Leiner Laura Közhelyek

19.

Azt mondják, minden életnek megvan a maga tragédiája. És az az élet akkor lesz érdekes mások számára, amikor elérkezik a tragédiához. Én ezt nem így látom, de én túl sok mindent nem úgy látok, ahogy mások. Engem nem érdekel más élete, és ezáltal a tragédiája sem. Önző kijelentés? Igen. Számít ez valamit? Az égvilágon semmit.
Ha egy végtelenül hülye ember feltenné nekem azt a végtelenül hülye kérdést, hogy melyik volt életem legboldogabb napja, tudnék rá válaszolni. Régen nem tudtam volna. Vlad előtt. Érdekes az élet. Annyi problémám volt, mielőtt megismerkedtünk. Hittem, hogy annyi van. Boldogtalan voltam. Igen, ez részben igaz is. Addigi életem legnagyobb boldogtalanságával küszködtem. Boldogtalanság. Milyen kifejezés ez? És mire használjuk? Valahogy ugyanúgy van ez, mint a boldogság kifejezés. Állítólag minden boldogságnál jön majd egy nagyobb. És a nagyobbnál is jön egy még nagyobb. És így tovább. Ezért mire elérünk egy bizonyos kort, egyre nagyobbak az igényeink a boldogsággal kapcsolatban. Ezért nem elégíti ki a negyvenéves embert egy új Nike cipő. Mert azon a boldogságon túl van már, úgy huszonöt éve. Ha minden boldogságot egy nagyobb követ, akkor az ellenkezőjével is ez történik. Boldogtalan voltam régen? Igen. Boldogtalan voltam Alannel? Kétségtelenül igen. És a női magazinnál? Ott is. De ott véget ért az életemnek egy szakasza, és elkezdődött egy új. És, ahogy jött egy akkora boldogság, ami felülmúlta az összes addigit, lehetetlenség volt elkerülni az ellenkezőjét. Jött a boldogtalanság is. És az olyan volt, ami überelt mindent, amit szomorúnak, rossznak vagy fájdalmasnak találtam a huszonhat évem alatt.
Hogy mi az, ami álmokat dönthet össze? Mi az, ami szétzúzhat minden illúziót? Mi lehet az, ami kifejezhetetlenül boldogtalanná tehet egy embert, aki megtalálta a saját tökéletes boldogságát? Ha ezt elveszik tőle. Ez olyan egyértelmű, olyan tökéletes képlet, hogy vak, aki nem látja előre. Vak voltam. Ki hisz még a happy endben?
Igen. Régen nem tudtam volna válaszolni a hülye ember hülye kérdésére, hogy melyik volt életem legboldogabb napja. Hogy miért nem? Mert úgy hittem, még nem éltem át ilyet. Ma már ezt nem merném kimondani. Hiszen mi mást jelentene az élet értelme, ha nem emlékeket? Ha nem azt, hogy összesűrítve, a másodperc tört részéig viszontláthassuk azt, ami jó volt. Ami szép volt. Amit szerettünk. Ami elmúlt. És ami soha többet nem jön el. Majdnem elhittem, hogy az életem értelme valahol a jövőben van. Hülyeség volt. A múltban van, és nem egy konkrét dolog, ahogy mindig is hittem. Hanem rengeteg pillanat, ami úgy volt jó, ahogy történt. Nem, nem Vlad volt az életem értelme. Akkora hazugság lenne ezt állítani, akkora közhely lenne! Ha kimondanám, a szavak üresen konganának a levegőben. Ha ezt hinném, hazudnék magamnak, neki, mindennek és mindenkinek. Nem, nem ő volt az életem értelme. De nagyon sok vele töltött pillanat része annak, amit úgy hívok, az életem értelme. Egy dolgot kerestem, naivan azt hittem, hogy lesz valami konkrét, ami ezt kifejezi. Egy csomag. Ezen mindig elmosolyodok.
Életem legboldogabb napja? Nem is egyet tudok. Rengeteget. Sok átélt napban volt boldogság, és azt hiszem, nekem sok boldogságban volt részem. Nem mondom, hogy az az este, amikor a lapzárta után ültünk a csapattal az étteremben, az volt az. De mindenképpen fordulópont volt az életemben és másokéiban is. Igen, boldog nap volt. Hosszú és boldog. De sajnos az agyat nem mindig lehet megfelelően irányítani, így arról a napról nem az ugrik be elsőre, hogy jó volt ott ülni. Nem is az, hogy kulcsot kaptam Vladtól a lakásához. Nem is az, hogy miket tervezgettem hajnalban, miközben néztem, ahogy alszik.
Azokat a terveket elástam, megtartottam magamnak. Egy sem valósult meg közülük, nem is érdemes megemlíteni. Arról a napról mindig az jut eszembe, hogy utoljára voltunk együtt úgy, fesztelenül, vidáman, a magazinnál dolgozó emberek. Együtt, mind.
Legboldogabb nap… Tényleg sok jut eszembe. Vagyis inkább pillanatok. Helyzetek. Ritkán tökéletes egy egész nap. Inkább soha. Nekem sem volt tökéletes napom még. De boldog, az volt. Anyuval, apuval, gyerekkoromban, felnőtt koromban, vegyesen. És Vladdal. Utólag mindig könnyebb megtalálni a szép dolgokat. Van, hogy akkor észre sem vesszük.
Az életünkre visszatekintve beismerjük, hogy sok mindent bánunk. Sok mindent tennénk máshogy, kitörölnénk dolgokat, embereket, emlékeket. Van, hogy egész éveket. Persze erre nincs lehetőség; ami megtörtént, azon soha nem lehet változtatni. Ha visszamehetnék az időben, azt hiszem, semmit nem változtatnék meg. Nem törölném ki az emlékeimből sem Alant, sem a női magazint, sem azt, hogy elütött egy autó. Ezek rossz dolgok, de annak a folyamatnak az elengedhetetlen részei, ami ide vezetett. Hogy az jó-e, hogy eljutottam idáig? Még nem tudom. De rajtuk, ezeken a rossz emlékeken keresztül vezetett az út Vladig.
Akármit változtatnék meg a múltamban, semmit nem érne. Rajta akkor sem tudnék segíteni. Rajta nem lehetett segíteni.