A hajnal tüze | Damiano David

18.

Sziasztok! Meg is hoztam a következő fejezetet, remélem, tetszeni fog nektek ☺️ Hamarosan azonban befejezzük Damiano és Ramila történetét, a vége felé közeledünk, már csak néhány rész van hátra❤️
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

Az, hogy kellemetlenül éreztem magam, közel sem fejezte ki azt, ami a lelkemben kavargott. Gyűlöltem magam azért, amit Damianóval tettem, de közben szégyelltem is magam. Kényelmetlenül éreztem magam a társaságában most, hogy újra találkoztunk, de bennem volt az is, hogy mikor megláttam, úgy éreztem, hazaértem. Láttam rajta, hogy utál engem és haragszik rám, amit meg tudtam érteni, mégis úgy éreztem, a közelében otthonra leltem újra.
Mikor odaérünk a házhoz, ami annyira hiányzott az elmúlt hónapokban, egy pillanatra elmosolyodtam. Ismerős falak, ismerős bútorok vettek körbe és ismerős, otthonos érzések kerítettek hatalmukba. Bent megállt a levegő, régen volt szellőztetve, ezt azonnal megéreztem, és azonnal kimelegedtem, így első dolgom volt levenni a bakancsomat és a meleg pulóveremet. Az utóbbi hónapokban hozzászokott a testem, hogy nappal döglesztő hőség uralkodott, éjszaka pedig akár fagy is lehetett, így most az olaszországi, nappali hűvös furcsán hatott rám: csak fokozta a Damianóval való találkozásom okozta feszültségemet és idegességemet.

Narancssárga alapon, zöld és piros mintás vászonnadrág volt rajtam, fehér, hosszú ujjú póló, aminek V dekoltázsa volt és testhezálló fazonja. Tudtam, hogy zokni alá és bakancsban nem kellene felvennem, de képtelen voltam megválni attól a lábékszertől, amit Damiano adott nekem még öt hónappal ezelőtt, Párizsban, így ma is a lábamon volt. Most fehér zoknimat is levettem, a bakancsba tűrtem, a pulóveremet pedig felakasztottam a kapucnijánál fogva a fogasra, majd beljebb sétáltam a lakásba. A pulóvert természetesen Awotwi készítette, ahogy a legtöbb egyedi ruhámat is.
Damiano komor volt és távolságtartó. Mióta legutóbb láttam, barna, enyhén hullámos haja megnőtt, talán izmosabb is lett, de mikor előreengedett az ajtóban, megéreztem az illatát, amit öt hónap alatt sem tudtam elfelejteni. Valami örök, változatlan és feledhetetlen volt: számomra ez Damiano illata volt, amitől most is megbolondultam. Miután levetkőztem, a nappaliba mentem, és leültem a kanapéra. Damiano láthatóan nagyon haragudott rám, mégis kérdés nélkül hozott két poharat és egy kancsó vizet, amiket a mellettünk lévő dohányzóasztalra tett le. Kényelmesen foglaltam el a helyemet a kanapé egyik sarkában: lábaimat felhúztam, de úgy helyezkedtem, hogy hasam kényelmesen elférjen.
- A többiek? - törtem meg a csendet, mikor Damiano leült a kanapéra másik felére.
- Mindenki otthon van - felelte készségesen, és oldalt fordult, hogy megtámaszkodhasson a kanapé háttámláján.
- Értem... - suttogtam. Beállt a csend, némaság telepedett ránk és pár másodpercig csak néztük egymást. Láttam, ahogy Damiano végigmér, tekintete elkalandozott az ékszeren, amit tőle kaptam, majd megnőtt melleimen és hasamon, ami egyértelműen emlékeztette az elkerülhetetlenre: apa lesz.
- Miért nem szóltál korábban? - kérdezte halkan, hangja alig volt több suttogásnál. Hezitáltam, mérlegeltem, hogy eláruljam-e neki az igazságot, vagy sem. Most, itt ülve Damianóval szemben, mikor már megemésztettem, hogy húsz évesen gyermekem fog születni, butaságnak tűnt az ok, miért zártam ki az életemből öt hónappal ezelőtt a férfit, akit szerettem. Butaság volt, de akkor ezt az egyetlen utat láttam járhatónak.
- Őszintén? - vettem nagy levegőt, s a plafonra nézve próbáltam visszanyelni könnyeimet. Fránya hormonok, de gyűlöltem őket, amiért ilyen síróssá tettek! - Szégyelltem magam. És féltem - sóhajtottam. Ahogy Damiano arcára pillantottam, láttam rajta, hogy a könnyeim elbizonytalanították abban, hogy szigorúan, távolságtartóan kell viselkednie velem, ezért gyorsan hozzátettem. - Ah, ezekkel ne is törődj, csak a hülye hormonok játszanak velem - töröltem le a könnyeimet. - A lényeg az, hogy szégyelltem magam, féltem a véleményektől, a következményektől, és tudom, baromság és szar választás volt, de féltem, hogy elhagysz emiatt, ezért... Ezért inkább én hagytalak el téged. Sajnálom - pillantottam fel a néma Damianóra. - Az, amit a levélben írtam, igaz volt. Szerettelek - mondtam, de csak magamban, kósza gondolatként jegyeztem meg, hogy azóta is töretlenül övé a szívem. - Egy héttel az elutazásom után sikerült használható, ilyen nagy távolságú híváshoz megfelelő térerőt találni, de éppen a hívás előtt tudtam meg, hogy terhes vagyok. Fel akartalak hívni, ott volt a kezemben a telefon, de egyszerűen nem ment! - magyaráztam, és már nem csak könnyeimmel kellett megküzdenem, hanem a bűntudat táplálta hisztérikus zokogással is.
- Legalább írhattál volna, vagy valami! - szólalt meg végre, hangja hangosabb és erőteljesebb volt, mint amire számítottam. Ahogy szemébe néztem, láttam rajta, hogy ő is könnyeivel küzd. - Két hónapig folyamatosan vártam és hittem, hogy meg fogsz keresni! Két hónapig vártam rád! Folyamatosan! - üvöltötte. Hangja remegett a visszafojtott sírástól.
- Sajnálom! - zokogtam, s keze után nyúltam, de amint bőrünk összeért, ő felpattant a kanapéról, mintha ujjbegyem megégette volna őt.
- Az ide kevés - suttogta. - És most öt hónap után visszatértél és magaddal hoztad a kis barátnődet. Remek - mondta inkább magának, mint nekem.
- Igen, de... Na, várj csak... - grimaszoltam. - Barátnőmet? Jesszus, de Nyashára gondolsz? - szaladt magasra a szemöldököm, ő pedig zavartan nézett rám. - Fúj, dehogy! Ő a nővérem!
- A nővéred? - értetlenkedett.
- A nővérem - ismételtem bólintva, hátha így mindketten felfogjuk, mi is történik éppen. - Na, várj - vettem nagy levegőt. - Aznap éjjel, mikor Párizsban felhívtak a kórházból, fogalmam sem volt, hogy van egy nővérem. Azt mondták, nagyon rossz állapotban van, lehet, nem is éli meg a másnapot, de én egyre csak azt ismételgettem magamban, hogy nem, nekem nincs nővérem. Ez valami tévedés lehetett. Letettem a telefont, aztán felhívtam anyámat. Éppen valami konferencián volt, de mikor megtudta, mit akarok, kivonult, és mindent elmagyarázott. Először is kiderült, hogy nem ő irányította az orvost hozzám, hanem az asszisztense, de ez most lényegtelen. Anya elmondta, hogy még a születésem előtt sokat járt Afrikában, és az egyik ilyen utazás során összejött egy férfival. Az ő nászukból született Nyasha. Anyám azt mondta, nem volt kész az anyaságra, és a karrierjét tartotta szem előtt, ezért az apával megegyeztek, hogy Nyashát ő neveli fel. Egy évvel Nyasha születése után anyám megismerkedett apámmal, nagyon hamar össze is házasodtak és Nyasha után három évvel megszülettem én. Anya soha senkinek nem mondta el, hogy Nyasha a lánya, senki nem tudott róla. Elmesélte a történetet, én pedig... Bármekkora szörnyeteg is leszek ettől, muszáj volt elmennem Nyashához. Egyrészt a soha nem látott nővérem volt, másrészt pedig fennállt a veszély, hogy nem éli meg a másnapot, talán soha nem ismerhetem meg, és egyedül fog meghalni. Több, mint tizenkét órát ültem azon a kurva gépen! - daráltam, s szemeimben újra könnyek gyűltek. Gyűlöltem a hormonok okozta érzékenységet, mondtam már?! - Mennem kellett - suttogtam, s csak ekkor pillantottam fel Damianóra, aki teljesen lefagyva, földbe gyökerezett lábakkal állt előttem, és egyenesen engem figyelt. Fogalmam sem volt, mi kavaroghatott a fejében és a szívében. - Gyűlöltem magam érte, és mindig is gyűlölni fogom, mert te voltál az életemben az egyik legjobb dolog - csúszott ki a számon a vallomás.
- És utána? - köszörülte meg a torkát, s visszaült a kanapéra mellém, de még mindig megtartotta a távolságot.
- Egy hétig a kórházban voltam Nyasha mellett. Ketten voltunk csak... - vettem nagy levegőt. - Az apja lent volt Fokvárosban, nem lehetett elérni, így csak én voltam neki... Egy héttel az elutazásom után kezdtem érezni a rosszulléteket - bólintottam. - Helyben voltunk, ott volt a kórház, és ismertek már Nyasha miatt. Nem volt merszem felhívni téged és elmondani, hogy gyereket várok, borzalmasan éreztem magam. Tudom, hogy idióta gondolat, de úgy éreztem, ha nem tudsz róla, akkor nem válik valóságossá.
- Tényleg idióta gondolat - felelte halkan. Fejét hátrahajtotta a kanapé támlájára és egy gondterhelt sóhaj kíséretében lejjebb csúszott. - És miért most?
- Nyasha vett rá - vallottam be. - Azt mondta, muszáj tudnod, elrángatott ide, és egyébként is megígértem neki, hogy elhozom Olaszországba. Látni akarta Európát. Éppen annyira plátói szerelme Európa, mint nekem Afrika - mosolyogtam elgondolkozva.
- És...? Mi lesz ezután? - kérdezte, és végre rám nézett, mire nagy levegőt vettem. Itt volt az ideje a nagy beszédemnek, amit az elmúlt napokban gyakoroltam magamban.
- Nem kell beszállnod a dologba, ha nem szeretnél - mondtam. - Épp csak annyit tegyél bele, amennyit szeretnél, és ha nem akarsz a részese lenni, azt is megértem. Nem akarom rád erőltetni se magamat, sem a gyereket - sóhajtottam, s kezemet automatikusan hasamra tettem. - Teljes mértékben a te döntésed, és bárhogy döntesz, elfogadom, tiszteletben tartom és egyáltalán nem leszek mérges, vagy ilyesmi.
Úgy éreztem, ez a minimum azután, amit vele tettem. Szerettem őt még mindig, ehhez kétség sem fért, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Azt akartam, hogy szabad és sikeres legyen, amilyennek lennie kellett, és ha szerinte ebbe a képbe nem fér bele a gyerek, akkor azt is tökéletesen megértem.
- Maradj itt - mondta némi hezitálás után.
- Tessék? - ugrott hangom egy oktávot meglepettségemben. Erre egyáltalán nem számítottam, csak az elutasítással számoltam.
- Nem akartam gyereket ilyen fiatalon, és tudom, hogy még rengeteg mindent akarsz te is csinálni az életben - kezdett beszédbe most ő, miután feljebb tornázta magát a kanapén és újra teljesen szembe fordult velem. - És nem szabad, hogy a gyerek születése megakadályozzon ebben. Nagyon mérges vagyok még mindig, és fel kell dolgoznom ezt az egészet, de... Az én gyerekem is, ha akarom, ha nem, és ez elől, ha akarnék se bújhatnék el - szusszantott. - Szeretném, ha ezentúl közösen döntenénk mindenről vele kapcsolatban, és jóban lennénk, mert... Fhu, nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de ez most már róla szól. Legalább... Próbáljunk meg barátok lenni, és jól csinálni ezt az egészet - mondta, s közelebb csúszott hozzám, majd megfogta a kezem. Mikor bőrünk összeért, kellemes bizsergés futott végig rajtam, megborzongtam, kipirultam, és szívem hevesen kezdett verni. Tagadhatatlanul éreztem még valamit Damiano iránt. - Együtt meg tudjuk csinálni.
- Tényleg úgy hiszed? - kérdeztem félénken, könnyáztatta szemekkel.
- Nem hiszem... Tudom!