A hajnal tüze | Damiano David

17.

Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm a lelkesedést, aranyosabbnál aranyosabb kommenteket, véleményeket, és remélem, ez az új fejezet is legalább ennyire tetszeni fog nektek ❤️
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

5   H Ó N A P P A L   K É S Ő B B

D A M I A N O

2021. novembere a pihenésről szólt. Véget ért az európai turné első része, még nem kezdődött meg az olaszországi koncertsorozat, így dalírással, valami a családjainkkal, barátjainkkal töltöttük az időt. Átlagos, csendes hétköznapokat éltünk, s úgy éreztem, ránk telepedig a szürkeség. A szokásosnál jobban lehűlt a levegő, több tíz fok alatti napot számolhattunk, mint szoktunk, így előkerültek a hosszú ujjú felsők és a kabátok is. A vékony, fekete, hosszú kabátomat viseltem, ami elegendő volt a hűvös ellen, mert a fehér, garbós felsőmet és egy piros trapéznadrágot vettem alá. Zsebre dugott kézzel sétáltam Róma utcáin, és csendben átkoztam magam, amiért elfelejtettem macskakaját venni tegnap, mikor úton voltam, és a mai lazítást kellett félbehagynom azért, hogy tudjak vacsorát adni Legolasnak és Bidet-nek. Macskák minden felett, nem igaz?
Boltok, kávézók, iskolák mellett sétáltam el, a hétvégi tömeg hangzavara betöltötte elmémet, a saját gondolataimnak nem maradt már hely, így bambulva, automatikus léptekkel sétáltam a kisállatbolt felé, ahol a konzerveket és szárazételeket is árulták. Mégis megtorpantam, mikor meghallottam azt a hangot, amit ezer közül is azonnal megismernék.
- Hagyj már békén! - emelte fel a hangját, angolul beszélt és felállt a székről, amin éppen ült. Egy kávézó teraszán foglalt helyet, vele szemben egy tejeskávé bőrű lány ült, akinek fején afroline fonás díszelgett, és sokkal melegebben öltözött, mint mi, akik az itteni időjáráshoz szoktak.
Láttam őt, ahogy idegesen tekint a vele szemben ülő, félvér lányra, felpattan a székéről, mutogatva magyaráz, míg a körülöttük ülők mind őt nézik. Ahogy én is. Képtelen voltam levenni a szemem róla. Lebarnult, piszkosszőke haját kiszívta a nap, tincsei borzasztóan megnőttek, és ugyanolyan stílusban viselte őket, mint a félvér lány, azzal a különbséggel, hogy a szőkén kendő is volt. Narancssárga alapon, zöld és piros mintás vászonnadrágot viselt, ami Afrikára emlékeztetett, hozzá pedig európai, túlméretezett, fekete, kapucnis pulóvert viselt, amin ismerős szöveg díszelgett: I wanna hold you in my arms tonight. For your love I'll do whatever you want!*
- Tudom, miért vagyunk itt! - kiabálta angolul. - Nem kell folyton emlékeztetned rá!
- Ramila! - emelte fel a hangját a félvér lány, mikor a szőke kikerülte, hogy ott hagyja őt. Nem tudtam foglalkozni a hátramaradt nővel, csak Ramilát láttam, aki könnyei miatt észre sem vette, hogy egyenesen felém tart. Elsírta magát, én csak néztem őt hevesen verdeső szívvel, és el sem tudtam hinni, hogy tényleg itt van. Öt hónapja láttam utoljára Ramila Di Biasiót, mikor az éjszaka közepén elutazott Afrikába, s csak egy szerelmes levelet hagyott maga után. Megváltozott, már ebből a könnyes menetből is tökéletesen láttam. Csőlátással figyeltem Ramilát, minden más megszűnt létezni, nem gondoltam volna, hogy öt hónap után fellobbanhat bennem az az érzés, amit a turné alatt éreztem a lány iránt. Annyira képtelen voltam bármire is fókuszálni, hogy teljesen döbbenten, földbe gyökerezik lábbal hagytam, hogy Ramila nekem jöjjön vállal.
- Mi dispiace** - szabadkozott azonnal, ahogy visszafordult, de akkor ő is ugyanúgy lefagyott, ahogy én.
Tekintetünk találkozott, elfogytak a szavak, és míg a másik lány mellénk nem ért, csak néztük egymást. Talán három-négy másodperc lehetett, nem több, de óráknak tűnt.
- Hé - lépett mellénk a lány és derekánál fogva karolta át Ramilát, aki megkapaszkodott a karjában, de engem nézett.
- Damiano - mondta ki a nevem, és ettől összeszorult a torkom. Újra hallani a nevem a szájából túltett minden álmomon, ami az eltűnése óta kísérhett.
- Mi? Ő Damiano? - hadarta a másik lány, mire megköszörültem a torkom. Ekkor sikerült csak feldolgoznom, mi is történik. Ramila Di Biasio ott hagyott engem Párizsban az éjszaka és a turné közepén. Ramila, aki csak egy szerelmes levelet hagyott, ami miatt rájöttem, hogy én is beleszerettem ebbe az érdekes, különleges lányba. Ramila, akinek a hívására órákon, napokon, majd heteken át vártam, de nem kaptam egyetlen választ sem. Magamba temettem ezt az intenzív szerelmet, elnyomtam, és eddig a pillanatig azt hittem, sikerült elfelejtenem őt.
- Khm... - köszörülte meg a torkát Ramila zavartan. - Damiano David - intett felém, majd a mellette álló lányra mutatott. - Nyasha Ncube.
- Örülök - hazudtam, s kezet fogtam a lánnyal, aki viszont őszinte mosollyal nézett vissza rám, míg megrázta a kezem.
- Szintúgy - biztosított. - Miattad jöttünk Olaszországba.
- Tessék? - szaladt magasra a szemöldököm. Nagyon jól beszéltem az angolt, de most egy másodperc erejéig kételkedtem benne, hogy jól hallottam-e. Erre egyáltalán nem számítottam.
- Azért jöttünk Olaszországba, hogy... Ramila beszélhessen veled - mondta, s a mondat második felében már nem rám, hanem az említett lányra nézett, hogy tekintetével kérjen erősítést.
- Ramila? - fordultam a lány felé.
- Így igaz - sóhajtott, s végre újra rám nézett. - Tudunk valahol kettesben beszélgetni?
Ramila hangja lemondón csengett, olyan volt, mint egy legyőzött harcos. Ahogy elnéztem kettejüket, szégyelltem magam miatta, de egyértelmű féltékenység nyilallt szívembe. Nyasha olyan gyengédséggel ért Ramilához, és olyan kedvességgel és megértéssel beszélt vele, hogy azonnal egyértelművé vált számomra a közöttük lévő kapcsolat. Szerették egymást. Míg én itt őrlődtem, eltemettem a most felszínre törő érzéseimet, addig Ramila szerelmet talált Afrikában. Ezért nem keresett és nem felelt egy megkeresésemre sem, hát persze! Hogy lehettem ilyen idióta?
- Nem hiszem, hogy kellene - feleltem nyersen, szenvtelenül. Eltűnt a báj, amit eddig Ramilára nézve éreztem és visszatért a dühöm.
- Látod, nem akar beszélni, mehetünk - forgatta meg szemeit a szőke lány, mire összeszorult a torkom, de rajta is láttam, hogy kijelentésével ellentétben bántja őt a helyzet.
- De, muszáj beszélnetek! - erősködött Nyasha, mire értetlenül néztem rá. Ha ilyen mély, olthatatlan szerelem dúl kettejük között, akkor miért akarja, hogy mi ketten, privát helyen beszélgessünk. Szavaiból egyértelműen kiderült, hogy ismeri a Ramilával való múltunkat. Mégis azt akarja, hogy beszélgessünk. Bátor.
- Miért lenne muszáj? - tártam szét karjaimat idegesen. - Az éjszaka közepén elhagyott - mutattam Ramilára. Az emlékek fellobbantották bennem a dühöt, és nem tudtam megfékezni indulataimat.
- Azért, mert... - kezdte Nyasha, de elharapta a mondatot, és barátnőjére nézett, hogy ő folytassa. Mikor Ramila nem válaszolt, nem folytatta, akkor Nyasha ideges magyarázásba kezdett egy olyan nyelven, amit nemhogy nem értettem, de beazonosítani se tudtam, hogy milyen nyelvcsaládba tartozik. Néhány szó hasonlított egy-egy angol kifejezésre, de így sem tudtam meg, miről folyik a heves vita a két lány között. Már éppen rájuk akartam szólni, hogy elég legyen, de akkor Ramila angolra váltva szólalt meg és szusszantott nagyot.
- Jól van! - emelte fel a kezeit, majd dühösen pillantott Nyashára, végül rám. - Hajlandó vagy velem eljönni velem valahova, hogy kettesben beszélgethessünk? - kérdezte. Láthatóan a tűrőképessége határán volt.
- Még mindig nem hiszem, hogy kéne - feleltem, s Nyashára néztem. Zavart, hogy ott van, hogy Ramila párja és nekem egy levegőt kell szívnom vele.
- Oké, akkor itt mondom el, ha már idáig elrángattak - tárta szét karjait, s lemondóan sóhajtott. - Terhes vagyok.
- Hogy tessék? - szaladt magasra a szemöldököm, és ismét csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan nem jól hallottam azt, amit Ramila mondott.
- Gyereket várok - mondta olaszul, s a túlméretezett pulóvert lesimította a hasán, amin így most tökéletesen láttam, hogy valóban terhes. - És mielőtt megkérdezed, igen, a tiéd - bólintott. Kiülhetett arcomra a kérdés. Döbbenten, teljesen lefagyva álltam a két lány előtt, s nem tudtam másra nézni, csak Ramila hasára. Mintha bizonyíték lenne, amit nem lehet eltüntetni.
- De biztos? - ugrott hangom egy oktávot. Nem tudtam elhinni azt, amit Ramila mondott. Gyerekem lesz?
- Biztos, hogy gyereket várok-e? - vonta fel a szemöldökét, hangja szarkasztikusan csengett. - Nem, csak nagyon meghíztam, és gondoltam, buli lenne emiatt elhagynom azt, akibe szerelmes vagyok, hogy aztán öt hónappal később felbukkanjak a semmiből és azt hazudjam, hogy terhes vagyok. Pont ez volt a terv.
- Nem, úgy értem... Biztos, hogy az enyém? - ráncoltam a szemöldökömet. Szemétládának éreztem magam, amiért megkérdezem, de egyszerűen képtelen voltam felfogni, mit is jelent ez az egész.
- Nem feküdtem le senki, mióta eljöttem Párizsból - vont vállat. - Szóval vagy a tiéd, vagy Jézus testvérét hordom a szívem alatt - bólogatott tettetett gondolkozással.
Nem bírtam ki, el kellett nevetnem magam. Egy pillanatra tenyerembe temettem arcomat, és kicsúszott egy hitetlenkedő "ezt nem hiszem el" megszólalás a számon. Elfordultam, mély levegőt vettem, megdörzsöltem az arcomat. Megszédültem a hallottakat emésztve.
- Szóval? - kérdezte Ramila, mire visszafordultam hozzá, és a mellette némán álló Nyasha felé. - Most már beszélhetünk kettesben?
- I...Igen - hebegtem. - A közös ház üresen áll ma - feleltem.
- Szuper - bólintott Ramila.
- Addig én körbenézek Rómában - mosolygott Nyasha, majd Ramilához hajolt, megölelte, és bár suttogott, mégis hallottam, mit mond. - Hajrá.
Megszorították egymás kezét, Nyasha odaintett nekem, majd elindult, mi pedig magunkra maradtunk. Csak Ramila Di Biasio és én.
Mibe keveredtem? Pedig én csak macskakajáért akartam lejönni...

*For Your Love dalból részlet.
Fordítás:
A karjaimban akarlak tartani ma éjszaka. A szerelmedért bármit megtennék, amit akarsz!

**Mi dispiace - Sajnálom (Ita-Hun)