Leiner Laura Közhelyek

7.

Hétfőn reggel igyekeztem újult erővel indulni az új munkahelyemre. Igyekeztem felkészülni, az interneten megnéztem a Metálvilág archív cikkeit, de nem lettem sokkal okosabb. Nem számított. Ha három évig sikerült az egészségrovatot vezetnem, megleszek a metállal is. Pokoli éjszakám volt, az agyamra mentek a saját kérdéseim. Biztos, hogy mások egész életükben nem agyalnak annyit, mint én egy-egy átvirrasztott éjszakán. Mások élvezik az életet, amíg lehet. Én meg azzal töltöm el az egészet, hogy ostoba kérdésekre keresem a válaszokat. Hát, mindenkinek ez az egy élete van, ossza be mindenki, ahogy tudja.
Megálltam a szerkesztőség előtt. Kihaltnak tűnt. Kopogtam, de mivel senki nem engedett be, benyitottam. Senki sem volt bent.
Kissé zavarban voltam. Nem elég, hogy az első munkanapom volt egy olyan munkában, amiről szart sem tudok, egyedül ácsorogtam hétfő reggel egy üres szerkesztőségben.
Mivel szerencsétlennek éreztem magam, leültem egy asztalhoz. Nem tudtam, kié lehet, gondoltam, majd elnézést kérek, ha érzékenyek erre. A női magazinnál mindenkinek megvolt a helye. Nem lehetett csak úgy máshová ülni, azért eléggé bepöccentek. Itt még nem ismertem a dolgok rendjét.
Hirtelen kinyílt egy ajtó, és egy férfi lépett ki rajta, kezében hatalmas dossziéval. Úgy tűnt, a furcsa külső ennek a helynek a sajátossága. A férfi, vagy inkább srác (az úgy nem annyira hivatalos) háromnegyedes fekete nadrágot viselt, hosszú szárú, fekete-fehér tornacipővel. Felül laza, fekete pólót, ami elég bő volt rá. A pólón egy csomó minta volt, de nem tudtam kivenni sokat, nekem egy nagy foltnak tűnt, talán batikolt. A rövid ujjú alatt egy fehér hosszú ujjút is viselt. A nyakában két vékonyabb és egy vastag faláncot hordott, ami látszólag olyan szoros volt, hogy egyáltalán nem lógott le. Bár két karja el volt fedve a fehér felsővel, úgy sejtettem, az egész karja tele van varrva, mivel jobb kézfején tetoválás húzódott, és a nyaka jobb oldalán is, egészen a füléig. Az elég hülyén nézett volna ki, ha csak a kézfején és a nyakán van, így állapítottam meg, hogy bizonyára végighúzódik az egész karján. A srác magas volt és vékony, világoskék szeme vadul kitűnt az arcából. Bár bőre fakó volt, már-már sápadt, hollófekete haja kiemelte a szemét. Egyébként a haja összevissza állt az ég felé, olyan volt, mintha elaludta volna. Először nem vett észre, teljesen belemerült a mappába, amit a kezében tartott. Aztán felnézett, és megakadt rajtam a szeme. Annyira sápadtnak látszott, hogy féltem, mindjárt elájul. De nem ájult el. Csak csodálkozva nézett rám.
– Keresel valamit? – kérdezte köszönés nélkül.
– Hát, több mindent is – feleltem.
– Például?
– Például Vladot – mondtam, remélve, hogy tud segíteni. Nem volt túl szimpatikus a srác, szerettem volna, ha más is érkezik.
– És még mit? – kérdezősködött tovább. Felhúztam a szemöldököm.
– Az életem értelmét – vágtam rá habozás nélkül. Nem voltam túl szórakozós kedvemben, Vincent azt mondta, Vlad ad munkát hétfő reggel. Erre bejövök, sehol senki, és egy fura külsejű pasi szórakozik velem.
– Aha, hát Vladot megtaláltad, a másikat itt soha ne keresd – nyújtotta felém a kezét.
Összeszorítottam a számat. Hát, más is kezdi beégéssel az új munkáját, az biztos.
– Vincent mondta, hogy téged keresselek, és majd megmondod, mi a feladatom – próbáltam javítani az első benyomáson, ami nem lehetett túl üdítő.
– Shannen, ugye? – kérdezte.
– Igen.
– Oké, az első feladatod, hogy ülj át, mert az az én helyem – mosolyodott el. Felpattantam.
– Bocs, nem tudtam, én csak… Nem volt itt senki – magyarázkodtam.
Vlad a homlokát ráncolta.
– Nyugi. Ülhetsz, ahol akarsz, de most kell a gép – ült le a helyre, ahol az előbb még én ültem. Ott álltam esetlenül mellette, nem mertem máshova leülni. Vlad nem foglalkozott velem, kinyitotta a mappáját, és bekapcsolta a gépet. Akaratlanul is a nyitott dossziéra meredtem, ami tele volt képekkel, de csak a legfelsőt láttam. Egy koncerten készülhetett, amennyire értettem hozzá, meg tudtam állapítani, hogy első osztályú kép. Egy hosszú hajú énekest ábrázolt, de valami átkozottul jól lett elkapva, mert pont belenéz a kamera lencséjébe, amit egy élő koncerten nehéz elérni.
– Megnézhetem ezeket? – kérdeztem. Vlad fel sem nézett rám, úgy válaszolt:
– Húzz ide egy széket!
Melyiket? – kérdeztem. Ekkor már rám nézett.
Ha időt akarsz spórolni, azt, amelyik a legközelebb van. Ha a kényelemre hajtasz, keress egy olyat! – nézett mélyen a szemembe.
Ha valaki klimaxos, idegbeteg nők közül érkezik egy új munkába, hajlamos azt is megkérdezni, hogy vehet-e levegőt, nem zavarja-e valakinek a reumáját.
Megfordultam, és a legközelebbi, csupán karnyújtásnyira található széket megragadtam és odahúztam Vlad mellé. Ő a géppel szórakozott, különböző mappákat nyitott meg, látszólag nagyon keresett valamit. Óvatosan felemeltem a képeket, és egymás mögé rakva nézegetni kezdtem. Rohadt profi képek voltak! Megváltás volt számomra ilyet látni a sok egészségeskaja- meg tornaképek után, amit rendszeresen én választottam ki a cikkeimhez. A fotók alulról készültek, a színpad és a tömeg között elhelyezett vékony árokból. Bár nem ismertem az együttest, a képekről meg tudtam állapítani, hogy valami nagy banda lehet, mivel volt pár fotó, ami a közönséget kapta le. És hát sokan voltak. Nagyon sokan. Talán három kép volt az, ami kifejezetten rossz szögből lett készítve, a többi mind kifogástalan. Miután megnéztem, óvatosan visszatettem a helyére.
Vlad egy pillanatra felém fordult, majd az asztalra tett fotókra, végül vissza a géphez.
Csönd volt. Csak a gép adott ki zümmögő hangot, monoton kattogást.
– Ezek nagyon jó képek – szóltam végül.
– Tetszenek? – kérdezte, szemével a monitort fürkészve, újabb és újabb mappákat nyitva meg.
– Igen, ez nagyon profi munka. Ki csinálta?
– Én.
Ránéztem. Még mindig a géppel törődött. Tehát ő a fotós. Legalább ezt is megtudtam. Előbbutóbb mindenre rájövök, ha senki nem közöl semmit.
– Hát, tényleg baromi jó képek – ismételtem.
– Kösz.
– A többiek mikor szoktak bejönni? – érdeklődtem.
– Attól függ. Ma hétfő van. Dél előtt általában mindenki beesik. Ez egy ilyen nap. Pénteken pedig mindenki hamar elhúz. Kivéve, ha lapzárta van – tette hozzá.
Dél előtt általában mindenki beesik. Milyen hely ez?
– Értem. És nekem mi a dolgom? Vincent azt mondta, hogy te mondod meg – néztem rá kérdőn. Kezdtem feleslegesnek érezni magam.
– Oké. Ha segíteni akarsz, akkor töltsd fel ezeket a képeket a másik gépre, utána pedig rakd át arra, amin most dolgozom – nyomott a kezembe egy lemezt. Mindkét szemöldököm felhúztam.
Ez négy perc. És utána?
Reggeliztél már?
– Nem – feleltem.
– Akkor menj, és egyél valamit! – vonta meg a vállát, majd kivett egy doboz cigit a zsebéből, és rágyújtott. Nem tetszett a stílusa. Nem tetszett, amit mond, és ahogy mondja. Kezdtem ideges lenni.
– Nézd, Vlad, én ide dolgozni jöttem. Ha nincs rám szükség, akkor oké, de nem fogok elmenni reggelizni, amikor dolgoznom kéne – szóltam indulatosan. Hirtelen melegem lett, tökre felment az agyamban a pumpa. Vlad nagy nehezen levette a szemét a képernyőről, és cigivel a szájában felém fordult. A füst a szeméhez szállt, ezért hunyorított.
– Hol dolgoztál eddig? – kérdezte. Amikor megmondtam, óvatos mosolyra húzódott a szája. Épphogy csak elmosolyodott, szorosan a szája közé szorítva a cigit.
– Az a női magazin?
– Igen.
– Na, jó. Fogalmam sincs, ott hogyan működtek a dolgok. Azt tudom, hogy itt mi van. Most nincs dolgod, mert Pay helyén vagy itt, aki kitörte a nyakát. Ő csinálta az új CD-kritikákat. Szemét meló, mert van, amikor két nap alatt kell megcsinálnod, van, hogy három heted van rá, attól függ, mikor küldik az anyagot. Két CD van Debbie-nél, ő majd behozza, és odaadja neked. A többi CD-re várni kell. Azt kérdezted, mit csinálj. Ha segíteni akarsz, töltsd fel nekem azokat a képeket, ha nem akarsz, akkor menj reggelizni – zárta le a dolgot. Pislogás nélkül néztem rá.
– Lehamuztad magad – szólaltam meg végül, mert Vlad szájában a cigi folyamatosan égett, a hamu az ölébe hullott. Oda se fordult.
– Előfordul – mondta.
– Ezt kell feltöltenem? – emeltem fel a CD-t az asztalról.
– Aha – bólintott, és visszafordult a géphez.
Megfogtam, és a másik géphez vittem. Pont hat perc alatt végeztem ezzel a munkával. Még mindig nem jött senki.
– Kész – dobtam vissza az asztalra a CD-t.
– Kösz.
– Te miért jöttél be ilyen korán?
– Mert ezzel végezni akartam, meg Vincent szólt, hogy jössz, és mutogassak meg neked mindent, vagy adjak munkát – felelte.
– De nem mutattál meg semmit – értetlenkedtem. Nagylelkűen felém fordult.
Te most viccelsz, ugye?
Nem.
– Asztalok. Székek. Gépek – mutogatott körbe. Kicsit cinikus volt. Továbbfordult. – Falak. Vincent irodája. Sötétkamra. Vécék. Kávéautomata – fejezte be.
– Így már mindjárt más – bólintottam.
– Bármikor – mosolyodott el, és újabb cigit húzott ki a dobozból. Úgy döntöttem, én is rágyújtok. Nem kérdeztem meg, hogy lehet-e. Nem akartam teljesen kiborítani hétfő reggel.
Kávéval és cigivel a kezemben ültem vissza a székre. Semmi hasznom nem volt. Csodás érzés volt.
Tizenegykor kezdtek beszállingózni az új munkatársaim. Elsőként Debbie érkezett. Megint egy rövid topot viselt, szabadon hagyva az egész hasát. A haja lilára volt festve. Ezelőtt nem találkoztam még lila hajú emberrel. Tévében vagy az utcán láttam már, de soha nem volt velük kapcsolatom. Hihetetlen, hogy egy idő után mennyire beszűkül a látókörünk, mennyire ódzkodunk az új, esetleg furcsa dolgoktól. Debbie nagyon jó fej volt, közvetlen, kedves lány. A megérkezése után az egész napot vele töltöttem. Azelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy egy olyan lánnyal barátkozzak, akinek lila a haja, és orrkarikáját egy vékony lánc köti össze a fülbevalójával. Erőltetettnek és szánalmasnak gondoltam ezt a fajta magamutogatást. Talán tényleg az. Vagy csak ez is egy olyan kétoldalú dolog, mint minden más. Ha egy ember külsőleg ölti magára azokat a tulajdonságait és gondolatait, amiket egyébként szürke, hétköznapi módon sosem gondolnánk az adott személyről, annak kétféle magyarázata lehet. Az egyik az önkifejezés. Ha magunkra akasztunk egy Gyűlölöm az embereket táblát, azzal kifejezzük, hogy mit gondolunk. Ezzel sok időt és kellemetlenséget spórolunk meg, hiszen kinyilvánítottuk a véleményünket, elkerültük azt, amit a tábla nélkül nem sejtenének rólunk. Megakadályozzuk azt, amit meg akarunk. Debbie magára öltötte az összes fóbiáját és véleményét. Valaki ránéz, és látja őt. Nemcsak külsőleg, hanem úgy, ahogy van. Önmagában. Extrém külseje miatt a vele szemben sétáló ember tudja, mit kap, ha megismeri őt. Ha valakit érdekel egy lila hajú, televarrt, ezerpiercinges lány, az meg fogja találni. A többi ember pedig elhúzódik tőle, elfordítják a fejüket. Debbie azt adta magából, amit akart. Amit ki akart fejezni. Elérte, hogy úgy lássák, ahogyan láttatni akarja magát. Nincs csomagolás, nincs meglepetés. Ő ilyen, és ezt a vak is láthatja. Önkifejezés. Viszont van ennek a dolognak egy sokkal általánosabb, kevesebb magyarázatot igénylő variációja is. Hogy különc. Az emberek gyakran csodálják meg a különc egyedeket, legtöbbször egyet is értenek vele, csak ők nem elég bátrak ahhoz, hogy felvállalják, milyenek valójában. Ezért eltitkolják a csodálatukat, és inkább nyilvánosan lenézik, megvetik, szánalmasnak és erőltetettnek tartják. Én is ilyen voltam.
Erről is szól többek között az életünk. Beleolvadni a tömegbe. Ha bármivel kitűnünk, akkor azonnal két alternatívában találjuk magunkat. Vagy különc, vagy magamutogató. Egyik sem túl fényes, a társadalom elhúzódik az ilyenektől. Irigylik? Megvetik? A kettő között ebben az esetben szinte nincs is különbség. Sokszor maguk sem tudják, melyiket gondolják. Sokkal könnyebb elfordítani a fejünket, mint végiggondolni, mit látunk. Egyszerűbb megoldás, kényelmesebb.
Egyébként Debbie a külseje ellenére egy értelmes, és beszédstílusában, illetve hanglejtésében is szolid lány volt. Tele volt olyan tulajdonsággal, amit nem is hinne róla az ember. Ha viszont ilyen normális, jogos a kérdés, hogy miért csinált karácsonyfát a testéből. Mert szeret karácsonyfa lenni. Mert a külsejével el tudja taszítani azokat az embereket, akik felszínes, műanyag életet élnek. Hogyan várhatnánk el, hogy értékes emberi kapcsolatokat építsünk, ha ilyen mértékben befolyásolja ezt a dolgot a külső? Az emberek több mint hetven százaléka Debbie közelében feszengve érzi magát. Feszengve, kínosan, hogy vajon mit gondol a többi normális ember arról, hogy egy lila hajú lány ül a társaságban. Ha Debbie sima, hagyományos külsővel él, rengeteg olyan barátja és kapcsolata lehetne, amiről nem is tudná, hogy műanyag. Ez csak úgy derül ki, ha megtestesítjük magunkban azt, amik vagyunk. Ha megmutatjuk a világnak. És a világ nagyobb része azonnal elfordul tőlünk. Viszont az a kevés, aki marad, úgy értékel, ahogy vagy.
Furcsa dolgok ezek, mert tényleg vékony a vonal a szánalom és az áhítat között. Belső érték, belső szépség. Baromság! A csúnya, átlagos, kövér emberek találták ki, hogy a belső érték számít. Ahelyett, hogy megvalósítanák önmagukat, csak annyit kell mondaniuk: A belső érték számít. Mennyivel könnyebb úgy az élet! Nem kell tenni semmit, rejtett képességeinket még csak meg sem kell mutatni, elég hivatkozni rá. Ki kéne állniuk, és azt mondani: Nem vagyok szép, igazából rondának születtem, túlsúlyos is vagyok, de nem adom le, mert szarok rá, zabálok, mert úgy érzem jól magam. Szürke hétköznapjaim vannak, de nem teszek ellene, mert így kényelmes. Nem, erre senki nem lenne képes. A legtöbbet magunknak hazudunk életünk során. Ehelyett sokkal könnyebb azt mondani, hogy a belső érték számít, vagy ha valaki belül szép, megszépül kívül is. Ki hiszi el ezt a szarságot? Hiszen erről szól a világunk. A látszatról, az illúzióról, a külsőségekről. Akkor ne jöjjön senki ezzel az elcsépelt, rossz szöveggel! Ha meg akar felelni a magas elvárásnak, tegyen érte, ha nem, akkor hallgasson, de ne keressen kiskapukat! Ha csúnya is, de meg sem akar szépülni, akkor ne magyarázzon belső értékekről!