Naruto: Hisakata

09. - Szavaid Némasága

Minden érzelem felszakadt abban a másodpercben, amint Kakashi kimondta letaglózó, s annál elszomorítóbb szavait.
Kidülledt tekintetekkel állva és elfogadni jelenlétét, miközben mondata, s gondolata sajnálatra méltatott. Aggodalmam, haragba torkollott, alig tudtam elengedni gallérját.
Jobb kezem ökölbe szorult, szemeim: a fájdalom, csalódottság és düh tengerébe merült. Az adrenalin fülemben ciripelt, légvételem meglepettséget okozóan szaporább lett. Nem kapta el tekintetét álta azt a szempárbajt, melyet én kezdeményeztem neki. Szabályok ide vagy oda nem fogadom el kelletlen döntését.

-Mit képzelsz Bakashi? -markoltam jobban pólójába közelebb húzva magamhoz. Állát halványan felszegte, ám éjfekete szemeit továbbra is rajtam tartotta.

Semmi érzelem nem pihent arcán, egy modortalan báb volt, kinek lelke messze a múltjában ténfergett megfeledkezve jelenben történő kötelezettségeiről. Édesapjának története most is elmémben pihent, ám mégis úgy vélem, hogy Fehér Agyar tette többet ér minden szónál. Kockáztatni a szabályokat, az első helyre lépő elveket a társaid életéért. Mi több eme tett, ha nem hősies?
S te, mint fia képtelen vagy elfogadni, hogy apád halála nem a hősiessége miatt hullt a porba, hanem az emberiség szégyentelen, becstelen és hitvány étere miatt. Az emberek gonoszak. Nincs jobb elhárítás számukra, mintsem egy árva lelket letorkolni, s valótlan, lesajnáló tekintetekkel illetni.

-Miért, mit tudsz te? - törte meg gondolatom egyetlen kérdésével.

Szemeim nagyobbra nyíltak, amint felfogtam kérdését, amihez semmitmondó tekintet társult. Csak merengtem szemeiben elgondolkodva témakörén. ,,Miért, mit tudsz te?" Eme kérdésre válaszom csakis a saját misztériumom. Amit vagy megosztok vele vagy elfedem mélyen, messze a szürkeállományom sötétjében. Hogy miképp vélelkedek édesapja tettéről, miképp fogadom olykor meggondolatlan cselekvéseit.

-Netán te többet tudsz? -kérdeztem vissza, mely vajmi kicsiny meglepettséget tükrözött fizimiskáján.

-Nyugodj meg Hit-san! -fogta meg alkarom Obito, ki ugyan próbálta rejteni, ám ő maga is az indulatok sűrűjében lézengett megpróbálva kikecmeregni onnan.

-Tch... -hallattam hangom, majd zabosan engedtem el Kakashi pólóját, s léptem hátrébb pár lépést.

A fiú megigazította azt, majd keresztbefont karokkal álta a sem nem Obito felől-sem pedig az én részemről érkező rosszindulatokat, amiket belesűrítettünk szemünk világába. Hogy mit is éreztem pontosan? Nem tudnám helyesen megfogalmazni. Csalódottságot? Megrökönyödést? Szánakozást? Letargikusságot? Vagy netán csak  szellemem tespedt bele a viták százaiba?
Egyszer egy Bölcs férfi, így emlékeztetett elszomorodott viselkedésemre: ,,-Ne akarj több lenni önmagadnál, mintsem csak annyira, melyel megválthatod szeretteid világát!"
Erősebbé akartam válni, hogy mindenkit magam mellett biztonságban tudhassak, ámde rá kellett ébrednem, hogy most sem voltam több egy gyenge gyermeknél, ki hagyta, hogy legjobb barátnőjét elvigyék. Megakartam változtatni Kakashi látképét. Elfeledtetni vele siralmas múltját, mégha nehezen is jön össze.
Szavaink csatája, amely Kakashi, Obito és köztem folyt elkeserítően csengett. Kakashi szemrebbenés nélkül hagyná hátra társunkat, hogy küldetésünket sikeresen végbe vigyük. Hiába ajkai közt kipréselt lexémáinak, ha azok süket fülekre találtak. Mert sem Tobi, sem pedig én nem tartottuk ezt okos cselekedetnek, ezáltal nem volt kérdés felpaprikázott viselkedésünk.

-Nem lehetsz biztos benne, hogy nem fogják bántani Rint! -tárta szét karjait az Uchiha fiú, hangja aggodalommal telt meg.

Magam sem éreztem jobb érzetet, mintsem csak az adrenalint, bosszúságot és az aggályoskodást.