Leiner Laura Közhelyek

14.

Hétfőn együtt mentünk be dolgozni. Nem volt véletlen, reggel felhívott, és megkérdezte, mikor indulok. Megmondtam, és megbeszéltük, hogy egy kávézóban találkozunk a szerkesztőség közelében, megreggelizünk, aztán bemegyünk dolgozni. Régen munka előtt mindig otthon reggeliztem, egyedül. Reggeli, a tökéletes időtöltés. Azonban most volt valaki, aki felhívott, és megkérdezte, hogy van-e kedvem csatlakozni hozzá. Nekem pedig volt.
Vasárnap este nézegettem pár képet Vlad mappájából. Sok furcsa érzést keltett bennem. Három évvel volt idősebb nálam. Három év plusz pár nap. És bejárta a világot. Mindent látott. Én ezalatt egy helyen ültem, és ostoba cikkeket vágtam össze az internet segítségével, és az unalmas barátom unalmas életének része voltam. Sorsok. Életek. Nagyon különbözőek, aztán egyszer csak keresztezik egymást. A képeket nézegetve elgondolkodtam, vajon én látok-e ebből bármit? Tartogat nekem az élet akárcsak egy ilyen élményt? Vajon megtalálom valaha a létezésem értelmét? Elmehetnék. Végigjárhatnám a helyeket, ahol a képek készültek. De nem vagyok hozzá elég bátor. Nem látom a célját, az értelmét. Pedig lehet, hogy ott vár rám valami. Az a valami, amit keresek. És ha nem megyek el érte, vajon megtalál-e magától? Ha elszalasztom, vagy már elszalasztottam, van-e több esélyem? A vasárnap estém mindig a hülye gondolatoké volt. Abból kifogyhatatlan készlettel rendelkeztem. Ha az ember egyedül él, megszokja, hogy minden feltett kérdésére a saját hangja válaszol, a fejében. Nem, ez nem olyan dolog, amiért orvoshoz kell mennem. Nem egy másik énemmel beszélgetek. Hanem magammal. Egyedül élő emberek gyakran megteszik. Az egyik hűtőmágnesemen az áll: Ha nem hallod a hangokat a fejedben, akkor süket vagy.
Tényleg meg kéne ölni, aki ezeket gyártja.
Mire megérkeztem a kávézóba, Vlad már ott volt. Látszólag kipihente magát, szombat reggel rémesen nyúzott volt. Bár én sem lehettem kifejezetten szép.
Kávét rendeltem, meg valami reggelit. Nem tudom, mi volt a neve, tojásos volt, meg szalonnás, meg nagyon zsíros. Nem volt finom, a felét ott is hagytam.
Ha találkozunk valakivel, akivel jó lenni, akivel megértjük egymást, akkor az nem olyan idilli, mint ahogy azt általában elképzelik. Legalábbis nem a szó szoros értelmében. Nem fejezünk ki minden mondatunkkal világmegváltó gondolatokat, nem terheljük egymás elméjét végletekbe és szélsőségekbe nyúló eszmecserékkel. Van, amikor csak arról van szó, ami éppen eszünkbe jut. Persze, sokszor filozofáltam, rendszerint eredménytelenül, de hát talán pont ez a filozófia lényege. Sokszor azonban a kevés is sok, és a kimondott üres szavak, látszólagos és felszínes beszélgetések mögött komoly érzések vannak, amiket nem szoktunk minden percben kimutatni, nem éreztetjük állandóan. Azok vannak, tudunk róluk, szeretjük ezt érezni. Viszont a beszélgetés csak kommunikáció, nem kell vele semmit kifejezni, csak magyarázunk, mert megszoktuk. Magyarázunk, mert ha nem tesszük, akkor látványosan egy unalmas ember látszatát keltjük.
Ahogy a maradék kajámban turkáltam, tisztában voltam minden gondolatommal, minden érzésemmel, és azzal is, hogy nem kell beszélnem róla, mert a velem szemben ülő ember ugyanúgy tudja, mint én. Ezt nem kell megbeszélni, megvitatni, egyetérteni. Ezt elég tudni. Így nem kezdtem áradozni; nem volt szükség nagy szavakra. Mondtam, ami éppen eszembe jutott.
– Szerinted a szalonnának miért van gumi íze? – kérdeztem, miközben beleszúrtam a villámat, és a szalonna ruganyosan lesüppedt, zsírt fecskendezve maga köré.
– Nem tudom. Lehet, hogy abból van – vonta meg a vállát Vlad, és tovább reggelizett. Fintorra húztam az orromat, és újra a tányérra meredtem. Talán gumit reggeliztem. Előfordul.
– Neked mi a célod? – néztem rá hirtelen.
– Ma?
– Nem. A jövőben. Vagyis úgy értem, hogy mit tervezel?
– Nincsenek terveim – válaszolta mélyen a szemembe nézve. Ez volt az első alkalom, amikor olyat hallottam tőle, ami bizonytalan. Ez érdekelt.
– Az nem lehet. Biztosan van. Meddig tervezed, hogy itt dolgozol? És utána mihez kezdesz? Ilyesmi… – hadartam.
– Nem tudom. Ilyeneken nem szoktam gondolkodni, mert nincs értelme. Most ez van, és ha ez elmúlik, akkor nem tudom, mi lesz. De valami biztosan.
– Szóval fotózol, amíg van kedved, és nem tervezel hosszú távra – bólintottam.
– Nincs értelme hosszú távra tervezni.
– Szóval te az „élj a mának” elvet vallod. Ez a „mi van, ha ma elüt a busz, és nem lesz több holnap” dolog. A dokim szerint ez felelőtlen világnézet, én is sokszor mondtam neki, amikor úgy köszönt el, hogy „találkozunk legközelebb”, és én erre azt feleltem: De mi van akkor, ha nem lesz legközelebb? Ilyenkor még egy fél órára visszahívott a rendelőbe. Pedig már az ajtóban voltam. És látod, igaza volt, tényleg felelőtlenség volt ilyet mondani, mert újabb ötven fontom bánta ezt a kijelentést – magyaráztam.
Elnevette magát.
– Na, tessék, akkor halljuk a te célodat, a te terveidet! – dőlt hátra, és összefonta a karját a mellkasa előtt.
– Nincsenek igazán terveim. Vagyis olyan, amit mások tervnek szoktak hívni. Tehát nem tervezem megmászni az Everestet, mert nem látom értelmét. És tériszonyom is van, meg fáznék, meg ilyenek. Tudod, előre elgondolom, hogy mennyire nem élvezném. A természeti cuccok nem tartoznak a céljaim közé. Bálnákat sem akarok menteni, mert ők sem mentenek meg engem. A Willy is csak egy mese – nevettem el magam. – Szóval nem tervezek jót tenni másoknak, nem vágyom különösebben sehova, nem vágyam a világbéke, hidegen hagy minden. Egy tervem van, vagyis inkább célom, és az maximálisan rólam szól, tehát egy önző dög vagyok, de szeretném megtalálni az életem értelmét, mert ha visszatekintek az elmúlt huszonhat évre, egy dolog sem jut eszembe, amire azt mondhatnám: igen, ezért megérte minden.
– Megőrjítesz ezzel az élet értelme dologgal – röhögött.
– De ez nem vicces – vitatkoztam.
– Ne haragudj, de ezzel nem tudok egyetérteni.
– Nem kell egyetértened, de meg fogom találni. Jönni fog az a csomag, ahogy te nevezted.
– Csak vedd is észre!
– Hidd el, észre fogom. Hiszen nekem lesz címezve – vontam meg a vállam. Ránéztem és láttam, hogy bár a cigisdobozával szórakozik, folyamatosan mosolyog rajtam. – Naivnak tartasz, ugye? – kérdeztem.
– Túl görcsösen kapaszkodsz ebbe az elméletbe.
– Mert ha nem hiszem el, hogy megtalálom, akkor nincs értelme élnem.
– Ezek nagy szavak.
– De őszintén mondom.
– Nem hiszem – vigyorgott.
– Hogyhogy nem hiszed? – csodálkoztam.
– Shannen, ha úgy éled le az életed, hogy keresel egy bizonyos dolgot, aminek a létezése bizonytalan, akkor elmész vakon minden más mellett, és lehet, hogy a végén a nagy semmi vár rád, mögötted pedig ott van a rengeteg lehetőség – mondta.
– Ezek is nagy szavak. Létezés, bizonytalanság, lehetőség. Ne menjünk messzire! Maradjunk annyiban, hogy én keresek valamit, te pedig folyton kiröhögsz miatta – mondtam.
– Nem kiröhöglek, de gondold végig! Nem egy elhagyott pénztárcát keresel, vagy új kapcsolatokat, vagy valamit, ami emberi, hanem arra keresed a választ, hogy miért vagy a világon. Nem tudom, hogy erre létezik-e egyáltalán válasz.
– Elég befolyásolható ember vagyok, és ha bogarat ültetsz a fülembe, és elkezdek hinni neked, akkor belül baromi üres maradok. Ne vedd el tőlem!
– Nem veszem el. Ha erőt ad, akkor higgy benne, de ha egyszer valamiért megbizonyosodsz az ellenkezőjéről, tényleg üres leszel.
– De akkor az magamtól lesz. Annak én leszek az oka. Ne te legyél az, aki kiöli belőlem azt, amitől minden reggel megerősödöm. Tudod, új nap, új lehetőség. Ha nem látom majd az új lehetőséget az új napban, akkor bejött, amit mondtál.
Jacky lépett oda hozzánk, újra a régi énjét mutatta: fura ruhák, lógó haj, kifestett szem. Ő újra önmaga lehetett, az emberek pedig újra elkerülték. Egy kávéval és egy tányér rántottával ült le mellém.
– Hogy sikerült a vizsga? – érdeklődtem. Megcsóválta a fejét.
– Megvágtak. Nekimentem a bójáknak, úgyhogy csak tíz percig tartott az egész.
– Lehet, hogy még érned kell egy kicsit ahhoz a jogsihoz – mondtam, és ezt vigasztalásnak szántam.
– Mindegy, nem nagy ügy. Nektek jól telt a hétvégétek?
– Aha. Kivéve, amikor Vlad rosszul lett, én pedig majdnem szívrohamot kaptam. De aztán minden rendben volt. Mindketten helyrejöttünk – mosolyogtam. Jacky kezében megállt a villa, félúton a tányér és a szája között. Döbbenten nézett Vladra.
– Mi történt? – kérdezte. Elég rémült arcot vágott, kifutott a vér a fejéből, úgyhogy gondoltam, megnyugtatom, hátha ő meg nem bírja a rosszullétes sztorikat.
– Semmi gond, csak megszédült. Ezen ne lepődj meg, nézd meg, milyen jó színben van mindig, valószínűleg csak vérnyomás dolog – magyaráztam. Jacky Vladhoz fordult, aki mosolyogva bólintott egyet, így megerősítette az állításomat.
Pár perccel Jacky érkezése után felbukkant Debbie és John is. Kiderült, hogy munka előtt itt szoktak reggelizni, de soha nincs fixen lebeszélve, mindenki különböző időben berohan, kajál valamit, aztán továbbmegy a szerkesztőségbe. Van, amikor senki nem találkozik senkivel, mert elkerülik egymást, de előfordul, mint például aznap is, hogy szinte az egész csapat egyszerre van ott.
Nem vittük túlzásba, valamikor tizenegy körül mentünk be dolgozni, de senki nem szólt érte, mert Vincentnek nyoma sem volt. Egyedül Brown ücsörgött az asztalán és várta, hogy érkezzen valaki, akit kapásból elküldhet a büdös francba. Mivel Jacky lépett be elsőnek, ő kapta Brown „üdvözlését”.
Délutánig semmit nem csináltam, hol Vlad mellett ültem, és néztem, ahogy fotókat választ a cikkekhez, hol pedig Jacky mögé húztam a székem, és figyeltem, amit csinál. Nem dolgozott, sokkal jobb elfoglaltságot talált magának: Brown fényképét berakta a gépére, és különböző hajakat, kalapokat szerkesztett hozzá. Persze, Brown tombolt emiatt, de ezúttal legalább okkal dühöngött. Mindenesetre mi jól szórakoztunk.
Már indulni készültem, amikor Vincent megérkezett, és rám is sózott három koncert DVD-t. Azt mondta, nekem most úgysincs dolgom, nézzem végig a három újdonságnak számító felvételt, extrákkal együtt, aztán írjak róluk ajánlót.
– Soha ne add le neki a kész cikkedet lapzárta előtt két nappal – lépett hozzám Debbie.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert akkor ad más munkát. Még ülhettél volna azon a cikken.
– De hát Vlad csinálta meg nekem.
– Tök mindegy. Ha nem akarsz pluszmunkát, akkor ülj addig az anyagon, amíg nem ordítja le a fejed. Aztán ha nagyon sürget, add oda. Ez szabály – nevetett.
– Későn szóltál. Most ezzel mit csináljak? – mutattam neki a DVD-ket.
– Hát, most már tiéd a meló, úgyhogy nincs mit tenni – vonta meg a vállát, aztán kivette a kezemből a filmeket, és szemügyre vette a borítójukat. – Aztán majd add oda, megnézem én is.
– Neked is írnod kell róla?
– Nem, engem érdekel – vágta rá. Elnevettem magam. Hajlamos voltam elfelejteni, hogy őket érdekli is, amiről cikkeket írnak, és értenek is hozzá. Debbie nemcsak ismerte az együtteseket, akiknek a koncert DVD-jét ajánlanom kellett, hanem szerette is. Én még életemben nem hallottam róluk, és őszintén szólva meglettem volna nélkülük.
Szinte az egész hetem ráment az ajánlók írására. Otthon is, és a szerkesztőségben is ezzel foglalkoztam. Vagy a lakásomban néztem a DVD-lejátszómon, vagy bent Vlad gépén, ami lejátszotta, mert az enyémen nem volt valami program hozzá. Végül is teljesen mindegy volt, otthon a szomszédok érdekében, a szerkesztőségben pedig a saját érdekemben fülhallgatóval hallgattam, mivel csak így volt esélyem rá, hogy halljak belőle valamit, ugyanis Jacky gépéből és Vincent irodájából olyan hangerővel üvöltött a zene, hogy képtelenség volt összpontosítani.
Azelőtt még soha nem írtam DVD-ajánlót. Mindent ki kell egyszer próbálni. Többször is megnéztem mind a három, egyenként kétórás koncertet, meg a hozzájuk tartozó extrákat is. Az extrák egyébként tartalmaztak stúdiófelvételeket, koncertpróbákat, albumkészítést, meg minden ilyesmit. Nem voltam boldog a munkától, rendesen megszenvedtem vele, pedig valóságos stáb állt össze a segítségemre. Vlad a minőségben és hangban segített, mert ezekről is kellett írnom. Debbie az együttesekről adott pluszinformációkat, John pedig bevállalta, hogy összegyűjti az adatokat a koncertekről, mert én azt sem tudtam, hogy hol volt, és mikor.
A délutánokat rendszerint Vladdal töltöttem, de mindketten dolgoztunk, csak éppen együtt. A lakásom remek helyszínnek bizonyult arra, hogy ott melózzunk. Én a DVD-lejátszó előtt töltöttem az időt, ő pedig a gép előtt. De együtt voltunk, és ez boldoggá tett. Alannel soha nem tudtam egy helyiségben lenni, amikor dolgoztam. Rendszerint idegesített, hogy mászkál körülöttem, és amikor megállt mögöttem, hogy beleolvasson a soraimba, akkor meg tudtam volna ölni. Viszont Vladdal működött a dolog. Nem zavartuk egymást, nagyrészt csendben voltunk, de amikor valamelyikünk megszólalt, az nem volt sem idegen, sem idegesítő.
Hétfő délután, amikor Vincent rám sózta a munkát, megkérdeztem Vladot, hogy átjönne-e megnézni a DVD-ket. Átjött, és segített kiigazodni rajtuk. Aztán jött kedden is. Szerdán már nem kérdeztem meg, természetesnek vettem, hogy jön. Az ilyen dolgokat nagyon hamar megszokja az ember. Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy unom. Reggeltől estig, néha pedig éjszakába nyúlóan voltunk együtt, egész héten. És ez jó volt. Ha becsuktam utána az ajtót, már hiányzott. Közhely, de ez volt az igazság.
Hogy mi volt köztünk? Röhej, de író lévén még nem találkoztam azzal a szóval vagy kifejezéssel, ami kellően visszaadná, vagy legalább megközelítené a kapcsolatunk lényegét. Szerelem? Olyan elhasználódott kifejezés, annyira üres és semmitmondó, hogy soha nem lettem volna képes kimondani: ez szerelem volt. Nem. A szerelem szó is azok közé tartozik, amit úton-útfélen használnak az emberek, mondják boldog-boldogtalannak, és semmit nem jelent. Csak egy néhány betűs szó. A szeretet talán egy kicsit jobb fogalom. Mert szerettem őt, annyira, amennyire csak lehet. Amennyire tudtam. A nagy szavak legtöbbször nem állják meg a helyüket, úgyhogy hiába mondanám, hogy Vlad jelentett minden jó dolgot számomra. Ez így van, így éreztem, de kimondva vagy leírva nem állja meg a helyét. Túlzásnak bizonyul, erőltetett, ostoba és gyerekes közhelynek. Ha utálatról, gyűlöletről van szó, azt mindenki felfogja, mindegy, hogy olvassa, hallja vagy látja. A negatív dolgokat mindig könnyebben átérzi az ember. Hamarabb beleéli magát, párhuzamot von, egyszerűen azonnal felfogja a jelentőségét. Ha viszont boldogságról vagy boldog érzelmekről van szó, mindenki gúnyosan elvigyorodik, és legyint. Főleg akkor, ha borzasztóan erős kötelékről beszélünk, érthetetlen és esztelen vonzalomról. Ezt kevesen értik meg. El sem tudják képzelni. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy Vlad az égvilágon semmit nem tett azért, hogy így érezzek iránta, csupán ott volt velem, akkor totális hülyeségnek tűnik az egész. Nem is hülyeségnek, túlzásnak! Olyan erős és nagy kifejezések ezek, amik még egy rossz romantikus könyvben is szarul hatnak, az életben egyszerűen csak nevetségesen. Pont ezért nem beszélünk róla, elraktározzuk magunkban, mert a világ nem szereti a jó dolgokat. A dráma, a feszültség, a borzalom mindig is az érdeklődés középpontjában állt. Hogy mit éreztem iránta? Hogy mennyire tett boldoggá a jelenléte? Őszintén, ki nem szarja le?
Azt mondják, minden embernek, minden életnek és minden sorsnak megvan a maga tragédiája. És ez az ember, élet vagy sors csupán akkor lesz érdekes mások számára, amikor bekövetkezik a tragédia, addig nem foglalkoznak vele. Újságíróként tudom, nem az a kérdés, hogy mi vitte rá az anyát, hogy a saját életével nem törődve berontson az égő házba azért, hogy kimenekítse a gyerekét. A kérdés az, hány fok volt odabenn.