Sorsszerű csapás

| 1. rész |

Kornélia szemszöge:

Reggel felkeltem, gyorsan elkészültem, majd ismét reggeli nélkül indultam el otthonról a gimnáziumba. Újra elmenekültem.

Már évek óta így tettem minden egyes nap, mivel sosem akartam kora reggel apával találkozni. Elég volt délután, amikor hazaérve az iskolából muszáj volt itthon lennem. Nem szerettem volna, hogy az egész napomra rányomja a bélyeget az, hogy összefutok józanodó alakjával a házban. Épp ezért reggelente egy ideje úgy hagytam el az otthonom, hogy nem tudtam mire érek haza. Reggel köszönés nélkül elrohantam, majd délután görccsel a gyomromban, rettegve, és csigalassúsággal érkeztem meg, mert minden egyes nap más és más fogadott a házba lépve. Ezt mindig apa hangulata, valamint józan állapota befolyásolta. Egyféle meglepetésnek nevezném ezt. Csak épp nem a jó fajtából.

Amikor még kisebb voltam, s csak az általános iskolai éveimet jártam, akkor örömmel, mosolyogva léptem át a küszöböt. Akkoriban még fogalmam sem volt, valójában mennyire visszataszító az, ami történik.

De a gyerekkorban ez a jó, igaz? Nem tudjuk, mennyi szörnyűség történik körülöttünk, mert még felhőtlenül boldogok vagyunk. S ez a szép ebben az időszakban. Aztán felnövünk, és szembesülnünk kell a világgal, a szörnyű, undorító dolgokkal.

Tehát a gimnáziumba, ahova már három éve jártam, újra korábban érkeztem meg, mint egy normális kelésű diák. Ez azonban sosem zavart, mivel szerettem a reggeli csendet, a biztonságot és a nyugalmat, ami körül ölelt.

Mivel még március közepét írtunk, ezért elég hűvös volt idekint, így a portásnak intve bementem az épületbe, elindultam a már jól ismert úticélom felé: a könyvtárhoz.

A portás már egy jó ideje nem kérdezte meg; miért jövök ilyen korán be, hiszen állandóan kitérő választ adtam a kérdésére. Talán sejti, hogy valami nincs rendben, talán nem, nem tudom. Annak viszont örülök, hogy már nem kérdezősködik, csak tudomásul veszi, hogy ismételten én vagyok az első diák.

Igaz, a könyvtár még ilyenkor nincs nyitva, de ennek ellenére tökéletes helyen van. Eldugott, békés, biztonságos, ahova reggelente leülök olvasni, míg meg nem hallom a jelző csengőt. Így most is leültem a padlóra a hátam neki döntöttem a falnak, majd elővettem Kemény Zsófitól az Én még sosem című könyvet.

Olvasni csak két-három éve kezdtem el rendszeresen, amikor érzelmileg észleltem azt, hogy amit otthon kapok, nem vagyok képes feldolgozni. Épp ezért belemenekültem a könyvek világába. Azóta pedig csak így tudom túl élni mindazt, amit apa mond nekem, esetleg tesz velem.

***

Félóra múlva megszólalt a jelző csengő, ami azt jelentette, hogy földrajz órára kellett sietnem. A könyvem csak beraktam a táskámba, majd rohanva indultam a második emeletre, ahol a terem van.

Útközben sok ismerőssel összefutottam, akiknek köszöntem, aztán mentem is tovább.

Az évek során rengeteg embert ismertem meg, de közülük senkivel sem lettem olyan jó barátságba. Beszéltünk és ismertük egymást, de ez nem fejlődött sosem szorosabb barátsággá.

A terembe belépve láttam, hogy rajtam kívül már mindenki bent ült a helyén. A helyem felé igyekezve megpillantottam egyetlen igaz barátnőmet, Anettet, aki mosolyogva nézett felém. A mosolya egy kicsit rám is átragadt, így mire odaértem egy halvány vigyor jelent meg az arcomon.

- Szia  - köszönt nekem elnyújtva a szó végét, majd felállt, és szorosan megölelt.

Ölelése minden alkalommal biztonságot nyújtott és erőt adott nekem.

- Hali - köszöntem neki halkan.

- Mi újság? Hol voltál eddig? - ült vissza a helyére.

- Csak óra előtt még elmentem mosdóba - telepedtem le mellé.

Anett a gimnázium kezdete óta a legjobb barátnőm volt. Még a gólyatáborban ismerkedtünk meg, amikor közös szobába kerültünk. Azóta is ő az egyetlen, akiben teljesen megbízom, ennek ellenére mégsem tudja a családi helyzetem mögött rejlő valóságot. Egyszerűen amikor szóba jött, nem akartam elrontani az addigra kialakult barátságunkat. Féltem, hogy elítélne miatta, ezért jobbnak láttam, ha nem avatom be. Így, csak annyit tud, hogy van egy húgom, és a szüleimmel a gimitől nem messze lakunk.

Az ő élete és családja tökéletes az alapján, amiket mesélt. A szüleivel a kapcsolata kimagaslóan jó, bármiről legyen szó képesek megbeszélni. Velem ellentétben neki nincs testvére, mégis úgy gondolom, csodás élete volt eddig. Nyáron a családjával mindig elmennek nyaralni különböző országokba, és városokba. Emellett pedig az ünnepeket mindig együtt, meghitten töltik.

Emiatt azonban sosem irigyeltem, sokkal inkább örültem annak, hogy nem mindenki élete szörnyű. Az ő családja erre az élő példa.

- Délután elmegyünk a plázába? Kellene vennem pár dolgot - szakított ki gondolatmenetemből hangja.

- Sajnos nem tudok menni, mert megígértem anyának hogy segítek főzni. De legközelebb bepótoljuk - mosolyogtam rá hamiskásan.

- Oh, rendben - mosolygott vissza rám.

Legjobban a hazugságokat, ferdítéseket utáltam ebben az egészben. Egy-egy ilyen alkalomnál viszont muszáj volt, mert a szégyen a családom iránt kikövetelte belőlem ezt. Emellett pedig rettegtem attól, hogy egyedül maradok.

Önző dolog ez, de azt hiszem, ennyit megengedhetek önmagamnak.

A nap további része rettentő hamar eltelt. Az órák egymás után jöttek, és csak annyit vettem észre, hogy zenét hallgatva ismét haza felé ballagok az utcán. Lassan, komótosan lépegettem, nehogy hamarabb haza érjek, mint ahogyan azt szeretném. A gondolataimba mélyedve tépelődtem azon, hogy otthon vajon ma mi várhat rám? Apa milyen hangulatában lehet? Erőszakos, vagy rám sem fog hederíteni? Részeg, vagy esetleg kivételesen józan? Erre az utolsó kérdésre azonban azonnal megkaptam a választ, mihelyst átléptem a házunk küszöbét és észrevettem azt, ami bent fogadott.

Sziasztok!
Nem bírtam tovább magammal, így itt a következő rész. Remélem elnyerte tetszésetek! Ha igen, akkor kérlek jelezd nekem valahogyan! Akár egy kommenttel, akár egy vote-al!

Instagram oldalam: amateur_wp.writer