Dolce vita

I V

A kiadónál semmi váratlan nem történik, ugyanis amikor a férjem – igaz, kicsit késve – elindul dolgozni, újult erővel látok hozzá a leszbikusokról szóló regényhez – szerencsére ezúttal nem téved erre semmilyen újsághordó fiúcska, hogy kizökkentsen az alkotói folyamatból, és csupán néhány óra leforgása alatt írok egy prológust és néhány oldalt – fejezetekre utólag szoktam bontani, amikor már az egésszel végeztem, viszont szerencsére ez a kiadó részéről is teljesen rendben van.

Kikapcsolódásképp az irodából hazafelé tartva beszaladok a boltba vásárolni – annyira boldog vagyok, hogy végre újra sínen van az életem, hogy még a saját magam által létrehozott diétát is megszegve vásárolok popcornt, és elhatározom, hogy hazaérve megnézek egy filmet – és a biztonság kedvéért beszerzek egy hálóinget is, többet takaró pizsama gyanánt. Minden megváltozik, amikor az ajtóban megpillantom az újságot, és ellepik elmémet a titokzatos fickóról szóló emlékeim, és az, hogy múlt hétfő óta nem jött.

Csigát megszégyenítő lassúsággal pakolok ki a szatyrokból, majd íróasztalomhoz vánszorogva készítem elő a cím nélküli regényemet. Nagyot sóhajtva olvasom újra az egészet; ezáltal újra a történetben teremhetek, és könnyebben jönnek új ötleteim – általában. Ezúttal természetesen eltérek a megszokottól, mivel gondolataim olyannyira megtelnek az újsághordóval és rettentően ismerős tekintetével, hogy hiába igyekszem, egész nap egyetlen betűvel sem bővül az irományom, amin még a férjem által főzött mennyei vacsora és annak bor társaságában való elfogyasztása sem segít.

***

A szobámba érve kísértetiesen egyforma, kérdő tekintetekkel néztünk egymásra a bátyámmal.

– Ő az, ugye? – Magyaráznia sem kellett, azonnal bólintottam, mire egy magabiztos pillantással ajándékozott meg; tudta, hogy igaza lesz, ez pedig büszkeséggel töltötte el, mivel ismét bebizonyosodott emberismerői képessége.

– Honnan ismered? – Ezt már én kérdeztem. Nem akartam elhinni, hogy egy tinifilmhez hasonlóan ennyi véletlen egybeesés történjen 12 óra leforgása alatt.

– Az egyetemről. Végzős, de egy bulin összefutottunk, és én vittem haza.

Halványan elmosolyodtam a sors iróniáján, de amint eszembe jutott, hogy valószínűleg azon a partin is azzal a bizonyos szőke nővel volt, rögtön elárasztotta testemet a keserűség.

Álljon meg a menet! Hol volt, amikor Nate oly' buzgón hozott engem haza?

– És, nem tudod esetleg, hogy... szóval van valakije? – Félve tettem fel a kérdést, a bátyámmal nem szoktunk ilyenekről beszélni, főleg nem egy több éves kapcsolat vége szakadtának másnapján.

– Nincs, a futó kalandokat viszont nem veti meg. Tudod, hogy megy ez – vonta meg a vállát, mire nyeltem egyet. Igen, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az egyetemista fiúk túlnyomó többségének a hosszú távú, komoly kapcsolat pusztán luxus.

– Na, megyek, mert eldob az egyetemre. Jövő héten kezdődik a vizsgaszezon – szakította meg a pár pillanatnyi csendet, mely nekem egy örökkévalóságnak tűnt, majd behajtotta az ajtómat, mire utánakiabáltam:

– Holnap meg a buli. – Nevetésétől zengett a folyosó, amikor becsukta az ajtót.

Nagyot sóhajtottam, és próbáltam ép ésszel felfogni azt a hatalmas információáradatot, ami az elmúlt húsz percben zúdult rám. Már egyáltalán nem éreztem úgy, hogy beteg lennék; sokkal inkább éreztem késztetést arra, hogy jobban megismerjem ezt a férfit.