Sorsszerű csapás

| 5. rész |

Kornélia szemszöge:

Az évek alatt mindennél jobban próbáltam megóvni a húgomat a sérülésektől, sőt, még anyát is. Egyféle kötelesség érzet volt bennem irántuk, ha már apám nem óvta őket. De a jelek szerint mindez nem sikerült úgy, ahogyan szerettem volna. Ez a tudat a sérült lelkemet még inkább darabokra cincálta. Holott mindig is tudtam, hogy a sok fájdalom, amit a családban kaptunk, hatással lesz ránk lelkileg, hogy valamikor robbani fog a bomba. Az viszont, hogy mindez így jött ki, hogy ennyire mélyen megsebzett minket, még jobban megtört, mint gondoltam.

A húgom szótlanul ült előttem. Szeme könnybelábadt, kezei remegtek. A levegőt már nem az orrán vette, hanem a száján, mélyeket lélegezve. Láttam rajta, hogy küzd önmagával, a démonaival. Mindezt persze sikertelenül, mert a következő percben átszakadt a gát, mely mögé el akarta rejteni a szenvedését. Zokogva, reszketve borult a nyakamba. S bár a testem bármely érintés hatására összerezdült, nem toltam el magamtól. Nem szóltam egy szót sem, hiába voltam kíváncsi, vajon mi nyomja ennyire a lelkét. Nem kérdeztem semmit, csupán hagytam, hadd sírja ki a bánatát a vállamon.

Néhány könnycsepp legördült az én arcomon is. Cseppet sem volt jó látni azt, hogy a húgom megtört. De nem engedhettem meg, hogy ismét sírva fakadjak. Erősnek kellett maradnom Lilla érdekében. Így azt tettem, amit az évek során a szüleinktől nem kaptam meg. Szorosan öleltem őt, nyugtatásképp simogattam a hátát, és csendesen szerettem.

- Sajnálom - szólalt meg halkan, rekedtesen. - Sajnálom, hogy összeomlottam. Tudom, hogy neked nagyobb bajod is van nálam. - húzódott el tőlem, miközben a szemeit törölgette.

- Ne beszélj hülyeségeket Lilla. Pontosan tudod, hogy nem vagy számomra teher, és bármikor fordulhatsz hozzám. Számíthatsz rám bármiben - fogtam meg kezeit.

Nem hazudtam. Bár voltak vitáink, sokszor nem értettünk egyet. Sőt volt, hogy gyűlölködő, ocsmány szavakat dobáltunk egymáshoz. Mindennek ellenére azonban tiszta szívemből szerettem őt, képes lettem volna bármit megtenni érte.

- Kérlek meséld el mi történt, miután eszméletemet vesztettem - szorítottam meg  kezét, ezzel is mutatva neki, hogy igenis mellette vagyok, nem kell egyedül cipelnie a terheit.

- Felszaladtam a lépcsőn, mivel hallottam a visításod - kezdett bele halkan - Felérve anyáék szobájába nyitottam be, ahol őt találtam az ágyhoz kötözve, félig ájultan.

A szemeit szorosan lehunyta, mintha nem akarna emlékezni a történtekre. Ajkai megremegtek, arca eltorzult a felidézett emlékektől. Láttam rajta, hogy sokkal fájdalmasabb számára ez, mint ahogyan gondoltam.

- Nem akartam, hogy te bármennyit is szenvedj még, de muszáj volt kiszabadítanom őt - a hangja el-el csuklott, arcán sebesen folytak le sós könnycsepjei, s a következő mondatnál tört meg igazán. - Szörnyű volt úgy látni őt Kornélia. A kezei, a lábai... a teste mindenhol véres volt. Aztán meghallottam apa hangját. Már nem emlékszem mit mondott, de anyát az ágyon hagyva a szobádhoz siettem. Az ajtó be volt csukva, próbáltam betörni, de nem jártam sikerrel - miközben az ablakhoz sétált, ismét szünetet tartott.

- Azt hittem csak ver téged. De az ajtó csapkodása után felfigyeltem a hangjára. Ocsmányul beszélt hozzád. És lihegett. Bár csak 14 éves vagyok, de pontosan tudtam mit tett veled odabent - bicsaklott meg a hangja. - Mielőtt bármit is tettem volna felhívtam a rendőrséget, hiszen az tűnt a legokosabb döntésnek. Azt mondták, pár perc, és jönnek. De nem akartam, hogy addig tovább kínozzon téged. Így bármennyire helytelennek tűnt, újra elkezdtem dörömbölni, hátha ezzel felhívom magamra a figyelmet, és ott hagy téged.

Ezután nem szólt egy szót sem. Csak állt ott az ablak előtt, s meredt kifelé. Bár háttal volt nekem, testtartása mégis arról árulkodott, hogy szenved. Tudtam, hogy még itt nincs vége a történteknek. Bár ne lett volna igazam...

- Mi történt ezután? - álltam fel magammal húzva az infúziót.

- Nem tudtam, hogy anya képes lesz felkelni az ágyról. Ha tudtam volna... - zokogott fel kínkeservesen. - Kijött a szobából, és rám szólt, hogy ne szítsam tovább a tüzet, mire én megijedve abbahagytam. Elindult felém, mire én azonnal odamentem hozzá. Lia, véletlen volt az egész. Fogtam anya testét, hogy el ne essen. Annyire gyenge volt, alig állt meg a lábain. Ekkor apa mérgesen, és meztelenül kijött, és elkezdett velünk ordítani. Anyával a lépcsőn akartam lemenni, hogy mire a mentő kiér, legyen lent. De apa a kezében tartott övvel megütött mindkettőnket, amitől megbotlottam és anya is.

Fogalmam sincs, mihez tudnám hasonlítani azt az érzést, melyet abban a percben éreztem. Fájdalom? Félelem? Üresség? Harag? Talán ez mind együtt véve. A testem viszont remegve csuklott össze, hiába nem mondta ki még azt, amit én már előre tudtam. Az addig hitt megsemmisülés, csak akkor lett valós.

- Annyira sajnálom Lia - ült le mellém a padlóra. - Nem akartam ezt. Nem tudtam megtartani őt, így lezuhant a lépcsőn, hiába kaptam utána.

Pontosan tudtam, hogy ez neki sem volt könnyű, hiszen ő átélte, látta mindezt. De abban a percben ez eltörpült a hasító, mardosó fájdalom mellett, amely bent égetett.

Nem sírtam, egy könnycsepp sem folyt le az arcomról. Csupán meredtem magam elé. Hagytam, hadd zuhanjak le a mély feketeségbe, mely peremén már évek óta lebegtem.

- Kori, kérlek mondj valamit - nézett rám a sírástól duzzadt mély kék szemeivel, s fogta meg kezem. Érintésére összerezdültem, majd elhúzódtam tőle.

A testem újra átélte az erőszakot, amit apám kényszerített rám, emiatt pedig képtelen voltam elviselni bárki érintését. Az elmúlt napok történései túl soknak bizonyultak számomra. Nem tudtam feldolgozni őket. A végkimerültség bugyraiba repültem egyre mélyebre. Teljesen megtörtem.

- Most...most kérlek menj el, Lilla. Szeretnék lezuhanyozni, és egyedül lenni - szólaltam meg egy hosszabb idő után, miközben megpróbáltam felállni.

- Figyelj, nem akarom, hogy bezárkózz. Beszéljük meg. Hidd el, tényleg véletlenül történt. Nem akartam az egészet. - szólt utánam fájdalmas, elcsukló hangon.

Bár tudtam, hogy úgy van, ahogy mondja, mégse voltam képes a szemébe nézni. Mielőtt beléptem a fürdőszobába felé sem fordulva szóltam hozzá.

- Tudom, nem haragszom. Csak menj haza - mondtam egy kicsit erélyesebben, hogy biztos megértse, majd magamra zártam az ajtót.

Hallottam, hogy elköszönt Kamillától, a szobatársamtól. Megnyitottam a zuhanykabinban a vizet, majd ruhástól beültem alá, és zokogni kezdtem. A hideg víz libabőrt eredményezett testemen, amelytől rögtön remegni kezdtem. De ez mind egy cseppet sem számított. Hagytam, hadd emésszen a kínzó érzés.

Itt is lenne a következő rész. ♡
Legyen csodaszép estétek! 🥰

Instagram oldalam: @amateur_wp.writer