Naruto: Hisakata

10. - Őszinteség

Obito elvesztésének évfordulóján némán feküdtem házunk tetején, miközben ujjaim között egy megfakult falevéllel játszadoztam. Gondolataim a történések körül forogtak, ismétlődően mutatták emlékeim az aznapi jeleneteket. Végig futott testem minden egyes porcikáján a fájdalom jajgató kiáltása, a lelkem egy részének törésének hangja. Tobi elgyengült, elsötétült tekintete, szavainak némán elhangzó moraja.
A felvetések, melyekkel megakadályozhattam volna halálát, ha elég erős lettem volna ahhoz, hogy gyorsan gondolkodjak. Semmit nem tudtam tenni érte, minden szertefoszlott körülötte, ahogy a szikla alá szorult. Szertefoszlottak álmai, melyek Rin és a Hokage válás között cikáztak. Egy tökéletes történet kezdete volt ködképének elgondolása, ámde tragédiaként ért véget. Nem ezt érdemelte, hisz jó ember volt. A halál nem válogat. Jön mikor úgy véli. Elragad, amikor arra jut, hogy már nem kell, hogy részese légy a társadalomnak. Fittyet hány személyiségedre, korodra, életviteledre, csak megfog és köszönés nélkül hagyja, hogy egy másik világba térj. Ellájmol mindaztól mit szeretsz, kit szeretsz és amiért szeretsz. Nem számít, hány embernek okoz ezzel kálváriát, csak megy és végzi a dolgát.

A halál felismerése elkeserített. A majré végig futott gerincem mentén, melynek következtében a levelet idegesen morzsoltam szét. Szidtam a halált, szidtam a világot, a társadalmat, amiben kényszerülünk, hogy éljünk és nemmellesleg szidtam magam, amiért képtelen voltam bármit is tenni érte.
Hektikusan húztam föl jobb térdem, miközben jobb kezemmel szemeimet takartam le. Az agónia nem hagyott nyugodni, egyre jobban felzaklatta szívemet, a relikviáimat Obitoról egyre hevesebben vetítette elém. Szinte belebolondultam hiányába.

-Nem jöttél el! -hallottam meg egy ismerősen csengő hangot, mely a közönyösséggel együtt, lesajnálóan hangzott. Semmit nem feleltem, nem is néztem rá, csak feküdtem tovább várva a fejmosást. - Rin csalódott volt....

-Rin már akkor csalódott bennem, mikor nem tudtam megmenteni azt a személyt, aki valszeg a jövőjét jelentette. -adtam hangot gondolataimnak gyönge és önbántalmazó hanglejtéssel. A lexémákat kimondva jobban facsart szívem, érzelmek százai lepték el lelkem mocskát.

Kakashi nem válaszolt. Nem tagadta és nem is értett egyet. Csak kuszán lépett közelebb hozzám, s a cserepek nyüzsgéséből arra következtettem, hogy nem messze tőlem foglalt helyet. Némán pihent mellettem, nem hozott fel semmilyen felesleges tematikát, mert a köztünk kialakult csöndesség nem éreztetett kellemetlenséget, csak megnyugvást mindkettőnknek. Hisz hiába tagadná a mai nap számára is szenvedéssel borított volt. Tán, csak pár percig tarthatott eme idilli pillanat, mikor végül egy kérdése fejezte be némaságunkat, mely magával hozta a meglepetséget is. Egy nem várt témakör Kakashitól, ami döbbenetre kényszerített. Kezemet elhúztam szemem elől és felülve néztem a maszkos fiatal orcáját, amely a maszk takarása alól is kimutatta gyötrelmét. Kérdése, mely hányattatással volt átitatott, így hangzott:
-Szerinted Obito boldog volt?

Nem tudtam mit mondani, egy szó se jött hangszálaimra, csak nagyra nyílt szemekkel néztem a fiú arcát, kinek tekintetével végül találkoztak az enyéeim. Tömérdek emóció suhant végig nem fedett szemén, miközben az én lilás-rózsaszín tekintetembe meredt. Jobban fájt gyötrődő látképe, mint maga az érzések, amik bennem viharoztak. Éreztem, amint szám kiszárad, amint a feszültség úrrá lesz testemen. Minden izmom megfeszült, szemeim könnytől telítődtek. Ajkam felcserepesedett, ujjaimat akaratlanul tördelni kezdtem. Az agyam lekapcsolt egy értelmes gondolat se libegett körülötte.
Nagyot nyeltem, hogy tudjak válaszolni, ám tudtam, hogyha egy szót is szólok azokat a könnyeim fogják kísérni.
Mély levegőt vettem, majdan minden erőmet összeszedve feleltem kérdésére.

-Tobi, lenyűgöző volt. Kifogások nélkül törekedett Rin figyelméért, még akkor is mikor megvilágosodott afelől, hogy Rin irántad érdeklődik. -fordítottam felé fejem reakcióját lesve. Távolba meredt, miközben térdét felhúzva átkarolta azokat.