A hajnal tüze | Damiano David

12.

Sziasztok! Remélem, tetszett az előző, különleges, Damiano szemszöges fejezet. Most visszatérünk Ramila szemszögéhez, de nem kell teljesen elengednünk Damianót, nem ez volt az utolsó, hogy ő mesélte a történetet. Remélem, tetszeni fog nektek ez a rész is.
Jó olvasást kívánok, és várom a kommeteket szeretettel.

A stúdió nagyobb volt, mint képzeltem, és le is tudtam ülni egy szabad székre a helyiség közepén levő asztal mellett. Az asztallal szemben volt egy üvegfallal elválasztva a helyiség, ahol a felvételek készültek, így az asztalnál ülve figyeltem őket, ahogy dolgoznak. Míg ők négyen zenéltek, vagy azt hallgatták, ahogy Damiano külön felénekelt egy-egy dalt, addig én ámulattal figyeltem őket. Nekem soha nem volt jó hangom, sem pedig érzékem a zenéhez. Szüleimnek régen volt egy olyan gyenge próbálkozása, hogy zongoraórára járassanak, de hamar rá kellett döbbennünk, hogy alkalmatlan vagyok zenésznek és énekesnek is, ezért szerencsére elengedték ezt a dolgot.
Mikor Damiano énekelte fel az egyik dalt és a másik három zenész kint volt velem, úgy tomboltak, mintha ők is lelkes rajongók lennének, nem pedig a saját dalaikat hallgatnák. Be kell vallanom, egy idő után én is velük táncoltam, bár a szöveget nem tudtam és a hallásukat sem óhajtottam károsítani, ezért nem énekeltem velük. Olyan volt, mintha egy V.I.P. buliban lennénk, nem pedig  egy stúdióban, ahogy a következő albumukra vesznek fel dalokat. Megkértek rá, így olykor videóztam, amik kikerültek az együttes hivatalos Instagram oldalára, és valamiért egy percig sem éreztem azt, hogy ne lenne helyem itt. Olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást.

A stúdiófelvételt az ebéd szakította meg. Éppen egy dal közepén voltak a többiek, ezért én vettem fel a telefont, mikor a futár hívott, és az előre összeszedett pénzt - mindenki egyenlően adott hozzá a végösszeghez - felmarkolva siettem ki az épület elé. Azonnal észrevettem, hogy a futár -  egy alig tizennyolc éves, szőke, lófarkas lány - Måneskin rajongó. Nyújtogatta a nyakát, hátha meglátja a zenekar tagjait, és mikor csak én jelentem meg, egyértelműen kiült arcára a csalódottság. Igyekeztem nem magamra venni, hiszen tudtam, hogy nem nekem szól. Kifizettem és megköszöntem az ételeket, majd visszamentem a stúdióba. Mikor letettem a dobozokat az asztalra, csak akkor vettem észre, hogy az egyikre a kelleténél több feliratot sikerült írni. A dobozon, ahogy a többin is, fel volt tüntetve, milyen étel található benne, de alatta még ott volt egy telefonszám, amiből kiindult egy nyíl, és az egy "DD" feliratra mutatott. Egyértelmű volt a lány jelzése: megadta a telefonszámát Damiano Davidnak. Bájos és diszkrét.
- Hűha - néztem meg a dobozt, arcomra szórakozott, gúnyos grimasz ült ki. - Valakinek hódolója van - biccentettem, és odaadtam Damianónak az ebédjét.
- Hah - horkantott, s elvigyorodott.
- Felhívod? - kérdezte Victoria vigyorogva. Velem szemben, az asztal túloldalán ült, és enni kezdett.
- Jól nézett ki? - vonta fel a szemöldökét Damiano, s rám nézett, nekem pedig összeugrott a gyomrom. Keserű íz áradt szét a számban a kérdés nyomán, mintha valami borzalmasat ejtett volna ki a száján.
- Elment - vontam vállat, és elfordultam tőle, inkább bontogatni kezdtem a saját dobozomat. - Szőke copfos, tizennyolc körüli.
- Hm - Damiano ezt mind hozzá tudta fűzni. A srácok beszélgetni kezdtek, én pedig némán ettem. Nem volt kedvem beszélgetni, főleg nem erről. Fogalmam sem volt, mi ütött belém.
- Ne mondd, hogy felhívnál egy rajongót, aki ráfirkantotta a telefonszámát a kajás dobozodra és azt se tudod, hogyan néz ki az egész - nevetett fel Ethan. Köszönöm Ethan, szívemből szóltál! Persze ezt csak magamban jegyeztem meg, a beszélgetésből inkább kimaradtam.

Az ebéd után még visszamentek pár dalt felvenni, én pedig kivételesen a telefonom nyomkodásával próbáltam elütni az időmet. Képeket nézegettem, amiket még Afrikában csináltam. A srácok háttérzenét biztosítottak a nosztalgiázásomnak és a kusza gondolataimnak.
Este hét is elmúlt, mire végeztek teljesen, és elindulhattunk a felvonulásra, de előtte persze át kellett öltöznünk. Victoria szinte rám öntötte a ruhásszekrényét, amiért hálás voltam, de egyre csak az járt a fejemben, hogy haza kellene mennem a saját lakásomba, a saját ruháimat kellene felvennem. Nem azért gondoltam erre, mert nem éreztem jól magam velük, hiszen tagadhatatlanul jó barátaim voltak és a házuk is eszméletlenül nézett ki, de úgy éreztem, rájuk akaszkodom.
- Valami kihívó kell - mondta Vic, miközben a szekrényében turkált.
- Igen? - vontam fel a szemöldökömet.
- Naná! - bólintott Vic, majd előkapott néhány ruhát a szekrényből.
- De miért? - értetlenkedtem. Eddig törökülésben ültem Vic ágyán, de most lekúsztam róla és a lány mellé álltam. Ő először nem felelt, csak mindentudó pillantást vetett rám, mintha a válasz a gondolataiban rejlene, nekem pedig olvasnom kellene az elméjében.
- Na, mondom, mi lesz - terelte a témát. - Te most felpróbálod ezt, szerintem illene hozzád. Aztán smink, és mehetünk.
- Lekéssük az egész felvonulást - feleltem, de azért elvettem tőle a ruhadarabokat.
- Dehogy fogjuk - legyintett. - Na, öltözz.
És én átöltöztem. Victoria egy Queens Of The Stone Age feliratú, mintás haspólót viselt, hozzá magas derekú, sötét színű farmer rövidnadrágot vett fel és alacsony szárú vászoncipőt. Szemei köré fekete szemceruzával rajzolt körvonalat, és enyhe festéket kent szemhéjára, ajkán szájfény díszelgett. Egyszerű volt, de jól nézett ki. Nekem egy laza, majdhogynem áttetsző, türkizkék, poliészter ruhát adott, aminek alja rendezetlen, különböző hosszúságú volt, könyökömig érő ujja ugyanolyan rendezetlen volt, mint a szoknyarész alja, dekoltázsát pedig mélyen kivágták, még a köldököm is kilátszott. Nyakamba aranyszínű nyakláncokat lógatott és kaptam kölcsön fülbevalókat is, körmömet feketére festette, és adott egy fekete bakancsot is. Beletelt egy kis időbe, de végül elkészültünk, és elindulhattunk.
Damiano és Ethan között sétáltam, mögöttünk jött Vic és Thomas, és hangos csapatként vonultunk a helyszínre, ahol már gladiátor- és császár jelmezesek lepték el az utcát, tűztáncosok bemutatóztak, repült a konfetti és édességgel megrakott utcai árusok húzódtak a társasházak mentén. Mindenki táncolt, nevetett, szinte őrjöngött a boldogságtól. Olyan volt, mintha egy teljesen másik világba csöppentünk volna. Utoljára két éve voltam ezen a felvonuláson, szinte el is felejtettem, milyen ez az egész. Megragadtam Damiano és Ethan kezét, nehogy elveszítsük egymást az óriási tömegben, de amint megérintettem Damiano kezét, olyan volt, mintha teljesen megszűnt volna a tömeg és a felvonulás. Úgy simult kezem a tenyerébe, mintha mindig is oda tartozott volna, mintha nem létezne tökéletesebb dolog annál, minthogy fogjuk egymás kezét. Érintése áramütésként ért és kellemes borzongást hagyott maga után, arcom kipirosodott, de most legalább ráfoghattam a tömegre és a melegre. Damiano ment elöl, ő vezetett, s mi egymásba kapaszkodva, láncként követtük őt, bár fogalmam sem volt, hova vezet bennünket.
Egy italosnál álltunk meg, sört és bort kertünk, majd italainkkal együtt léptünk oda egy tűztáncoshoz, aki köré tömeg gyűlt, s mi egybeolvadtunk velük. Hangosan tombolt a zene, és mi a többiekkel táncoltunk, míg a tűztáncos lányt néztük a kör közepén.
Fogalmam sem volt, hogyan alakult így, de egy idő után azt kellett észrevennem, hogy Damianóval táncolok. Fekete trapéznadrágot viselt, magasított sarkú cipőt, vékony, rózsaszín zakót vett fel hozzá ing vagy póló nélkül, így felsőteste fedetlen maradt, szeme körül fekete szemceruzafesték díszelgett. Egymás felé fordulva táncoltunk, tekeregtünk, és egymásra nevettünk. Ittunk, ettünk és táncoltunk, míg be nem sötétedett, és mikor ez bekövetkezett, összébb kellett húznunk magunkat, mert egyre nagyobb lett a tömeg.
Fogalmam sem volt, mennyit ittunk, hány óra van és mi jön még ezután, de úgy éreztem, ez egy fontos este, így a pillanatnak éltem. Nem tettem fel olyan kérdéseket, amikre valójában nem akartam válaszolni. Ilyen kérdés lett volna az is, ha megkérdőjelezem azt, amikor Damiano hirtelen megpörgetett és úgy húzott magához, hogy hátam meztelen felsőtestéhez simuljon. Nagy kezeit a hasamra és a csípőmre tette, leheletét éreztem a fülemnél, s én azonnal tudtam, hogy ha akarta, ha nem, egyértelműen elcsábított. Fejemet hátra döntöttem a vállára, s hagytam, hogy keze becsússzon a poliészter mély dekoltázsán, és úgy ragadja meg meztelen csípőmet, míg én jobb kezemet felcsaltam a nyakához, és tarkójánál a hajába túrtam. Hátam a mellkasához simult, csípője hozzám préselődött. Meleg volt, zsongott a fejem az italtól, a hangos zenétől és a tömegtől. Nem csak az ital, de a helyzet is megrészegített. És táncoltunk. Táncoltunk, mintha miénk lenne a világ és soha nem érné véget az éjszaka.
És amikor éjfélt ütött az óra, mintha nyárra tették volna az újévet, rengeteg tűzijátékot lőttek fel. Hangosan durrantak fenn a sötét égbolton és megannyi színes, fényes pöttyként, némelyik különféle alakot öltve szóródtak szét. Mikor meghallottam az első durranást, összerezzenve húzódtam el Damianótól. Mindketten felnéztünk az égre, de nem távolodtunk el egymástól. Hátulról ölelt át, kezem a hasamat érintő kezére simult, s együtt néztük a tűzijátékot. Együtt Róma összes lakójával, aki most az utcán volt.
- Kérdezni akartam valamit - szólt hirtelen. Ha egy csendes helyen lettünk volna, minden bizonnyal suttogott volna, de most fel kellett emelnie a hangját, hogy halljam, mit mond.
- Mit? - kiabáltam vissza, s elhúzódva tőle megfordultam, hogy a szemébe nézzek.
- Ööö - harapott alsó ajkaiba elgondolkozva. - Az van, hogy mi holnap turnéra megyünk.
- Tényleg? - hervadt le a mosoly az arcomról. Elmennek. Igazából fel sem merült bennem, hogy miért nem mondták eddig, eszembe sem jutott mérgesnek lenni.
- Igen - bólintott, s nem hagyta abba a vigyorgást.
A tegnap esti beszélgetésünk után már egyértelmű volt, hogy ez a legnagyobb álma, és most lehetősége van megélni az álmát: igazi, elismert énekesként turnézni, és minél több emberhez eljuttatni a zenéjüket és az üzenetet, amit a dalok és a banda is képvisel. Ez az, amiért abbahagyta a kosárlabdát, ezért hagyta ott az iskolát, és most lehetősége van valóra váltani a legnagyobb álmát. Persze, hogy elmegy.
- Szeretném, ha velünk jönnél - mondta ki, s én eltátottam a számat.
- Tessék?
- Igen, gyere velünk - vont vállat. - A többiek is örülnének neki, és ahogy tegnap este mondtad: kalandra vágysz és nem köt ide semmi. Gyere velünk!
- Nem, én... - hebegtem, de teljesen megnémultam, mikor hirtelen két keze közé fogta az arcomat és egészen közel hajolt, úgy vágott a szavamba.
- Mi köt ide, mi? - kérdezte hevesen, sötét szemével egyenesen az enyéimbe nézett. Mélyen, áthatón. Nem feleltem, nem tudtam mit mondani, hiszen igaza volt. Semmi nem kötött ide, eleve azért érkeztem ide, mert nem tudtam, mihez kezdjek az életemmel. Tanácstalan és elveszett voltam, és ők négyen segítettek abban, hogy ne legyek teljesen magányos. Mindig ilyen kalandra vágytam, amit Afrikával meg is kaptam, de az az időszak végét ért. És most tálcán nyújtották a következő lehetőséget, és én haboztam? Mikor érdekelt engem, hogyan lehet hozzájutni egy csodálatos, életre szóló lehetőséghez, ha az tisztességes?
- Igazad van - bólogattam, és megfogtam két kezet, amik arcom körött voltak. - Rendben van - bólintottam. - Veletek megyek!
Nem felelt, csak megemelve ölelt magához. Miután letett, megfogtam a kezét, és nem bírtam ki, muszáj volt magammal húznom.
- Csomagoljunk! - rohantam le vele.
- Micsoda? - nevetett fel, de nem engedte el a kezem.
- Holnap indulunk, nem? - vigyorogtam. El sem tudtam hinni, hogy belevágok velük együtt és bejárom Európát. Bólintott. - Akkor ideje csomagolni - ugrottam egyet, majd elengedtem a kezét. - De, ha nem akarsz velem jönni, megyek egyedül...
- Hova gondolsz?! - fogta meg a kezem újra. - Gyerünk!

Damiano odakiabált a többieknek valamit, biztosan azzal kapcsolatban, hogy hova megyünk, mert mindhárman vigyorogva integettek nekünk, mi pedig kéz a kézben kezdtünk átfurakodni a tömegen. Nevetve futottunk a kihalt utcán, miután magunk mögött hagytuk a felvonulást, ami már-már átcsapott szabadtéri diszkóvá.
- Nem hiszem el - ziháltam, mikor már elég távol értünk a zajongóktól és lassítottunk. Még mindig a kezemet szorongatta.
- Mit? - nevetett lihegve.
- Hogy belevágok, elmegyek veletek! - magyaráztam.
Elengedtem a kezét, s széttárt karokkal megpördültem, mintha repülnék. Az elfogyasztott italmennyiség után az volt a csoda, hogy nem estem el. Bár ez talán annak is volt köszönhető, hogy Damiano elkapott a könyökömnél fogva, s meg sem várta, hogy reagáljak, ajkait a számra szorította. Szememet automatikusan hunytam le, belekapaszkodtam a karjába, szinte megszorítottam bicepszét. Gyomrom izgatott görcsbe rándult, megremegtem, s féltem, hogy elesek, ha Damiano nem tart meg. Ajkai elnyíltak, nyelvünk heves tangót járt, csókunk hevessé vált, egyre nehezebben vettük a levegőt, és egyre erősebben szorítottuk egymást. Elmerültünk a csókban, mintha a legédesebb és legtökéletesebb dolog lenne, ami csak létezhet a Földön.