egészségrovat. A női munkatársak. A hihetetlenül sok tévéműsor, amit megnéztem. A sorozatok, amikről azt hittem, pótolhatják az igazi emberi kapcsolataim ürességét. Ezeket az éveket soha nem kaphatom vissza. Ilyenkor nem tehetünk mást, legyintenünk kell egyet, és előre nézni. Előre. Vicces… Mintha olyan sok jó állna előttünk.
A szerkesztőséget, ahova behívtak, könnyen megtaláltam. Péntek délután kettőre volt megbeszélve az interjú. Előbb értem oda.
Persze ez az időpont megengedte volna, hogy legalább délelőtt dolgozzak, de nem volt kedvem. Úgy éreztem, még egy huszonévesek elleni szolid tüntetés, és felkötöm magam. Időközben, a három év alatt, elfelejtették, hogy én is huszonéves vagyok. Én is megfeledkeztem róla.
Felmentem a lépcsőn, aztán bekopogtam. Nem hittem, hogy péntek délután sok dolgozó embert fogok látni. Tévedtem. A szerkesztőség teljes létszámmal működött. Közeledett a lapzárta.
Bementem, és rögtön a főnök irodájához irányítottak.
Ekkor jutott eszembe, hogy a sok álláspróbálkozás, a napi hat-hét e-mail elküldése mellett megfeledkeztem róla, hogy végül melyik újsághoz is hívtak be. Mindegy volt. A kertészmagazinba is szívesebben dolgoztam volna, mint a korosodó nőknél.
A helyiségben senki nem figyelt rám. Kiabáltak, gépeltek, bagóztak. Olyan hangzavar volt, hogy alig tudtam kivenni a szavakat, amiket egymásnak ordítoztak. Valahonnan, valamelyik számítógépből iszonyatos hangerővel üvöltött a zene. Zene? Talán nem elég jó szó rá. Valami rémes lárma! A munkahelyemen soha nem volt ilyen zűr. Ott mindenki csendben gépelgetett, zene maximum klasszikus ment, halkan, altató hatást érve el. A klasszikus zene fontos volt, állítólag megnyugtatta Rose, az ötvenkilenc éves kollégám ízületeit.
Csodálkozva néztem a zűrös szerkesztőséget. Idegen és új volt számomra. Fiatalok dolgoztak, harminc, harmincöt éves korig bezárólag. Leültem a székbe, és vártam. A helyiségben, ami a főnök irodája volt, minden falon plakátok lógtak. Együttesek plakátjai, úgy néztem, rockzenészek vannak rajta. Lassan jó lett volna tudni, hol vagyok. Pár pillanat múlva kiderült.
Vincent, aki ragaszkodott hozzá, hogy tegezzem, lábát az asztalra felpakolva, székén kényelmesen hátradőlve olvasta az egyoldalas önéletrajzomat. Nem volt rajta sok olvasnivaló, az iskola rubrika után csak a női magazin egészségrovatát tudtam beírni. Ennyi voltam leírva. Egy oldal. Azonban Vincent alaposan olvasgatta, ami egy idő után már kínossá vált, hiszen legalább tízszer lehetett átböngészni ez alatt az idő alatt. Elnéztem a tagot. Nem tűnt túl „főnökösnek”. Bőrnadrágot, fekete pólót és bakancsot viselt. Hosszú, legalább vállig érő haját copfba kötötte. Orrában orrkarika volt, rövid ujjú pólója alól kilátszott, hogy mindkét karja tele volt varrva. Zavarban voltam, nem tudtam, ezt mire véljem. Eddig csupán egyetlen főnököm volt, az is hatvanon túl volt, bár szétplasztikázott arca ezt nem sejtette. Mindig furán éreztem magam Vilma, a főnököm jelenlétében. Mindig úgy gondoltam a hatvan fölötti emberekre, hogy lenyugodott, békés természetűek, akik unokáik gyűrűjében protézisüket csattogtatva boldogan éldegélnek. Ez a „ne ítélj elsőre” dolog. Vilma volt az élő cáfolat az idilli képemre. Hatvan fölött jobban nézett ki, mint én reggelente, bár az arca kicsit mesterkéltnek, néha pedig egyenesen ijesztőnek hatott, mert teljesen szét volt húzva. A ránc- és homlokfelvarrás, valamint az arckisimítás egyetlen hátránya, hogy az ember mindig csodálkozó arcot vág. A második műtét után pedig egyenesen múmiaszerű hatást keltett, ahogy a bőr rásimult a csontokra.
– Nos, Shan – dobta le maga elé a lapot Vincent, majd felvonta az egyik szemöldökét, vele együtt a szög formájú testékszert, ami az egész szemöldökét átszelte, mintha csak azt a célt szolgálná, hogy összetartsa. – Ugye hívhatlak így? – kérdezte.
– Persze – bólintottam.
– Oké. Szóval Shan, ebből aztán kurvára nem derül ki semmi.
Döbbent arckifejezéssel néztem rá. Nem lehet, hogy itt ő a főnök.
– Én… én azt hiszem, semmit nem hagytam ki – nyúltam óvatosan a lap felé.
– Jó. Akkor mond meg nekem, mit tudsz a zenéről!
Megköszörültem a torkomat.
– Hát, tíz évig zongoráztam.
– Egy billentyűs. Az nem rossz. És miket nyomtál?
– Szimfóniákat, leginkább.
– Na, és mondd, értesz te a rockzenéhez? – kérdezte.
Elgondolkodtam. Nem igazán. Ez volt az igazság.
– Igen, azt hiszem. Szeretem a Pink Floydot – feleltem.
Vincent felvont szemöldökkel nézett rám, aztán kitört belőle a röhögés. Engem nevetett ki, ezt biztosan tudtam. Csak azt nem értettem, miért.
– Kislány, ez egy komoly lap! Itt metál, nu metál, thrash metál, heavy metál, hc és ehhez hasonló cikkek születnek. Hozzá tudsz tenni valamit?
– Ismerem a Metallicát is – feleltem. Kellett az állás. Bármi, csak ne a koros nők!
Vincent megcsóválta a fejét. Ez rosszat jelentett.
– Várjon! Gyorsan tanulok. Na, jó, nem tudom, mik ezek, de legalább őszinte vagyok. Azért tanultam, hogy cikkeket írhassak. Semmi közöm az egészségügyhöz, még az elsősegélyvizsgámon is megbuktam, amikor jogsit szereztem, mégis egy egészségrovatot vezetek három éve. Arról sem tudok semmit, mégis működött. Szeretem a rockzenét, tényleg. Csak nem nagyon ismerem – hadartam. Olyan kétségbeesett arcot vághattam, hogy Vincent ismét megcsóválta a fejét. Fújt egy lufit a rágójával, majd visszaszívta a szájába, és vagy ötöt csattogott vele. A tegezés dolgot zavaromban természetesen elfelejtettem.
– Ez itt nem menekülttábor. Itt dolgozni kell. Pörgés van. Tudod, Shan, hogy hány konkurens lapunk van? – kérdezte.
– Nem – vallottam be.
– Öt. Öt másik metálújság is megjelenik egy hónapban. És tudod, hogy melyik adja el a legkevesebb példányszámot?
– Nem.
– A miénk. Semmi szükség rá, hogy olyan dolgozzon itt, aki szart se tud az egészről – magyarázta.
– Igyekezni fogok – ígértem.
– Ja. Azt hittem, olyan jön, aki ismeri a dörgést. Tuti nem vennélek fel, de kell egy ember. Na, jó, próba szerencse. Isten hozott a Metálvilágnál! – dobott az ölembe egy újságot.
Felemeltem és megnéztem a címlapját. Névről ismertem, láttam is már pár számát, de bele még sosem néztem. A címlapon egy férfi vagy egy nő volt. Az arca mesterségesen volt fehérre mázolva, a szeme és a szája feketére festve. A nyelve kinyújtva, benne középen egy szögpiercing. Nem tudtam, ki az, még névről sem. Belelapoztam a magazinba.
– Mikor kezdek? – kérdeztem csillogó szemmel.
– Hétfőn reggel kilenckor. Bejössz, megkeresed Vladot, majd ő megmondja, mit csinálj – utasított.
– Értem. Hétfőn reggel kilenckor megkeresem Vladot. Köszönöm – nyújtottam kezet. Vincent esetlenül megrázta a kezemet, majd újra az önéletrajzomat bámulta. Egy pillanatig még álltam ott, nem tudtam, mit kell tennem. Félrebillentette a lapot, és rám nézett.
– Igen?
– Semmi, csak akkor én most elmegyek – mondtam. Tök hülyén viselkedtem.
– Gondoltam, hogy nem maradsz itt az irodámban – intett, és ismét elmélyedt a lapomban.
Megfordultam, és kimentem. Behúztam magam után az ajtót, és szembefordultam a szerkesztőséggel. Mindenki ugyanúgy el volt foglalva, mint akkor, amikor bementem. Fel sem néztek a munkájukból. Szinte mindenki dohányzott, a helyiségben vágni lehetett a füstöt. Kifelé indultam, amikor egy lány elém állt. Magas volt, legalább százhetvenöt, de az is lehet, hogy száznyolcvan centi. Fekete haspólót viselt, ami szabaddá tette hosszú hasfalát, amin nonfiguratív tetoválás húzódott végig vízszintesen, egyenesen a háta felé. Köldökében piercing csillogott. Szemhéja élénkzöldre volt festve, attól függetlenül, hogy a ruhája egyáltalán nem tartalmazott hasonló színeket. A nyakában rengeteg lánc csilingelt, orrkarikája egy vékony ezüstlánccal volt összekötve a sok közül az egyik fülbevalójával. Nem volt egy hétköznapi látvány.
– Vincent felvett? – kérdezte mosolyogva.
– Igen – feleltem.
– A seggfej! Mondta, hogy jön valaki, aki szegény Pay állására pályázik, de azt is mondta, biztos nem veszi fel – röhögött jóízűen.
– Mi történt Pay-jel? – érdeklődtem.
– Nyakcsigolyatörése van, és még mindig az intenzíven fekszik.
– Sajnálom – szörnyülködtem.
– Ja, mi is. De ki gondolta volna, hogy fára akar mászni, és hogy le fog esni? – tárta szét a karját csodálkozva. Összehúztam a szemöldököm.
– Vincent miért nem akarta felvenni?
A lány elnevette magát.
– Nézz körbe! Itt mindenki megtalálható, akit a társadalom kirekesztett. Csupa fura alak, akik nem találták a helyüket. Vincent esélyt adott nekünk. Ő volt az egyetlen. Mondjuk is neki sokszor, hogy ő a mi mentőangyalunk. Ezt gyűlöli. Azt mondta, mostantól csak profit vesz fel, nincs több lehetetlen fazon – hadarta, majd végignézett rajtam.
– Nem, nem én vagyok az a profi – emeltem fel a kezemet, még mielőtt megkérdezte volna.
– Akkor jó. Isten hozott! – nevetett, miközben rezgett minden nyaklánca, orrlánca, karkötője. Rezgett az egész lány.
– Köszi. Shannen – nyújtottam a kezem.
– Debbie. Most mennem kell, mert lapzárta van. Hétfőn találkozunk! – sietett tovább.
– Oké – szóltam utána.
Felvettek. A Metálvilág új munkatársa voltam. Lehetett volna rosszabb is. Sokkal rosszabb. Kiléptem a szerkesztőségből, és megkönnyebbültem, olyannyira, hogy szinte beleremegtem. Nincs többé női magazin. Nincs több egészségcikk. Van helyette metál.