A hajnal tüze | Damiano David

9.

Sziasztok! Egy hétnyi kihagyás után végre sikerült írnom egy keveset. Borzasztóan kibillentett az egész életemből ez az új törvény, amit a minap megszavaztak, képtelen voltam írni. Viszont mára sikerült annyira összeszednem magam, hogy alkossak valamit Nektek. Remélem, megérte várni rá 😊❤️
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

Vicnek határozott elképzelései voltak arról, mi és hogyan fog zajlani, határozott személyiség volt, és mellette biztosan nem unatkozott az ember. Taxiba ültünk, Vic bediktálta a címet a sofőrnek, és már száguldottunk is Róma utcáin.
- Azt a rohadt... - tátottam el a számat, mikor a taxi hátsó ülésén,  Vic mellett ülve elővettem a telefonomat, hogy elüssem a csendben töltött utazási időt. Ahogy Victoria mondta is, sokan megtalálták a közösségi médiámat: reggel Vic szerint tízezer körül mozgott az instagramos követőim száma, ám ez mostanra felugrott tizenhétezerre. Döbbenten bámultam a kijelzőt, nem akartam hinni a szememnek. Tíz képem volt kint  összesen, ezeknek többsége az elmúlt hónapokban készült: volt, amin egy zsiráffal pózoltam, egy elefántos is akadt, több kép készült az ottani barátaimmal, Kayodéval, Awotwival, és még sok másokkal. Volt olyan, amint egyedül szerepeltem, és csak egyetlen egy volt, ami a reginával, olaszországi barátnőimmel készült. Mégis megszaporodott a követőim és a like-jaim száma, amit nem tudtam hova tenni.
- Én mondtam - szólt Vic, mikor közelebb hajolt hozzám, és belenézett a telefonomba.
- Remek - sóhajtottam. Nem tudtam volna megmondani, miért, de dühített a helyzet, nem szerettem a figyelem ezen formáját. Mikor csoportos beszélgetésben vettem részt, vagy éppen az afrikai akcióink során szerettem a középpontban lenni, megosztani a véleményemet, gondolataimat, sőt az igazamról is hosszasan győzködtem másokat. De az, hogy teljesen idegen emberek a képeim, videóim alapján figyelnek engem, az borzasztóan kényelmetlenül érintett. És a kényelmetlenség haragot szült.

Úgy döntöttem, visszatérek korábbi viselkedésemhez, és semmibe veszem a telefonom létezését, mert csak felhúzott. De előtte még csináltam egy Instagram Story képet, amin a taxi ülései és a lábaink látszódtak, ahogy a hátsó üléseken ülünk. Ezzel végeztem is a huszonegyedik századi technológiával a mai napra. Kis bőrtáskámba süllyesztettem a készüléket, miután lenémítottam, és teljes figyelmemet Victoriának szenteltem, aki ördögi tervvel állt elő.
Nem sokkal később meg is érkeztünk a házhoz, ahol a medencés eset alkalmával is voltunk, de mielőtt beléptünk volna a kapun, Victoria mindentudón, csíntalanul rám mosolygott, én is alig bírtam visszafojtani vigyoromat, majd összekulcsoltuk ujjainkat.
- Mehet? - kérdezte vigyorogva, én pedig némán bólintottam. Szívem hevesen vert, az adrenalin dübörgött a testemben, szinte lüktetett, ahogy beléptünk a kapun, de a tegnapi estével ellentétben nem Vic érintése miatt éreztem így magam, hanem azért, mert együtt tréfáljul meg a többieket. Úgy éreztem, a baráti kör tagja vagyok, vagy legalábbis Victoria barátja. Úgy éreztem, tartozom valahova, és Róma máris nem tűnt olyan magányos helynek, mint egy héttel ezelőtt.
Beléptünk a kertbe, ahol a három srác lébecolt: a napágyakon ültek, Thomas gitárt fogott a kezében, a húrokat vizslatva, lassan játszott egy ismeretlen dallamot, halkan dudorászott mellé, Damiano és Ethan pedig feszülten figyelték őt. Thomas volt az első, aki észrevett bennünket, elvégre ő ült szemben velünk, megláthatta a szeme sarkából, hogy közeledünk.
- Hoppá! - nézett fel a szőke fiú. Ez a "hoppá" egyértelműen összekulcsolt kezeinknek szólt, s bár rengeteg kérdés ült ki arcára, elmosolyodott. A zene abbamaradt és Thomas sem figyelt már rájuk, ezért Damiano és Ethan is megfordultak, hogy lássák, barátjuk miért állt még. Amint megpillantottak bennünket, Ethan arcára visszafojtott mosoly ült ki, Damianón viszont vegyes érzések játszottak. Láttam rajta az örömöt barátja boldogsága miatt, de észrevettem a kényelmetlenségét és a zavartságát is, bár nem tudtam volna megmondani, miből fakadnak ezek, vagy minek köszönhetőek.
- Sziasztok - csacsogott Vic, s ahogy közeledünk hozzájuk, lóbálni kezdte kezünket, mintha fel akarná hívni a figyelmüket összekulcsolt ujjainkra. Mintha nem lett volna eddig is feltűnő...
- Hát, ez meg hogyan történt? - állt fel Ethan, széttárta karjait, és kezünket mutatott, de most már leplezetlenül mosolygott.
- Vic átjött megbeszélni a tegnap este történteket, és hát, egyik dolog követte a másikat - meséltem tettetett lelkesedéssel és olyan lányos-nyafogós hangon, amilyet még nem hallattam soha. - És hát, itt vagyunk - sóhajtottam, majd magamhoz húztam Victoria kezét, amit átkaroltam, és vallára hajtottam fejemet, miközben mindent megtettem, hogy a legábrándossbb és legszerelmesebb pillantásommal nézzek a három fiúra.
- Azt a... - hüledezett Thomas. - Ez komoly?
- Dehogy - nevettünk fel Victoriával egyszerre, és elengedtük egymás kezét. Régen nevettem annyit, mint ekkor, a fiúk arca láttán, és nem hagytam, hogy kedvemet szegje a Damiano arcán látott megkönnyebbülés. Csak egy pillanat volt, egy kósza érzés-hullám, de biztos voltam benne, hogy láttam, és borzasztóan zavart. Zavart egyrészt azért, mert fogalmam sem volt, miért érzi ezt a fiú, és azért is, mert elgondolkodtatott: tényleg ekkora baj lenne, ha Victoriával járnék? Pánszexuálisként mindig az emberek személyiségét, a lelküket szerettem meg, és bizton állíthatom, Victoria könnyen megszerezhető, lehengerlő ember volt külsőleg és belsőleg is, ezért bántott annyira, hogy Damiano megkönnyebbült, amiért nem alkotok egy párt Vickel. Elhessegettem a gondolatot gyorsan, és inkább beszámoltunk Victoriával a többieknek, hogy mi történt délelőtt valójában.
- Most akartunk pizzát rendelni. Maradsz? - kérdezte Damiano. Már nyoma sem volt az előbbi zavartságának, olyan volt, mintha mi sem történt volna.
- Aha, köszi - bólogattam, majd leültem sz egyik napágy szabad részére a visszatelepedő Thomasszal szemben.
- Szuper. Milyet kérsz? - kérdezte Damiano, és már tárcsázta is a pizzéria számát.
- Valami kukoricásat, sonkásat, ilyesmit - vontam vállat, és közben nagyon reménykedtem benne, hogy puha, vastagtésztás ebédet fogunk kapni, nem azt a vékony, ropogós tésztát, amire emlékeztem legutóbbi, olaszországi pizzázásomból.
Damiano arrébb vonult, hogy megrendelje az ebédet - gondolom, a többieknek volt már megszokott típusú pizzájuk -, a többiek pedig arról kezdtek beszélni, hogy Thomas hajnalban egy új dalt írt, s a fiú ismét pengetni kezdett. Ethan mellettem ült, Victoria pedig vele szemben, így Damianónak már csak mellettem jutott hely. Mosolyogva ült le mellém, hogy aztán bekapcsolódjon a beszélgetésbe és halk éneklésbe Thomas játéka mellé. Csendben ültem mellettük, hallgattam a beszélgetésüket és a gitárpengetést, és arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, amiért itt lehetek. Örültem az új barátoknak, annak, hogy nem vagyok egyedül, és talán még Rómának is örültem egy egészen kicsit. Hiszen, ha nincs Róma, nem ismerhetem meg ezeket a csodálatos embereket.

Meglepően gyorsan érkezett meg a pizza, és mikor a futár megcsörgette Damiano számát, hogy megérkezett, nekem az jutott eszembe, milyen sok fiú és lány lehet féltékeny erre a pizzafutárra, aki nem csak beszélt a Måneskin énekesével, de még a telefonszáma is megvan neki. Néha hajlamos voltam elfelejteni, hogy új barátaim mind ismert és elismert zenészek. Mikor az ember magánemberként tölt időt híres személyekkel, megfeledkezik a celeb ismertségéről, az illető egy átlagos, hétköznapi emberré válik, és megmutatja a valódi énjét. Talán ezért feledkeztem meg róla, hogy ők négyen milyen népszerűek és ismertek, de az is biztosan közrejátszott, hogy fogalmam sem volt, kik ők, mikor Damiano kisegített azon a szórakozóhelyen.
Mikor Damiano felpattant, hogy a kapuhoz siessen és átvegye a rendelést, én is felálltam, hogy segítsek neki.
- Add - mondtam mellé lépve, s kivettem kezéből három dobozt, míg ő kettőt tartott baljában, szabad kezével pedig átnyújtotta a pénzt a futárnak.
- Kösz - mosolygott le rám, miután megköszöntük mindketten a srácnak a pizzákat és ő távozott.
- Egyébként - kezdtem, mielőtt visszasétáltunk volna a többiekhez. - Mi volt az korábban? - grimaszoltam.
- Micsoda? - értetlenkedett.
- Mikor Vickel elmondtuk, hogy csak vicceltünk azzal, hogy együtt vagyunk, te megkönnyebbültnek látszottál - magyarázta. - Ennyire szörnyű lenne, ha vele lennék?
Ismét azt a zavartságot láttam, amit bejelentésünkkor, és megint csak képtelen voltam hova tenni a miértjét.
- Szerintem mondhatom, hogy már barátok vagyunk - vont vállat. - És Victoria a legjobb barátom. Csak abban nem vagyok biztos, hogy meg kéne kockáztatni azt, hogy mi lesz, ha rosszul sül el a dolog - magyarázta. Nem tudtam, hogy higgyek-e neki.
- Értem - nyújtottam el a szót és szemöldökömet ráncoltam. - Szóval, ha nem Vickel állítottunk volna így be, hanem Thomasszal vagy Ethannel, akkor nem zavarna kevésbé a dolog?
- Nem - vont vállat ismét.
- Aha... - bólintottam.
- Most mi van? - Damianón volt a sor, hogy grimaszoljon
- Semmi - rántottam meg vállamat tettetett ártatlansággal, majd megfordultam és magára hagytam kavargó gondolataival. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, miért viselkedtem így vele, de sántított az egész helyzet, minden, amit mondott, ahogy nézett rám. Hirtelen sokkal közelebb éreztem magamhoz Victoriát, mint Damianót. Damianót, aki megmentett első Rómában töltött estémen a megaláztatástól, a rossz emlékektől és egész éjszaka beszélgetett velem, míg a hajnali nap tüze ránk nem köszöntött.
Most egy ellentmondásos kisfiút láttam, aki sztár akart lenni, de közben meg akarta tartani magának a garázsbandáját, ami valójában már egész Európában ismert. Hol volt most az első éjszakán megismert, bolondos, hűséges, a pillanatnak elő Damiano?