Naruto: Hisakata

15.- Számítottam rád

Államat kocogtatva néztem a Hokage asszonyságot, s gondolkodtam közben a küldetésen, amit megosztott velünk. Nem tűnt valami egyszerűnek, főleg nem úgy, hogy a jelenlévő gyerekek közül fogalmam sem volt róla, hogy ki mit tud valójában. Milyen fizikai erejük van, képességeiket milyen pontosan és precízen használják. Milyen hirtelen stratégiát képesek kiötleni, ha netán a terv idő előtt elveszítené értelmét. Az egyetlen pozitívum, hogy Holdrejteken át fog tartani az utunk Hangrejtekbe. Ezáltal találkozhatok csapatommal és ménesemmel, mivel egy szót sem ejtettem nekik arról, hogy a temetésen kívül tovább tervezek maradni. Nekik pedig kellett egy vezető a Tsukikage-n kívül. Főleg nem akartam, hogy aggódjanak értem. Talán Hitoban lovam is megkérem, hogy társuljon hozzám a feladatban, nyugodtabban állok az egészhez, ha ő is oldalamon vágtat. Mellesleg talán Luna is több élvezettel fog belebukni kötelességébe. Csalfa kis csikó szerelem!

Nem tűnik túl bonyolultnak küldetésünk, ám mégis komoly hangsúlyt kell rá fektetnem, ha a Hokage ennyi emberre bízta ezt.

A feladat a következő:

Hangrejtek- Holdrejtektől 2 napnyi gyaloglásra van. Hangrejtek keleti részén fekszik Gőz földje, nyugaton viszont senki földje van, mely a szegénység és a mocsok megtestesítője. Több klánnak ad otthon ez a hely, ám akad egy olyan, akik a halál és rohadás állatait képesek megalkotni. Amivel eddig nem adódott probléma, ám Senki földje ő miattuk lett a szenny és éhinség állománya. A burjánzó királyság, hol a virágok úgy teremtek, mintha sehol se nőhetnének többet, hol az állatok harmóniában éltek, az emberek az égtisztította patakra jártak vízért, most egy mocsadékká változott. Mert eme klán, kik úgy gondolták itt telepednek le, a halált és rohadást okozó állataikkal felszántották a földet. Az ott lévő emberek pedig annyira elvesztették életerejüket, hogy már kívánják saját maguk halálát. Olykor-olykor a szél holdrejtekig hozta a vidék áporodó szagát.
S most, hogy e föld az övéké lett terjeszkedni akarnak. Mégpedig először Vasföldje irányába. A valódi feladatunk, amit ki kell nyomoznunk, majd megsemmisíteni, hogy ki is valójában a hadművelet fő vezetője. Ki az, aki pusztulást akar hozni provinciáinkra. Eme ok miatt kért fel minket titokban az ott élő megmaradt klánok egyike, akikben még volt annyi, hogy segítségért fohászkodjanak.
A megbízatás egyszerűen hangzik, semmi olyanra nem utal, mely nehézséget okozhatna a konohaiaknak, ám pontosan ettől lesz oly csalfa misszió.

-Hisakata? -szólított ki mélázásomból Tsunade. -Min gondolkodol? -dőlt hátra székében és fürkésző pillantásával lyukat fúrt szemeimbe.

-Senki földje már évek óta ebben a kárhozatban van. Mégis miért csak most jutottak el addig, hogy segítségért könyörögjenek? -fontam össze melleim előtt karomat. -Nemmellesleg... Konoha a Nagy Shinobi Nemzetek egyike, miért csak most veszi észre, hogy valahol halkan ugyan, de haldokolnak? -hajtottam le fejem és onnan meresztettem rá éles tekintetem.

Tsunade vörösre lakkozott körmét végig húzta alsó pittyének vonalán, majd ráharapva arra lehunyta szemeit és mélyről jövő sóhajjal ajándékozta meg beszólásomat. Szerintem valójában addig volt boldog, míg vissza nem tértem tegnap Avarrejtekbe.

-Hisakata! Te magad is éveket töltöttél Konohában, sőt... -tolta el magát asztalától, s felállva az ablak felé fordult, majd kinézett a Hokagek kőbe vésett fejeire. -Gyermekkorod és tinédzserkorod nagy részét itt töltötted. Itt nőttél fel. A mestered volt az egyik legjobb Hokage mindközül. -bökött Minato-sensei irányába, amire görcsbe rándult gyomrom, szívem fájdalmasan dobbant. -Mégis az elmúlt időben mást sem hallok, csak Konoha szidalmát! Mégis mire fel? -a manipuláció, amit alkalmaz gyorsan a fejembe szállt volna, ha nem azon kattogna az agyam, hogy 5 évvel ezelőtt Konoha cserben hagyott engem.