| 4. rész |

702 28 6
                                    

Kornélia szemszöge:

Hasogató, mély fájdalomra ébredtem, mely az egész testem szorította. Látásom az ablakon beszűrődő napsugarak zavarták meg, így gyorsan visszacsuktam szemeim. Ekkor éreztem meg az orromba kúszó erős fertőtlenítő szagot, s figyeltem fel egy folyamatosan csipogó hangra magam mellől. A kezem takarásában ismét kinyitottam pilláim, próbáltam beazonosítani, hol is lehetek.

Körbe pillantva a szobában a falak vakítóan fehéren virítottak, visszatükrözve a fényt, mely a szobát világította be. A velem szemben lévő falon egy órát pillantottam meg, mely délután negyed kettőt mutatott. Balra nézve, egy infúziós állványt vettem észre, s egy gépet, mely a csipogó hangot adta ki.

- Örülök, hogy végre felébredtél - szólalt meg egy lágy, boldog hang jobb oldalamon.

Lassan felé fordultam, megpillantva egy lányt, akinek a lába gipszben feküdt az ágyon, feje pedig gézzel volt körbe kötözve. Arcán apró vágások éktelenkedtek, néhol lila folttal színezve. A mosolya azonban a füléig ért, ezzel megmutatva fogsorát.

- Szia - köszöntem neki halkan, a torkom köszörülve. - Mióta vagyok bent? - jutott eszembe először, hogy miért vagyok egy kórházi szobában.

A gondolataimban sorra jelentek meg a képek. Anya, apa, a törött szilánkok, a mérhetetlen sok szenvedés, az erőszak. A gerincemen végig futott a borzongás a tudat miatt, hogy ez valójában megtörtént, s nem csak egy rossz álom volt. A fájdalom a bensőmben még nagyobb lett, ami miatt úgy éreztem menten szétszakadok legbelül.

- Jaj, bocsánat faragatlan vagyok, szia. Napfény Kamilla vagyok, mint látod a szobatársad - nevette el magát zavarában. - A kérdésedre válaszolva, nem tudom mióta fekszel bent, amikor én bekerültem és a szobatársad lettem, akkor már te bent voltál - szakított ki az emlékképek felidézéséből.

A hangja kedves és megértő volt, én mégsem szimpatizáltam vele.

- Én Vass Kornélia vagyok - mutatkoztam be. - Te mikor kerültél ide? - kérdeztem meg, hátha többet megtudok.

- Két napja vagyok a kórházban - mondta ki egyszerűen, nekem mégis elállt a lélegzetem.

Már több mint két napja bent vagyok, és csak most ébredtem fel? Alig-alig emlékszem mi történt meg, s mi az, ami csak egy rossz álomkép. Habár az beleégett az emlékezetembe, hogy apám megerőszakolt. Sőt, a testi fájdalmaim is bizonyítják, hogy nem csak álom volt. Az is még tisztán az emlékeim között szerepelt, hogy Lilla feljött a lépcsőn, de azután teljes képszakadás. Vajon mi történhetett még az ájulásom után? Anya és Lilla hogy vannak? Hogyan kerültem egyáltalán be? Apával mi van?

A kérdések ezerrel ostromolták az agyam.

- Miért kerültél be? - néztem ismét rá, kizökkentve ezzel önmagam, a közelgő pánikroham elkerülése miatt.

A mosolya a kérdés hallatára halványult, szeme csillogását pedig átvette egy érzelmi kavalkád, amelyet nem tudtam megfejteni.

- A barátaimmal elmentünk egy buliba, ahol ittunk és jól éreztük magunkat. Egyszerűen csak szerettük volna egy este erejéig elfelejteni a sok terhet, melyet minden nap cipelünk. Az este folyamán azonban túl sokat ittunk, így amikor haza felé indultunk - tekintetét mondandója közben a fehér takarójára vezette, amelyet elkezdett babrálni. - Én nem akartam az egészet. Nem gondoltam volna, hogy ez fog kisülni belőle. De aztán egy kanyarban nem figyeltem, így belénk jöttek. - Meglepett az őszintesége, mivel csak pár perce ismertük meg egymást.

Habár nem láttam a szemét, biztos voltam benne, hogy fájdalomtól, és sajnálattól csillogtak. A szavai legalábbis mindenképp ezt tükrözték.

Sorsszerű csapás Where stories live. Discover now