Dolce vita

V I I /+18/

A csend engem nem feszélyez, ellenben a másik két fiú testtartásából egyértelműen kivehető, hogy le vannak döbbenve és próbálnak megszólalni, de egyszerűen nem jönnek a szavak a nyelvükre. Raymond reakciójáért epekedem – a másik a legkevésbé sem érdekel –, ám nem kapom meg.

– Most pedig javaslom, hogy húzzatok el minél hamarabb, mert a férjem bármelyik pillanatban itthon lehet. – Hazudok, de olyan mértékű büszkeséggel tölt el a férjem szó kimondása, hogy egyszerűen nem hagyhatom ki.

– De nem az volt, hogy – kezdi el az okoskodást Ben, és rögtön megértem, hogy a kis megfigyelésükre céloz.

– Kussolj már be – szól Raymond, azonban velem nem szakítja meg a szemkontaktust. Elmosolyodom ki nem mondott vereségére, hiszen mindkettőnknek egyértelmű, hogy nem azért nem reagált, mert nem akart velem egy szintre kerülni, hanem azért, mert nem tudott mit mondani.

Sarkon fordul, én pedig egy diadalittas elköszönés után kulcsra zárom a bejárati ajtót.

Azonban hiába mutattam azt feléjük, hogy semmilyen hatással nem voltak rám, a nap további része mégis kínkeserves hangulatban telik, és még az sem javít a helyzeten, amikor a férjem hazatér. Bármikor, ha ránézek, az jut eszembe, hogy tulajdonképpen nem azzal sikerült elűznöm őket, hogy a megfélemlítésem hatásosnak bizonyult; sokkal inkább a férjem szó kimondása riasztotta vissza őket – ez pedig elképesztően elszomorít.

Gyengének és sebezhetőnek érzem magam, és az sincs valami pozitív hatással az állapotomra, amikor szembesülök a ténnyel: három hete az az újsághordó, aki miatt egy teljes héten keresztül ihlethiányban szenvedtem – és bevallom, még mindig nem sikerült visszarázódnom a régi kerékvágásba, de már valamivel jobban fest a helyzet –, ugyanaz az ember, aki ma az exemmel, mint testvérével bejött a házunkba.

Az ágyban fekszem, amikor hallom, ahogyan valaki zörög a bejárati ajtóval, azonban hamar megnyugszom, amikor pillanatok múlva felismerem férjem lépteinek közeledését. Továbbra is csukott szemmel, a tikkasztó hőség ellenére nyakig betakarózva kuporodom össze, és ez még akkor sem változik, amikor bejön a hálószobába és leül az ágyra, közvetlenül mellém.

– Minden rendben, szívem? – Érdeklődik kedvesen, de hallom a hangján, hogy nagyon fáradt, és, hogy egyáltalán nem erre számított.

Csak hümmögni tudok; többre nem futja, hiába nem szeretném elmondani neki, hogy mi történt – annak valószínűleg visszafordíthatatlan következményei lennének, tekintve, hogy jelenlegi tudásom szerint egy halott embert nem lehet visszatámasztani az élők sorába, márpedig én ismerem annyira, hogy tudjam: ő biztosan erőszakos módszerekhez folyamodna.

– Ki járt itt? – Kérdezi kisvártatva, mire azonnal kipattannak a szemeim, sőt, nem túlzok, ha azt mondom, hogy még a szívem is kihagyott egyet.

– Senki – felelem egy fokkal nyugodtabban, amolyan nemtörődöm stílusban, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy miről beszél; ami nyilvánvalóan nem igaz, elvégre nem hülye, és pontosan tudom, hogy olyan árulkodó jelekből, mint például a kedvenc bögrém darabjai a szemetesben vagy az egyik vendégbögre csöpögtetőn száradása pont elég ahhoz, hogy levágja: valami nem kóser.

– Szólj, ha készen állsz – paskolja meg a takarót a vállamnál, majd kimegy a szobából.

A fürdőszobából hallom a víz monoton folyását, amikor egyik pillanatról a másikra a könnyű álom ránehezedik elmémre.

***

Szerettem volna mondani neki, hogy még ne menjen. Szerettem volna tudatni vele, hogy annak ellenére, hogy nem történt meg közöttünk, amire valamilyen szinten mindketten számítottunk, én még ugyanúgy szeretném élvezni a társaságát, és megismerném egy picit – semmi kétségem nem volt afelől, hogy nem jó ember, elvégre a bátyám nem mélyít el kapcsolatokat akárkivel, mégsem tudtam megszólalni.