Leiner Laura Közhelyek

22.

Az éjszakás nővér bejött, megnézte, hogy van Vlad, ellenőrizte a csöveket, az infúziót, a gépet, aztán kiment. Én a székben ültem, az ágy mellett, és néztem őt.
– Nem vagy álmos? – kérdeztem.
– Még nem. És te? – kérdezett vissza.
– Én jól vagyok – mondtam. Sóhajtott egyet. – Mire gondolsz?
– Nem tudom. Úgy konkrétan semmire – vonta meg a vállát.
– Olyan nincs. Te mondtad, hogy nincs – mosolyodtam el, mert eszembe jutott, amikor ezt mondta. Olyan távolinak tűnt, mint ha évek teltek volna el. Pedig most volt az, nemrég.
Rémes az élet. Alattomos és szemét.

Tévedtem. Tényleg nem gondolok semmire – fordult felém, és megrázta a fejét. – Na, és te mire gondolsz?
Pár pillanatig gondolkodtam a válaszon. Nem akartam elmondani neki, így improvizálnom kellett.
– Hogy kéne nekem egy ilyen szék. Olyan jó benne ülni – vontam meg a vállam, és a hatás kedvéért körbefordultam, és jól megnéztem a széket. Elnevette magát.
– És ha komolyan kérdezem?
A szemébe néztem, és képtelen lettem volna hazudni.
– Nem félsz? – kérdeztem halkan.
Nem válaszolt rögtön. Először végiggondolta a kérdést, csak utána válaszolt.
– Van bennem félelem. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs. Nem akarok erősködni, az ismeretlentől én is félek. Amióta tudom, hogy mi a sorsom, igyekeztem úgy élni, ahogy akartam. Úgy és azokkal, akikkel akartam. Miközben végig tudtam, hogy ha egyszer bekerülök a kórházba, onnan már nem jövök ki. Azt hiszem, ettől féltem. Ide kerülni. Mert ez egyet jelent azzal, hogy meghalok. Megtörtént, és itt vagyok. Hogy félek-e? Igen, egy kicsit. És most már várom, hogy vége legyen – mondta.
Tágra nyílt szemekkel néztem rá.
– Hogyan? – döbbentem le teljesen.
– Elég volt, Shannen, ez már a vége. Tudom. Elég volt az egészből. Elegem van a fájdalomból, nem akarom, hogy fájjon. Már ez sem segít – lökte meg a csöveket a kezével. – Elegem van a várakozásból. Látom a szüleimet, látom a többieket, látlak téged. Tönkrementetek, belebetegedtetek, és én nem tehetek ellene semmit. Miattam vagytok ilyenek, boldogtalanok, tele félelemmel és aggódással. Most már jobb lesz, ha vége lesz.
– Ne beszélj így, ez hülyeség – szóltam közben.
– Nem hülyeség, de elhiszem, hogy rossz hallani. Egy hónappal túléltem azt, amit becsültek. Még nyertem is, minden nap, amikor felébredtem, nyertem valamit. Időt. És azt hiszem, kihasználtam. Nem váltottam meg a világot, de nem is volt tervben. Jó volt, de érzem, hogy vége – mondta. Ismét potyogni kezdtek a könnyeim. Fájtak a szavai, marták a mellkasom, a torkom, a szívem. – Ne sírj már! – simította meg az arcomat, amitől még jobban bőgni kezdtem. Addig eszembe sem jutott, hogy milyen fizikai fájdalmai lehetnek. Nem tudtam, ő pedig soha nem mondta.
– Nem fogok búcsúzkodni, ha azt várod – töröltem meg a szemem.
– Nem várom – mosolyodott el.
– Lehet, hogy te azt akarod, hogy vége legyen, de én azt akarom, hogy ne.
Tudom – bólintott. – Olvastam valahol egy érdekes dolgot – mondta. Ránéztem, még mindig a szememet törölgetve. – Valami olyasmi volt, hogy válassz egy napot, az egyik felét éld úgy, mintha az lenne életed első napja, a másik felét pedig úgy, mintha az lenne az utolsó.
– És te megtetted?
– Nem. De te megteheted. Próbáld ki, lehet, hogy tényleg működik és felejthetetlen lesz – mondta.
– Hol olvastad? – kérdeztem elgondolkodva. Megrázta a fejét.
– Nem emlékszem. Talán egy hűtőmágnesen – mosolyodott el. Elnevettem magam, és újra elhomályosodott a látásom. Végigszaladtak az arcomon a könnyek, még megvolt az előzőek vonala, aminek mentén az újak lefutottak. Nem akartam sírni, erősnek akartam látszani, de nem ment. Túlságosan fájt. Mérhetetlenül fájt. Kimondhatatlanul.
Reggelig néztem, ahogy alszik. A gép monoton hangja, az infúzió csöpögése. Ennyi volt a zaj. Lélegzetvétel. Néztem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Szabályos volt, nyugodt.
Sötét és nyugodt éjszaka volt, és én átvirrasztottam. A szavai sokáig visszhangoztak a fülemben, próbáltam megérteni őket. Óvatosan végigsimítottam a karján, és megfogtam a kezét. Aztán csak néztem. A gondolatok már teljesen szétmartak belülről, az idő múlása nem tompította, hanem folyamatosan felszakított bennem mindent. Úgy éreztem, több ezer sebből vérzek, és széthasít a kétségbeesés. Kétszer kimentem dohányozni, és ittam négy kávét, de ezenkívül ott virrasztottam mellette. Vártam, hogy felébredjen. Vártam, hogy kapjunk még egy napot. A holnapot.
Ismét reggel hétkor ébredt, amikor a nővér bejött hozzá. Én egész éjszaka csendben voltam, amikor kimentem, akkor is hangtalanul, óvatosan, nehogy felébresszem. A nővér pedig berontott, betrappolt, és ott hangoskodott addig, amíg Vlad fel nem kelt. Nem szóltam erre egy szót sem, túlságosan kimerült és fáradt voltam. Ha ettől boldog lett, akkor tessék. Nem érdekelt.
– Menj aludni! – mosolyodott el Vlad, amikor meglátott.
– Muszáj? – kérdeztem rekedten. Órák óta nem szólaltam meg, muszáj volt megköszörülnöm a torkomat.
– Muszáj, össze fogsz esni, és ideraknak mellém.
– Az nem baj.
– Nem ide. Ide, a mellettem lévő szobába – folytatta.
– Ja, az már baj. Oké, akkor megyek és alszom egyet. Pedig komolyan nem vagyok álmos – magyaráztam.
– Tudom. Persze – helyeselt cinikusan.
– Kora délután visszajövök, jó?
Jó.
– Hozzak valamit?
– Semmit.
– Akkor megyek. Délután találkozunk – álltam fel, és lehajoltam hozzá. Átöleltem és lehunytam a szemem. Erőt kellett merítenem az új naphoz, és mivel én teljesen kifogytam, az öleléséből próbáltam. A közelségéből. Belőle.
– Szia! – mondta, amikor még mindig öleltem. Ez azt jelentette, hogy induljak már. Elmosolyodtam, és megcsókoltam.
– Szia! – suttogtam, és az ajtóhoz indultam. Visszanéztem rá, ő pedig intett, hogy menjek.
Hazaérve bezuhantam az ágyamba, és egy pillanat alatt elaludtam. Hiába kattogott az agyam, hiába támadták meg szörnyű gondolatok az elmémet, a szervezetem egyszerűen nem bírta tovább, aludnom kellett.
Délben keltem. Ez több volt, mint amit reméltem, úgyhogy rohanva készültem el, még a hajamat sem szárítottam meg teljesen, úgy indultam vissza. Az utcán szinte rohantam, aztán beszálltam egy taxiba, és a kórházhoz vitettem magam. Kiszálltam és felsiettem a lépcsőn, a bejárathoz. Benyitottam, kettesével szedtem a fokokat, úgy mentem fel az első emeletre. A folyosó nyüzsgött, betegek, hozzátartozóik, orvosok, nővérek. Odamentem a szobához, bekopogtam, aztán benyitottam.
Megtorpantam az ajtóban, ahogy a szobára néztem, megszédültem, és az egész testemen végigfutott egy remegéshullám. A szobában egy takarítónő állt, és kérdőn nézett rám, miközben a kezében a frissen húzott ágyneműt markolta.
Pislogás nélkül meredtem rá, szaggatottan vettem a levegőt, és nem tudtam nyelni.
– Segíthetek? – kérdezte.
Nem válaszoltam. Csak néztem, és úgy éreztem, meghaltam. Meghalt minden, ami számított. És egy részem meghalt vele együtt. A jobbik részem.
– Elnézést, segíthetek? – ismételte meg a takarítónő.
Szorosan lehunytam a szemem, és megráztam a fejemet.
Visszacsuktam az ajtót, és tovább álltam a folyosón. Kinyitottam a szemem, és láttam. Láttam egy nővért, aki papírokkal a kezében sietett a másik irányba. Láttam egy férfit, aki egy széken ült, ölében egy kisgyerekkel, előtte egy asszonnyal, aki látszólag a felesége volt. Láttam egy kisebb csoportot, fiatalok voltak, talán tizenhét-tizennyolc évesek, akik körbeálltak egy fiatal lányt, akin kórházi ruha volt. És láttam Vlad orvosát. Felém jött. Csak álltam, és vártam, hogy odaérjen hozzám. Megállt előttem.
– Sajnálom. Fogadja őszinte részvétemet – mondta, és végigsimított a karomon.

Pislogás nélkül néztem rá. Részvét… Istenem, vajon hányszor mondja ezt egy nap? Hányszor mondatja vele az élet? Nekem csak egyszer mondta.
Összeszorított szájjal megráztam a fejem, és elindultam vissza, a lépcső felé. Nem volt dolgom. Nem volt keresnivalóm ott. Nem volt senkim, akit látogathattam volna. Vége volt. Vlad meghalt.
Kiléptem a kórház ajtaján, és leültem előtte a lépcső legszélére, a legfelső fokra. Sütött a nap, felmelegítette a betont, amin ültem. Átforrósította a pulóverem ujját, megmelegítette az arcomat. Hunyorogva néztem magam elé, aztán lehunytam a szemem, és felnéztem a nap felé. Mérhetetlen fájdalom ült a mellkasomra. Összeszorult a torkom, nem tudtam nyelni. Kivettem a zsebemből egy doboz cigit, meggyújtottam egy szálat, aztán kiszáradt szemmel néztem, ahogyan ég az ujjaim között. Az emberek feljöttek és lementek a lépcsőn, néhányan vetettek rám egy pillantást, aztán továbbmentek. Én nem mentem sehova. Ültem ott, a kórház bejárata előtti utolsó lépcsőfokon, és kiszakadt belőlem egy élet.
Miért hittem, hogy a rossz csak éjszaka, a sötétség legalattomosabb, legmocskosabb pillanatában történhet meg? Miért féltem annyira az éjszakától? Semmit nem jelentett. Vlad meghalt, miközben délelőtt volt. Meghalt, miközben hét ágra sütött a nap. Meghalt, amikor nem történhetett volna baja, hiszen nappal volt! Éjjel vigyáztam rá, mellette voltam, hogy ne történhessen baja. Nappal magára hagytam. Nem szabadott volna.
A percek órákká álltak össze, és én nem tudom, hogy meddig ültem ott a lépcsőn. A csikkek halommá alakultak a cipőm mellett. A nap elindult lefele a pályáján, hogy majd nemsokára teljesen lebukjon, és elnyeljen mindent a sötétség. Egyedül voltam. Az egész világon. Üres voltam, szomorú és mérhetetlenül magányos. Fájt minden gondolat, minden gondolt szó tűként hasított belém. Hiába emlékeztem, hiába próbáltam érteni, elfogadni, csak azt tudtam, hogy az, amikor minden jó volt, nagyon messze van. Nem napokban mértem, hanem érzésekben. Nem tudtam felállni, nem tudtam elindulni, képtelen voltam bármire. Csak ültem, és fájt. Minden.
Órák múltán? Vagy nem telt el olyan sok idő? Nem tudom. Azt vettem észre, hogy valaki leül mellém a lépcsőfokra, és felém fordul. Ránéztem. Debbie volt. Nem szólalt meg, nem kérdezett semmit, csak rám nézett, aztán lehajtotta a fejét. Sírt. Zokogott. Jó neki, én nem tudtam. Jó lett volna sírni. Ha egyszer csak elerednek a könnyeim, és kiszáll velük együtt minden érzésem, minden gondolatom, végiggördül az arcomon, és elmúlik. De nem tudtam. Egy könnycseppet sem tudtam kierőszakolni magamból. Csak néztem magam elé.