Leiner Laura Közhelyek

15.

– Eljössz velem? – kérdezte Vlad az ajtómban állva.
– Persze – vágtam rá, és már be akartam hívni, amikor megtorpantam. – Hova?
– Párizsba – mosolyodott el.
– Igen, persze – nevettem el magam.
– Akkor gyere!
– Most? – nyílt tágra a szemem a csodálkozástól.
– Mikor máskor?
– Na, jó, de… – dadogtam.
– De?
– Ilyen hirtelen?
– Meddig szeretnél rákészülni? – dőlt neki a falnak, és keresztbe fonta a karját.
– Nem tudom. Tényleg most?
– Persze.
– Oké – dörzsöltem meg a halántékom zavartan. – Akkor bejössz egy percre, hogy összeszedjem magam? – kérdeztem.
– Igen, de siess! – mondta, és bejött az ajtón.
Miután az egész hetet végigszórakoztam metál DVD-k nézegetésével, boldog voltam, hogy szombat reggel van. Vlad péntek este nálam volt, olyan tíz körül ment el, addig cikkeket szerkesztettünk. Aztán egyszerűen csak bedőltem az ágyba, és aludtam. Szombat reggel összeszedtem az ajtóm elé dobott újságokat, és lapszemlét tartottam a konyhában reggelizés közben. Egész héten ki-be járkáltam az ajtómon, és egyszer sem hajoltam le, hogy felvegyem az újságokat, így szombatra szép kupac gyűlt össze, ezeket lapozgattam, amikor kopogtak. Vlad állt az ajtómban, és megkérdezte, elmegyek-e vele Párizsba. Igent mondtam. Nagyjából tíz perc alatt készültem el, már amúgy is fel voltam öltözve, mert reggelizés előtt el kellett mennem megvenni a reggelim, tehát csak hátrafogtam a hajamat, felvettem egy kardigánt meg egy dzsekit, megkerestem a táskámat, és… már indultunk is. Párizsba.
Nekem ez elég őrült dolognak tűnt. Az is volt. Párizsba eljutni nem volt nagy dolog. Mármint a közlekedés szempontjából. Felszállni a vonatra, a Csalagúton átmenni Franciaországba, és már ott is vagyunk. Összesen három órát vesz igénybe az egész utazás. Mégis nekem azelőtt soha nem jutott eszembe, hogy szombat reggel elinduljak Párizsba. Megtehettem volna. De soha nem tettem meg azelőtt. Én simán leéltem volna úgy az egész életemet, hogy ezt kihagyom. Összesen hat óra vonatozás, és nemcsak egy másik városba, hanem egy másik világba is érkezel, aztán vissza. Nem, nem jutott eszembe. Voltam már, többször is. De az soha nem volt spontán. Alan is kérdezte már tőlem, hogy elkísérem-e a párizsi tárgyalására. Amikor örömmel igent mondtam, közölte, hogy akkor lefoglalja a szobát, és három hét múlva, kedden utazunk. Repülővel. Három napra mentünk, bőröndökkel, annyi ruhával, amennyit egy hónap alatt sem hordtunk volna el. Mert kellett estélyi, abból is kettő, hogy ki tudjam választani majd, melyik illik jobban az étterem abroszához. Kellett ruha, minden kajáláshoz másmilyen, hogy a tisztelt ügyfelek ne lássanak kétszer ugyanabban, mert még azt hiszik, megőrültünk, vagy valami ilyesmi. Alannel élmény volt utazni…
Az utazásról egyébként sem az egzotikus helyek vagy a kikapcsolódás jut eszébe az embernek, hanem a tortúra. A csomagolás, a reptéri szenvedés, a kipakolás, a helyhiány, a szoba, aminek az ablaka mégsem oda néz, ahova eredetileg lefoglaltuk. Nevetséges. Soha nem haltam bele, ha nem a tengerpartra, vagy nem egy különleges parkra, vagy nem az anyámra néz az ablak. Soha nem érdekelt. Aki egy szállodában száll meg, az azért teszi, hogy ott aludjon, a lehető legkevesebb idő alatt. Miért olyan fontos, hogy kinézzünk azon az ablakon, és ha már kinézünk rajta, miért kell elénk tárulnia az egész tengernek? Látszat. Minden csak látszat.
Ezek után nem is értettem, hogy mi történt. Vlad tornacipőben, farmerben, egy pulóverben és egy dzsekiben állított be, hogy menjünk Párizsba. És én mentem. Bőrönd nélkül, csomag nélkül, minden nélkül. Csak úgy, ahogy a legközelebbi étterembe vagy dolgozni mentem volna. Nem volt köret, semmi nem volt. Csak fogtuk magunkat, és felszálltunk a vonatra, amiről legközelebb Párizsban szálltunk le. Őrültség? Vakmerőség? Bátorság? Egyik sem. Csak vonatoztunk egyet, és ott voltunk, helyben.
Nem beszéltük meg előre, számomra teljesen spontán volt, és úgy gondolom, Vlad sem tervelte ki előre. Ezt több okból kifolyólag gondolom. Először is, mert azt mondta, amikor megkérdeztem, hogy reggel csak felébredt és azt érezte, hogy el akar menni Párizsba. És én hittem neki, mert nem volt oka hazudni. Másrészt pedig azért is lehetett számára teljesen hirtelen ötlet, mert nem volt tervezgetős fajta. Nagyon nem. Ha munkáról volt szó, és Vincent kiadta neki, hogy holnaputánra kell ez, vagy jövő héten lesz az, menj el, akkor bólintott. De egyébként soha nem beszélt a jövőről. Se a közeliről, se a távoliról. Viccen kívül, tényleg nem. Ha azt mondtam, holnap találkozunk, bólintott. Ha azt mondtam, holnap felhívom, bólintott. De ő soha nem mondott ilyet. Eleinte azt hittem, ez azért van, mert nem akar látni, vagy nem akar beszélni velem. Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség, egyszerűen ő nem mond ilyeneket. Ezzel nincsen semmi baj, ezt még csak hibájának sem lehet nevezni. Ilyen volt, és kész. Én időközönként dilidokihoz jártam. Ez már inkább számít hibának.
– Nem csináltam még ilyet – mondtam, amikor már több mint két órája vonatoztunk.
– Milyet?