A hajnal tüze | Damiano David

3.

Sziasztok! Most egy valamivel hosszabb részt hoztam, remélem, tetszeni fog nektek. Jó olvasást és persze várom a véleményeket ❤️

A nap további részét azzal töltöttem, hogy kipakoltam a táskáimat, és próbáltam nem elaludni, mert tudtam, hogy akkor felborul a rendszer a szervezetemben, és éjszaka nem fogok tudni pihenni. Pakoltam, átöltöztem, elmentem bevásárolni, és főztem, mert a tegnap éjszaka elfogyasztott utcai tészta óta semmit nem ettem. A lakásban üvöltött a zene, táncolva tevékenykedtem a konyhában, és nem voltam hajlandó azon agyalni, hogy mit csinálok majd holnap. Tudtam, hogy muszáj munkát szereznem, nem élhettem fel teljesen a meglévő pénzem.

Másnap, mikor felébredtem, sokáig nem mozdultam. Csak feküdtem mozdulatlanul, némán, és bámultam a plafont. Sóhajtva meredtem a semmibe, hogy még néhány percig kiélvezzem az édes semmittevést és gondtalanságot. Semmi kedvem nem volt munkát keresni, felhívni bármelyik szülőmet, vagy azon agyalni, mit és hogyan valósítok meg a jövőben.
Végül beletörődtem a sorsomba, és felkeltem az ágyból, hogy felöltözzek, és nekikezdjek a tervezésnek. Rövidnadrágot vettem és egy egyszerű, XL-es, fehér pólót, szőkésbarna hajamat kócos kontyba kötöttem fel. Nem terveztem sehova se menni ma, így nem törődtem azzal, hogyan nézek ki. Egy gyors reggeli után leültem a kanapéra, bekapcsoltam laptopomat, zenét tettem be, majd nekikezdtem a munkák végigböngészésének. Fogalmam sem volt, mivel szeretnék foglalkozni, de abban biztos voltam, hogy nem akarok visszamenni tanulni. Bőven elegem volt már az iskolapadból és az iskolarendszerből, elég volt már ez a tizenkét év, amit végigtanultam. Tudtam, hogy egyetemi végzettség nélkül kevesebb lehetőségem van, de hittem benne, hogy így is megtalálhatom a boldogságot, elvégre Afrikában sem érdekelt senkit, hány oklevele van valakinek. Ha úgy teljesített, ahogy azt a munka megkövetelte, senki nem foglalkozott vele, hogy van-e róla papírja vagy sem. Talán visszamehettem volna egyedül Afrikába, elvégre ismertek az ottaniak engem is, ott voltam velük több hónapot. A szüleim féltő véleménye volt, hogy semmi keresnivalóm Afrikában szülői felügyelet nélkül. Persze az nem érdekelte őket, hogy már húszéves voltam. Valóban nem volt sok ez a húsz év, de mikor vitatkoztunk, mindig az járt a fejemben, hogy tulajdonképpen nagykorú vagyok már, nem kellene rájuk hallgatni. Olaszországban, édesapámmal nőttem fel, nem jelentett számomra semmit az amerikai huszonegyes korhatár, anyámnak viszont láthatóan nagyon is sokat számított a dolog. Mindenesetre erősen fontolgattam, hogy fogjam magam, hagyjam figyelmen kívül szüleim véleményét és visszautazzak Afrikába. Voltak ismerőseim, barátaim ott, tudtam, hova kell mennem, kit kell keresnem és mivel kell vigyáznom.
Kora délután arra lettem figyelmes, hogy az egész napot eddig azzal töltöttem, hogy zenét hallgatva afrikai képeket, munkalehetőségeket kerestem és az elmúlt hónapokban készült képeimet nézegettem. Volt tájképem, de akadt olyan is, amin én szerepeltem a barátaimmal, állatokkal, vagy a táborunk volt lefotózva. Ahogy ezeket nézegettem, arra jöttem rá, hogy az elmúlt húsz évben soha nem voltam boldogabb annál, mint amikor Afrikában voltam, és nem azért voltam boldog, mert ritkán látott anyámmal lehettem sokat, hanem azért, mert végre azt éreztem, hogy tartozom valahova, része vagyok valami fontosnak, és megtaláltam önmagam.
Délután fél három körül járt az idő, mikor megcsörrent a telefonom. Lekapcsoltam a gépemről szóló zenét, levettem a lábamat az asztalról, felegyenesedtem, és a mobilom után nyúltam. A kijelzőre pillantva megforgattam szemeimet.
- Szóval megtudtad, hogy visszajöttem - sóhajtottam, majd nagy levegőt vettem és fogadtam a hívást. - Ciao, papá.
- Ciao, principessina - szólt bele a várt férfihang, mire ismét megforgattam szemeimet.
- Mondtam már, hogy ne szólíts így - szóltam rá, s közben hátradőltem a kanapén, összefontam karjaimat mellkasom előtt.
- Furcsa, hogy ilyen gyorsan elértelek - hagyta figyelmen kívül szidalmamat. - Az elmúlt hónapokban legalább négyszer hívtalak, mire lett időd és térerő is - folytatta, de erre nem tudtam mit felelni. - Anyád mondta, hogy hazajöttél.
- Szuper - mondtam. Mást nem tudtam válaszolni. Tudtam, hogy arra várt, hogy majd amikor visszatérek Afrikából, hazaköltözök, de már elutazásom előtt is megmondtam neki, hogy már nem szeretnék otthon élni. Bűntudatom volt, mert tudtam, hogy hiányzom neki, de akkor is a saját életemet akartam élni. Nem tudtam még, merre van az és mi is tartozik bele, de akkor is a felnőttségre és az önállóságra vágytam.
- Figyelj csak, dolcezza - vett nagy levegőt apám, és ekkor már tudtam, hogy nem csak azért hívott fel, hogy beszélgessünk vagy mert hiányoztam neki, hanem akart tőlem valamit. - Ramila, szeretnék kérni valamit - ismerte be.
- Mit? - vontam fel szemöldökömet várakozással telve, persze ezt ő nem láthatta.
- Rómában lesz egy koncert, amire Zeno el szeretne menni - fogott bele. - Úgy volt, hogy én megyek vele, de valami közbejött, és szeretnélek megkérni rá, hogy menj el vele, mert egyedül nem mehet.
- Milyen koncert? - grimaszoltam. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy elkísérjem a tizenöt éves öcsémet egy koncertre.
- Nem tudom, mi a neve az együttesnek, valami fura neve van - mondta, és szinte láttam, ahogy legyint, mert nem is érdekelte valójában, milyen zenéről van szó. - De nem is ez a lényeg. Nem tudok elmenni vele, és Evelina sem ér rá.
Persze, hogy nem ért rá a mostohaanyám, soha nincs ideje olyan dolgokra, amik nem érdeklik, mily meglepő. Egészen kicsi voltam, mikor a szüleim elváltak, a karrierista anyám végre visszamehetett Amerikába dolgozni, apa pedig vállalta, hogy felnevel itt, Olaszországban. Apám egészen gyorsan talált magának új nőt, Evelinát, és az ő házasságukból született féltestvérem, Zeno. Szerettem Zenót, és egészen jól elvoltunk az egész családdal, mikor még ott laktam, de Evelina mindig is furcsa nőszemély volt számomra.
- Menjen a pasijával - ripakodtam apámra.
- Szakítottak nemrég - felelte apám. - És különben sem mehetne el egy tizenhét éves fiúval éjszakára! - Úgy hallottam, minden kifogásomra felkészült. Akár együtt élünk, akár nem,  ha alig beszéltünk az elmúlt hónapokban, akkor is ismer, mint a rossz pénzt.
- Akkor egy haverjával - jöttem a következő érvemmel, miért nekem kellene öcsémmel menni a koncertre?!
- Mila, kérlek, menj el vele - szusszantott gondterhelten apám a vonal túlsó végén. - Mi nem érünk rá, tizenöt évesekkel nem fogom elengedni Rómába, és egyébként sincs hol aludnia, azt meg nem szeretném, hogy éjszaka vonatozzon. Kérlek.
- Kérlek! - hangzott fel a vonal túlsó végén a fiatal fiú kiabálása. Régen hallottam öcsém hangját, szinte el is felejtettem, most viszont azonnal tudtam, hogy Zeno az. Ebből az egy szóból is tökéletesen hallottam, milyen nagyon el akar menni, és én vagyok az utolsó reménye. Biztosan egy vagyon volt a jegy, és ismertem apámat annyira, hogy tudjam, ha nem talál kísérőt Zenónak, képes lemondani a koncertet, kerüljön bármennyibe is a jegy.
- Jól van, legyen - sóhajtottam beleegyezőn.
- Köszönöm - felelte apám, mire meghallottam a háttérben Zeno üdvrivalgását, és ezért elillant minden negatív érzésem, csak a mosolygás maradt és a boldogság, hogy örömet okozhattam öcsémnek.
- Mikor lesz a koncert? - kérdeztem.
- Ma este hétkor kezdődik a Palazzo dello Sportban - mondta, s hallottam hangján, hogy fél válaszomtól. Félhetett is. Tudta jól, hogy gyűlölöm, mikor az utolsó pillanatban szólnak valamiről. Persze, voltak helyzetek, mikor máshogy nem lehetett, és valószínűleg ez is egy ilyen szituáció volt, de akkor is bosszantott. Alig négy óra volt kezdésig.
- Ide fog érni egyáltalán? - bosszankodtam.
- Igen, máris teszem fel a vonatra - felelte apám.
- Jól van, kimegyek elé - sóhajtottam. - A Terminire ér be, ugye?
- Igen, nemsokára indul a vonat, mennünk kell - kezdett lerázni.
- Mondd meg Zenónak, hogy írjon majd, ha a vonaton van - szóltam rá.
Apám megígérte, hogy átadja üzenetemet a fiának, még egyszer megköszönte, hogy kisegítem őket, majd elköszöntünk egymástól és letettük a telefont.
Gondterhelten süppedtem vissza a kanapé párnájára, és nagyot sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt egy idegen együttes hülye dalait hallgatni nagy tömegben és hangzavarban - ahogy ismerem Zeno ízlését, még sikongatni is fognak a lelkes rajongók. Szívesen mondtam volna nemet, de önmagamat is ismertem annyira, hogy tudjam, olyan bűntudatot éreznék, amivel csak nehezen birkóznék meg.