Sorsszerű csapás

| 8. rész |

Kornélia szemszöge:

- Te-tessék? - kerekedett ki teljesen mogyoróbarna szeme miután befejeztem a mondandóm.

Részletesen elmondtam neki mindent. Kezdve azzal, hogy évekkel ezelőtt milyen érzés volt otthon lenni, hogy szerettem haza járni, hogy bár már akkor is ivott, viszont még egyáltalán nem bánt így velünk apa - legalábbis nem tudtunk róla -, s hogy azt hittem, boldog család vagyunk. Folytatva azzal, hogy mindez hogyan változott meg bennem az esztendők során. Elmeséltem, hogy kezdetben mit tett velem édesapám, hogy számtalanszor felpofozott, esetleg máshol ütött meg; azt, hogy nem csak engem, de édesanyám és Lillát is bántotta. Beavattam abba is, hogy miképp változott a pofon csókokba, simogatásba, később molesztálásba, hogy mi történt akkor, amikor ellenkezni próbáltam, hogy milyen módon fenyegetett, és félemlített meg. Elsírtam neki, hogy féltem bárkinek elmondani mi folyik itthon, hogy mit művel velem, velünk az az ember, akit más tiszta szívéből szeretett, és akit egykor csodáltam. S végül azt, hogy mi történt aznap, amikor az iskolából hazaérve beléptem a házba, a törött üvegeket a padlón, anya meztelen, kikötözött testét az ágyon, apát szíjjal a kezében, majd az ágyban történteket, magát az erőszakot, anya halálának a hírét, a pánikrohamaim, az éjszakai forgolódást, Kamillát. Megállás nélkül mondtam, és csak mondtam. Anett pedig szó nélkül hallgatott. Néha könyezve, néha már-már szájtátva, olykor dühvel a szemében. Nem tudtam, hogy mi lesz a következő mondata, cselekedete. Az arcáról egyszerre minden és semmi volt leolvasható.

- Annyira sajnálom, hogy csak most avattalak ebbe be, de meg kell értened. Féltem attól, hogy vajon mi lesz, ha kiderül. Ha apa rajön arra, hogy bárkinek is elmondtam. Emellett pedig... - töröltem meg a szemem, nem foglalkozva a már lefolyt szempillaspirálommal. - reménykedtem abban, hogy esetleg minden megváltozhat; jobb irányba.

Nem reagált semmit, csak pislogás nélkül meredt rám. Az előbb érzett megkönnyebbülés helyét a félelem vette át. Reménykedtem abban, hogy meg fogja érteni az álláspontom, hisz nem akartam elveszíteni a legjobb barátnőmet. Ő volt az a személy, aki a gimi kezdete óta segített nekem, barátkozott velem, s megmosolyogtatott. Lilla után, ő volt a legfontosabb személy az életemben.

- Ki megyek a fürdőbe - törtem meg a közénk beállt csendet.

Nem akartam tolakodó lenni, szerettem volna neki egy kis időt hagyni, míg a hallottakat feldolgozza, és megemészti. 

- Tudod jól, hogy nem mondtam volna el senkinek. Nem ítélkeztem volna feletted - szólt utánam halkan.

- Tudom - mondtam, majd bezártam magam mögött az ajtót. A  fürdő felé vettem az utam, ahol a tükör elé állva szembenéztem önmagammal.

A halványkék szemeim vörösek lettek a könnyektől, alatta szétfolyt a fekete szemfestékem, az arcom nyúzott volt. Ismét úgy néztem ki, mint akinek az élete tényleg romokban van. Megengedtem a csapot, és nekiálltam lemosni a mocskot az orcámról.

- Nem haragszom Kori - szólalt meg mögöttem Anett. - El tudom képzelni, hogy min mentél keresztül nap mint nap, s mennyire volt nehéz számodra. Csak azt hittem, hogy van már olyan szoros a barátságunk, hogy megbízzunk egymásban.

- Van is. Nem azért nem mondtam el, mert nem bízom benned - fordultam felé.  - Egyszerűen csak féltem. Ezt meg kell értened.

- Sajnálom - jött oda hozzám, majd szorosan a karjaiba zárt. A testem a ölelésében megfeszült, ami miatt először el akartam húzódni tőle, de nem tettem. Csupán még jobban hozzábújtam, s hagytam, hogy a legjobb barátnőm ismét erőt adjon nekem.

***

A temetés napja.

Az egész éjszakát végig forgolódtam, képtelen voltam elaludni. A gondolataim csakúgy csapongtak az agyamban, nem hagyva nekem nyugalmat. Épp ezért, már hajnali hat órakor kikecmeregtem az ágyamból, azzal a céllal, hogy elmegyek egyet sétálni. A reggeli teendőket elvégezve halkan leosontam az emeletről, aztán elhagytam a házat. A friss levegőt magamba szippantottam, miközben a gondolataimba mélyedve elindultam a közeli park felé.