Leiner Laura Közhelyek

18.

A vasárnapi ebéd apuval mondhatni, jól sikerült. Szerencsére nem volt egy vizsgáztatós fajta, egyszerűen csak kíváncsi volt Vladra. Ritkán volt alkalma megismerni a barátaimat, mert ritkán voltak barátaim. Kamaszkoromban nem foglalkozott velük különösebben, és abban a korban az ember nem is szívesen ülteti le a haverjait az apja elé. Az ciki vagy mi. Az egyetemi barátaimat nagyjából ismerte, és ott már volt kapcsolatom is, persze rövid életű, azt hiszem, talán két hónapig tartott, mindenestre apu őt is megismerte. Csak sajnos mire megismerkedhetett vele, én már tudtam, hogy vége is. Aztán jött Alan. Apu vele komolyabban beszélgetett el, akkor ott sem lehettem. Persze, az egészen más volt, ott bejelentettem, hogy összeköltözünk. És Vlad. Ennyi az életem barátok és kapcsolatok szempontjából. Nem hosszú a lista. Mondjuk, sosem érdekelt.
Vladnak is homárt rendelt. És tőle sem kérdezte meg. Miért hitte, hogy mindenki szereti a homárt? Fogalmam sincs. Ültünk a puccos étteremben, és amikor beszélgetni kezdtek, én csak bámultam az akváriumot, és hallgattam őket. Apu meglehetősen nagy érdeklődést mutatott Vlad munkája felé, sokat kérdezett a fotózásról. Én nem igazán szólaltam meg, hagytam, hogy megismerkedjenek, csupán akkor vágtam közbe, amikor apu minden különösebb ok nélkül elkezdett Vladnak anyámról beszélni, és megpróbálta őt is uszítani. Ilyenkor csak ránéztem, finoman sziszegtem egy „de apu”-t, és a társalgás folytatódhatott. Apu tett néhány célzást arra, hogy milyen fülledt a hely, és hogy csak neki van-e melege, de hiába. Egyáltalán nem volt meleg, Vladon pedig hosszú ujjú ing volt, és a tetkóiból semmi nem látszott. Mert aput ez érdekelte igazán. Letudhattam volna annyival, hogy megkérem, húzza fel egy kicsit az ing ujját, hátha akkor apu megnyugodott volna, de nem tettem. Nem szántam sem cirkuszi attrakciónak, sem szenzációnak, hogy van tetoválása, úgyhogy csak mosolyogva megcsóváltam a fejem.
Mindent egybevéve kellemesen telt az ebéd. Persze, ez tényleg nem volt olyan nagy dolog, én egyébként sem rekesztettem ki soha sem anyut, sem aput az életemből. Megismerték a barátomat. Ez teljesen normális. Mondjuk, amikor kicsúszott a számon, hogy reggel még Párizsban voltam, apu agya elborult. Jogosan. Felelősségről beszélt nekem és szegény Vladnak, aki azért kapott szidást, mert ő is jelen volt. Megkaptam a mobiltelefon használati utasítását, a „mi van, ha történik veled valami” dolgot és a „néha nem viselkedsz felnőttként” szemrehányást. Aztán kiderült, hogy mindenről anyu tehet. Mármint apu szerint. Neki tök mindegy volt, hogy anyu sem tudott róla, szerinte igenis az ő hibája. Miközben ezt mondta, óvatosan Vladra néztem, aki semmit nem értett az egészből. A szülő az szülő. Aggódik, kiakad, kiabál, leszid. Mindegy, hány éves vagy, mindegy, mennyire tettél rosszat. És ez tökéletesen jogos. Mert ő a szülő, és kész.
Nem tudom, hogy Vlad mennyire tervezte komolyan a kapcsolatát velem. Mivel nem volt tervezgetős fajta, úgy gondolom, hogy egyáltalán nem volt tudatos. Ez csak így alakult. Én

sem tudtam, hogy merre tartunk. Csak az iramot ismertem. És gyors volt. Nem úgy volt gyors, hogy őrült, esztelen és mindent elsöprő. Nem. Gyors volt, mert nagyon rövid idő alatt alakult ki köztünk minden, úgy, hogy nem volt furcsa. Nem volt idegen. Egyszerűen jó volt. Minden napot együtt tölteni valakivel reggeltől estig. Aztán reggeltől reggelig, vagyis huszonnégy órában. Unalmas? Monoton? Megszokott? Biztosan. De nem nálunk, nem kettőnkkel. Szombat reggel együtt mentünk el Párizsba, vasárnap együtt ebédeltünk apámmal, és akkor sem váltunk külön. Hanem együtt voltunk, egész nap. Vasárnap este Vladnál voltam, egészen hétfő reggelig, amikor együtt mentünk dolgozni, és aznap is végig együtt voltunk. Munka után pedig nálam voltunk, és rendszerint dolgoztunk. Ez így ment az egész őrült héten. Egy percet sem voltunk külön.
Ha valami működik, és jól működik, azt nagyon hamar meg lehet szokni. És nagyon meg lehet szeretni. Erre szokták mondani, hogy ennél már csak rosszabb lehet. Hittem, hogy nem lesz. Szerethetünk ennyire? Ilyen rövid idő alatt? Mindig úgy gondoltam, hogy a nagyon nagy érzelmekhez, a nagyon nagy szavakhoz idő kell. Idő, ami kialakítja bennünk. A szerelem az jön és megy, az nem számít. A szeretet, a vonzalom, a törődés, az aggódás, a kitartás, a bizalom igazi értékek, és ahhoz, hogy ezek kialakuljanak, idő kell. Hülyeség! Ezt vagy érezzük rögtön, vagy várhatjuk jó sokáig. Én is csak akkor jöttem rá, amikor megéreztem. Állítólag mindent magunknak kell megtapasztalnunk, mert a tapasztalat megerősít és irányt ad. Két évig éltem Alannel, és hiába vártam, hogy kialakuljon ezek közül az értékek közül bármelyik. Semmit nem éreztem. Szerelmet, azt igen. Nem tagadhatom, mert tényleg szerelmes voltam belé. De a szerelem annyira relatív, annyira ostoba érzés! A szerelem pillanatnyi, a szerelem jó akkor, amikor kialakul, de ha hiányoznak mellőle az igazi érzelmek, akkor semmit nem ér. Az elmúlik, és marad a nagy semmi. Elmúlt a szerelmem Alan iránt, és tényleg maradt a nagy semmi. Ő maga volt számomra a nagy semmi. Erős szavak, de igazak.
Soha nem tudtam sem kimondani, sem leírni, sem komolyan gondolni, hogy Vladdal a kapcsolatunk alapja a szerelem volt. Nem is tudom, hogy szerelem volt-e. Nem merném annak nevezni, mert ez a szó, hogy szerelem, semmit nem jelent számomra. Egyszerűen elhasználódott kifejezés, kiégett, üressé vált. Nem is próbálom megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Úgy szerettem, olyan őszinte, erős és embertelen szeretettel voltam iránta, hogy képtelenség ömlengés és nevetséges közhelyek nélkül beszélni róla. Semmit nem tett érte. Nem volt több vagy kevesebb. Nem volt jobb vagy rosszabb. Nem volt okosabb, sem butább. Nem volt tökéletes. Nem is kell, hogy valamilyen szélsőséghez tartozzon. Ő egyszerűen ő volt. Az, aki boldoggá tett. Akinek örültem, mindig, minden pillanatban. Akinek a jelenléte erőt adott. Akinek a hangja megnyugtatott. Aki az volt, akit kerestem. Akit megtaláltam. Vagy aki megtalált engem. Másnak egy ember volt a tömegből. De nem érdekelnek mások. Én tudom, hogy nekem mi volt ő, mit jelentett. Mindent.
A szerkesztőségben egész héten pörgés volt, közeledett a lapzárta. Péntekre mindenkinek le kellett adnia mindent, úgyhogy meló volt. Szinte mindenki el volt úszva, úgyhogy nem ment a szokásos lazsálás, az egész napos beszélgetés, a délre bejárás, négykor lelépés. Munka volt. Bár kész voltam a DVD-ajánlókkal, három másik cikket is rám sóztak, mert senki nem bírta. Természetesen nem ellenkeztem, nem volt dolgom, kivettem a részem a munkából. Talán Jacky volt a legrosszabb helyzetben, az ő munkájába senki nem tudott besegíteni, egyedüli grafikus volt. Persze, talán elkerülhette volna ezt a mérhetetlen kapkodást, ha normál tempóban dogozik, és nem azzal foglalkozik, hogy Brown fényképét rajzolgatja át, viszont azon nagyon jól szórakoztunk, mert kinyomtatta, és kiragasztotta az ajtóra. Brown persze tajtékzott. Rohanás volt, mert senki nem tartotta be soha a szabályokat. Nem is léteztek igazán szabályok. Előre figyelmeztettek, hogy nagy lesz a nyüzsi lapzárta előtt, úgyhogy nem lepődtem meg. Vincent kieresztette a hangját, reggeltől estig kiabált, hogy milyen társaság ez, mindenkit ki fog rúgni a fenébe. Amikor először ezt mondta, kicsit megijedtem, hogy komolyan gondolja, de Debbie helyrerázott:
– Mindig ezt csinálja, egy szavát se hidd el! Igazi seggfej. Lapzárta után ugyanolyan lesz, mint szokott. Csak ilyenkor főnök, tudod – magyarázta.
– Oké – vontam meg a vállam.
Jacky késő éjszakáig dolgozott, plusz bonyodalmat okozott, hogy elszállt valami munkája egy részleges áramszünet közben, úgyhogy nagyon sajnáltam a srácot. Segíteni viszont tényleg nem tudtam. Annyira el volt úszva, hogy újabban arra sem volt ideje, hogy kifesse a szemét. Ezt nem tartottam annyira nagy bajnak, mert így úgy nézett ki, mint egy fiú, de persze nem piszkáltam ezzel, volt elég baja. John, mivel több újságnál is dolgozott egyszerre, szintén megszenvedett a héttel. Végig magában beszélt, de a nagy hangzavarban és rohanásban ez nem volt annyira furcsa. Vladnak is sok melója volt, így nem igazán tudott nekem segíteni a cikkekben, pedig rám fért volna. De megpróbáltam megoldani, és végül meg is oldottam. Csak gyorsnak kellett lennem, ezúttal nem tehettem meg, hogy két nap alatt termelek két mondatot. Amikor kész lettem, Vlad is és Debbie is elolvasta, szakítottak rá időt, pedig nekik sem volt sok. Megállapították, hogy ki kell szedni öt mondatot, egyébként mehet. Vincent még pluszban kihúzott hármat, így kénytelen voltam kipótolni, de sikerült. Hogy miről kellett ilyen gyorsban írnom? Gőzöm sincs. Három albumról, de meg nem mondom, hogy kik voltak, vagy miről szólt. Fogalmam sem volt. Ha az ember sok olyan zenét hall, ami bár egy műfaj, de nem ismeri külön az előadóikat, hajlamos az egészre kijelenteni, hogy egy nagy üvöltésen kívül semmit nem ért belőle. Valahogy így voltam ezekkel az albumokkal. Az egész hét egy nagy zűrzavar volt, mindenki rohangált, faxolt, írt, interneten böngészett, kiabált. Brown volt egyedül elemében, ilyen feszültségek közt kiélhette a pszichopata hajlamait, nyugodtan üvöltözhetett és szitkozódhatott, mert mindenki egyetértett vele.
Pénteken ki így, ki úgy, de leadta a munkáját. Jacky végzett utolsónak. Egy kicsit kikészült a srác, nem győztünk lelket önteni belé.
Este John kivételével mindannyian elmentünk kajálni. John szívesen velünk tartott volna, de a másik magazinnál, ahol dolgozott, hétfőn volt lapzárta, és természetesen azzal is el volt úszva. Pedig róla azt gondoltam, hogy nagyon lelkiismeretesen végzi a munkáját mind a három magazin felé, hiszen rend szerint a gépe előtt ült csendben, és belemélyedt a dolgokba. Jacky szerint ez csak látszat, egész nap amőbázik, és képtelen megverni a gépet. Lehet. Nem tudom.
A péntek esti kajálás persze nem azt jelentette, hogy kulturáltan vacsoráztunk. Eleve nem is evett senki. Beültünk, és a csendes kis étterem azonnal átváltott egy nagy lármába. Pedig nem voltunk sokan, csak egyszerre beszéltünk.
– Lapzártakor mindig eljövünk ide. Debbie rendszeresen leissza magát, aztán könyörög, hogy megkaphasson egy éjszakára. De nem élek vissza a helyzetemmel – magyarázta Jacky, aki mellettem ült.
– Ez hülye, ne figyelj rá! Sose kezdenék kiskorúval – röhögött Debbie. Ránéztem Jackyre, és elnevettem magam. Tényleg nagyon fiatalnak tűnt. Olyan gyerekfeje volt, még akkor is, ha igyekezett a legjobban elcsúnyítani magát.
– Shan, most nézd meg! Csak beszél összevissza. Még józan. Aztán majd beőrül, ahogy szokott – súgta a fülembe Jacky halkan, miközben Debbie-t nézte. Direkt csinálta, idegesíteni akarta. Debbie látszólag ehhez már hozzászokott, csak legyintett egyet, és tovább beszélgetett Vincenttel és Vladdal.
Brown az asztalfőn ült, vele senki nem kommunikált közülünk, a pincérnőt szidta, de az nem hagyta magát, így egy idő múlva Vincentnek közbe kellett szólnia, mert nagyon úgy tűnt, a dolog tettlegességig is fajulhat. Mármint Brown részéről.
Alig voltunk ott fél órája, amikor John mégis megjelent.
– Hát te? Nem melózol? – kérdezte Debbie.
– Leszarom, péntek este van – vonta meg a vállát.
– És ha kirúgnak?
– Akkor Vincent felvesz állandóra – röhögött, és intett a pult felé, hogy szeretne rendelni.
Teljes volt a csapat, John visszatérésével az egész szerkesztőség ott ült, egy asztalnál.
Jól szórakoztunk, azelőtt nem gondoltam volna, hogy így is meg lehet élni egy lapzártát. A női magazinnál nem foglalkoztak azzal, hogy megint kész egy új szám. Mondjuk, az a magazin kéthetente jelent meg, míg ez havonta. De akkor is. Minden hónapban összeülni egy este, jó dolog. Nem kell ünnepelni, meg semmi. Csak ezzel valahogy tisztelgünk a munka előtt, amit együtt elvégeztünk. Egy új hónap, egy újabb magazin. Valami ilyesmi. A női magazinnál csak az év utolsó számát „ünnepeltük meg”. Ez általában a december tizenhetedikei lapzártát jelentette. Olyankor az volt a szokás, hogy munka után nem mentünk el rögtön a szerkesztőségből, hanem Helen kibontott egy üveg bort, mindenkinek töltött egy pohárkával, és halk zene mellett koccintottunk az elmúlt évre. Na, igen. Biztosan az sem rossz. Inkább azt mondom, nem volt nekem való. Nem csak a munka, a társaság sem. Ez a munka sem volt nekem való, hiszen nem értettem hozzá. A csapatot viszont nagyon szerettem. Belegondoltam, hogy a most megjelenő számban már benne lesz a nevem. És ez boldoggá tett.
Nem azért szerettem őket nagyon, mert hamar befogadtak. Bár kétségtelenül ez is közrejátszott. Szerettem őket, mert olyan emberek voltak, akiket nagyon lehetett szeretni. Én tudom, hogy lehet szar társaságban is dolgozni, ahol csigalassúsággal telnek a percek. Ahol csak azt várjuk, hogy elérkezzen a munkanap vége, és hazamenjünk. Haza, ahol vár az unalmas barátunk, akinek ha van kedve, beszámol az unalmas napjáról, ha nincs kedve, akkor nem. Van olyan élet is. És van, amikor elrepül a nap, mert jó társaságban töltjük. Ahol ott ül mellettünk az az ember, akit szeretünk, és akivel munka után is együtt maradunk. Miért? Mert jó vele. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Nem is érdemes.
Amikor a női magazinnál volt pár szabad órám, mert még nem, vagy már nem volt dolgom, semmit nem tehettem, interneteztem, és vártam a nap végét. Nem beszélgettem senkivel, mert nem akartam. Mert nem volt közös témánk. És mert sem én, sem ők nem is akarták, hogy legyen. A vécében dohányoztam, mert nem szerették a füstöt. Sok időt töltöttem a vécében, egymás után szívtam a cigiket, és vártam. Mit? A nap végét. A hét végét. Az év végét. Mindennek a végét.
Itt, ha nem volt dolgom, rengeteg lehetőségem adódott, hogy mégis elfoglaljam magam. Először is Vlad. Ha csak mellette ültem és néztem, ahogy dolgozik, már nem unatkoztam. Mert érdekelt, amit csinált. Érdekelt minden, amit csinált. De ha nem Vlad, akkor Jacky. Jacky, ahogy dolgozik. Jacky, ahogy a hétvégéiről számol be. Vagy ahogy köpőcsővel köpködi Brown hátát, egészen a nap végégig, amikor Brown az egészből mit sem sejtve hazamegy. Aztán másnap reggel, amikor őrült tekintettel kergeti Jackyt körbe-körbe, átugrálva a székeken és az asztalokon. Vagy Debbie. Az egyetlen lány rajtam kívül a szerkesztőségben. Sokat beszélgettem vele, mindenről. Érdekes embernek tartottam, lány még soha nem volt velem ilyen kedves és őszinte. Nem feszélyeztük egymást, nem versengtünk, nem is érdekelt, hogy ketten vagyunk lányok. Ki merem jelenteni, hogy még örült is annak, hogy odakerültem. Ők igazán közel kerültek hozzám, de a többieket is kedveltem. Vincent főnök volt vagy mi, ezért ő az irodájában gitározott. John ezek szerint tehát sokat amőbázott. Brownon pedig irtó sokat nevettem, persze nem ő volt vicces, ő egy dühöngő őrült volt. Azon nevettem, ahogy Jacky szívatja. Jó csapat volt.
Akármit is állított Jacky Debbie-ről, nem jött be az elmélete, mert ő látszott idő előtt lerészegedni, amíg Debbie teljesen józanul beszélgetett. Persze, egy percig sem hittem el Jacky hülyeségeit, de túl gyorsan ivott, és mivel mellettem ült, folyamatosan nekem magyarázott. Én pedig a fejemet fogva hallgattam, mert nem bírtam megállni röhögés nélkül, annyi baromságot hordott össze.
Végül kimásztam mellőle azzal az ürüggyel, hogy italért megyek, átültem a másik oldalra, ahol Vlad és John beszélgettek. Jacky nem sértődött meg, megtalálta magának Brownt, őt idegesítette és piszkálta.
– Kérsz valamit? – kérdezte Vlad felém fordulva.
– Nem köszi. És te? – kérdeztem vissza, és ránéztem az asztalra. Egy majdnem érintetlen pohár sör volt előtte. Az, amit órákkal azelőtt rendelt. Talán beleivott, de az is lehet, hogy nem. A habja már leapadt, a szénsav kiszállt belőle.
– Nem kívánok semmit – rázta meg a fejét. Ránéztem az arcára. Sápadt volt, ez nem újdonság. A szeme viszont fénytelen volt, alatta sötét karikák húzódtak.
– Nem érzed jól magad?
– Dehogynem – mosolyodott el.
– Innod kéne valamit. Nem kérsz vizet? Ne sörözz, hozok vizet – toltam félre az asztalon a poharat.
– Tényleg nem kérek semmit – rázta meg a fejét. Végigsimítottam a kezemmel az arcát. Valahogy nem tetszett. Elég ramatyul nézett ki.
– Fáradt vagy?
– Lehet. Nagy volt a pörgés a héten – vonta meg a vállát.
– Nem kéne elmenned orvoshoz?
– Nem – mosolyodott el, és magához húzott. Adott egy puszit a homlokomra.
Visszafordultam az asztalhoz, és felvontam a szemöldököm. Mindenki minket nézett. Az egész társaság. Senki nem beszélt. Időközben – nem tudom, mikor, mert Vladdal voltam elfoglalva – teljesen elhalkultak, és minket figyeltek. Már nyitni akartam a számat, hogy mi történt, amikor Jacky, aki éppen hintázott a székén, hátraborult. Olyan hangosnak hatott a lefagyott hangulatban, hogy mindenki összerezzent. Aztán meghallottam a nevetését, és belőlem is kitört a röhögés. A többiek is elmosolyodtak, Debbie és Vincent felsegítették. Annyira nevetett, hogy alig bírt állva maradni. Megráztam magam, és próbáltam nem gondolkodni az előző jeleneten. Végignéztem a társaságon, de már semmi furcsát nem tapasztaltam. Jacky borulása mindenkit visszazökkentett valamiből. Lehet, hogy csak hatásszünet volt. Van, amikor hirtelen ellaposodik a hangulat, mert egyszerre fogy ki mindenki a mondandóból. Máskor meg egymás szavába vágunk. Az ilyen előfordul. Nem szabad a dolgok mögé képzelni semmit. Nincs semmi gond.
Tényleg hittem ebben? Persze. Illúzió nélkül nincs élet.
Vlad semmit nem vett észre az egészből. Vagy nem akart. Vagy nem mutatta. Teljesen mindegy. Tovább beszélgetett Johnnal, engem pedig ismét megtalált Jacky. Mellém ült, és megmutatta a könyökét, amit az előbb lehorzsolt.
Semmi furcsaság nem történt az este hátralévő részében, mindenki vidám volt, kivéve Brownt, aki nem szokott vidám lenni. Jól telt el. Éjjel kettő körül indultunk haza. Senki nem maradt tovább, egyszerre távoztunk, mindenki arra, amerre dolga volt. Mi Vladhoz mentünk. Nem beszéltük meg előre, egyszerűen odamentünk. Teljesen mindegy volt.
Vlad lakása egyébként nem sokban különbözött az enyémtől, csak másmilyenek voltak a bútorok. És neki egy szobával nagyobb volt, azt alakította ki dolgozószobának, ott hívta elő a képeit, meg az ideje nagy részét ott töltötte. De nem volt semmi furcsa vagy rossz nála. Teljesen normálisan élt, nem volt kialakítva kis tetováló szalonja, és nem lógtak vuduszertartáshoz való kellékek a falain. Lakva ismeri meg az ember a másikat, és miután elég jól megismertem Vlad otthonát, be kellett ismernem, ő nem az az ember, akitől egy szülőnek óvnia kell a kislányát. Van egy hűtőmágnesem, az áll rajta: Ne ítélj elsőre! Te sem örülsz, ha csúnyának neveznek, amíg nem ismernek. Pedig az vagy.
Vlad nemcsak normális volt, hanem normálisabb, mint bárki, akit ismertem. Ezt kedveltem igazán anyuban is, és apuban is. Kiborulnak, mert tetoválásról hallanak, de az nem zavarja őket, hogy naponta megbeszélik, hogy utálják egymást. Pedig ezt ugyanúgy magukon viselik, mint más a tetkót. Csak rajtuk nem látszik.
Szerettem Vladnál lenni. Nem biztos, hogy azért, mert annyira tetszett a lakása. Tetszett, nem azt mondom. De inkább azért szerettem nála lenni, mert az övé volt. Mert róla szólt. Mert vele volt kapcsolatos.
Éppen végeztem a fogmosással, amikor bejött a fürdőszobába. Megállt az ajtóban mögöttem. A tükörből figyeltem.
– Szeretném, ha ez nálad lenne – mondta, és kinyitotta a tenyerét felém mutatva. A mutatóujján egy karika lógott, azon pedig egy kulcs. Megfordultam, így szemtől szemben álltunk.
– Mi ez? – kérdeztem, és kivettem a kezéből.
– Egy lakáskulcs.
– A te lakáskulcsod? – döbbentem le.
– Nem – rázta meg a fejét. Összeráncoltam a homlokom.
– Akkor kié?
– Mégis kié lenne? Persze, hogy az enyém – nevette el magát.
– Te kulcsot adsz nekem a lakásodhoz?
– Igen.
– Miért? – csodálkoztam.
– Hogy legyen egy kulcs nálad is – vonta meg a vállát.
Tágra nyílt szemekkel néztem hol rá, hol pedig a kezemben tartott kulcsra. Nem tudtam megszólalni. Nem is várta. Megfordult és elindult, de utánaszóltam:
– Várj! – Ismét a kulcsra néztem, próbáltam felfogni, hogy ez mit jelent. – Biztos vagy benne?
– Persze. Azért adtam. Miért?
– Nem tudom. Mert ez a lakásod kulcsa. Kicsit korai, nem?
– Van erre valami szabály, vagy akkor adom oda, amikor akarom? – dőlt a falnak mosolyogva.
– Nem, nincs szabály. Csak… Nem tudom, mit mondjak – dörzsöltem meg zavartan a homlokom.
– Ne mondj semmit – rázta meg a fejét.
Odaléptem hozzá, átkulcsoltam a karom a nyaka körül, és átöleltem. Átnéztem a válla fölött, és megláttam a kezemben a kulcsot. Összeszorítottam a tenyeremben, és elmosolyodtam. Boldog voltam? Igen.
Nagyon késő volt már, vagy mondhatom, hogy lassan korán, úgyhogy nem beszéltünk többet a kulcsról. Csak annyival maradtam kint tovább, hogy felfűzzem a kulcsot a saját karikámra, a sajátjaim közé, de mire beértem a szobába, Vlad elaludt. Baromira kimerültnek látszott, lehet, hogy tényleg sok volt neki a hét.
Sokáig nem tudtam elaludni. Csak feküdtem a sötétben addig, amíg ki nem világosodott. Az ablakon beszűrődött a reggeli fény, hét óra is elmúlt már, de még mindig ébren voltam. A függöny résein átverekedő napsugarak világosságot varázsoltak a szobába. Igazi tavaszi napnak ígérkezett. Mindig szerettem, ha már reggel süt a nap. Akkor valahogy jobbnak ígérkezik. Az év nagy részében esőre ébredtem, mostanában viszont sokat sütött a nap. Átkozottul közhelyesnek tűnik. Inkább idilli? Nem, egyik sem. Ez csak tény volt.
Megfordultam, és ránéztem a mellettem alvó Vladra. Túl sokat gondolkodtam azon az éjszakán. Vagy hajnalon. Vagy reggelen. Néztem, ahogy alszik, és eszembe jutott a kulcs, amit adott. Ettől a gondolattól boldogság fogott el; gyerekes, őszinte, valós boldogság. Nekem nem csak egy kulcsot jelentett. Hanem mindent. Ezzel azt akarta, hogy az élete része legyek. Nem csak egy rézdarab volt, amit akkor felkínált. Látszólag igen. Sok kulcs létezik a világon. De ilyen csak egy. Mert ez volt az, amit ő adott nekem. Nem a kulcsról volt szó. Hanem arról, hogy mennyire enged be az életébe. És ez azt jelentette, hogy teljesen. Rengeteg gondolat suhant át az agyamon, és elkövettem egy nagyon nagy hibát. Vagy lehet, hogy mindketten, mert Vlad szerepe ugyanakkora volt az egészben, mint az enyém. Teljesen mindegy, hibáztam. Tervezni kezdtem. És ha valamit megtanultam az életben, az az, hogy ne tervezzünk előre. Igen, ezt jól megtanultam. Utólag.