Dolce vita

X X I I

Természetesen a félnapos repülőút előttre tervezett városnézés elmarad, de én ennek csak örülök. Az őszintét megvallva semmi kedvem nincsen a szükségesnél egy perccel is többet eltölteni az álszent férjemmel és a... szeretőjével? Kurvájával? Mindenki nevezze úgy, ahogyan akarja, nekem már ez is mindegy.

A szobába én érek fel hamarabb, mert a másik hárommal ellentétben én nem várom meg a liftet, hanem a lépcsőt használva jutok el a szobához. Rapid sebességgel dobálom be a bőröndömbe a cuccaimat – még mázli, hogy induláskor a túl sok ruhám miatt fejenként egyet-egyet hoztunk –, és amikor a ruhakupacom alján megpillantom a tegnap Nathanielnek vásárolt nasit, gondolkodás nélkül az éjjeliszekrényére teszem. Megfordul a fejemben, hogy széttúrom a cuccait, szanaszét dobálom a hotelszobában, sőt, még az erkélyre is dobok belőle, de szerencsére hamar rájövök, hogy attól még, hogy ő egy tuskó, nekem nem szükséges azzá válnom. Így a lehető legnagyobb békében előveszek a szekrényből egy, a hotel logójával díszített jegyzettömböt és az ahhoz tartozó tollat, majd egy kedves üzenetet ráírva letépem és felragasztom a csipszre.

Miután még mindig nem érkezik senki az ajtóhoz, rájövök, hogy zavar a ruhám és azonnal át kell cserélnem egy kényelmesebb darabra, ezért először is meztelenre vetkőzöm, hogy addig se irritálja a bőrömet. Kénytelen vagyok elsétálni a tükör előtt, ahol megpillantom magamat – de legfőképpen kétségbeesett arcomat, amely nagyon nem vall rám –, és hirtelen úgy érzem, a zavaros gondolatok áramlásának már senki és semmi nem tud véget vetni.

Alig várom, hogy elhúzzak ebből a rohadt városból, a házhoz érjek, összepakoljam a cuccaimat és soha, de soha többé ne kelljen látnom senki hozzá foghatót!

***

A kapun belépve megcsapta orromat a grill mennyei illata, így nem is volt kérdés, hogy amikor Aaron megkínált egy kis fűszeres hússal, nem tudtam nemet mondani.

Ugyan a partira együtt érkeztünk Nate-tel, nem kezdeményezte kezeink összekulcsolását, én pedig inkább nagy nehezen, de elengedtem a témát – még tényleg friss volt a dolog, és elfogadtam, hogy ő nem gondolta ennyire publikusnak. Elvégre, ha úgy vesszük, eddig a pontig semmi komolyabb nem történt közöttünk azt leszámítva, hogy közelebb kerültem hozzá, mint bármely másik emberhez a Földön. Ennek ellenére fizikailag néhány csókon és ölelésen kívül az égvilágon semmi nem volt kettőnk között, még csak a szeretlek szó sem hangzott el, így álláspontjával, miszerint nem vállal fel nyilvánosan, végtére egyet is értettem – legalábbis ezt szajkóztam magamnak, miközben próbáltam értelmes fejet vágni arra a kérdésre, hogy így nyár végére sikerült-e már találnom valakit, akivel esetlegesen részt vehetek majd a télen megrendezésre kerülő diákbálomon.

– Az azért még messze van – mentettem ki magamat a válaszadás alól, amit az éppen cigiző, kézfejtetkót villantó Aaron meglepő módon nem firtatott tovább, hanem a többiekhez is szólva bedobott egy új témát.

– Mit szólnátok hozzá, ha megint játszanánk azt a papíros játékot? – Tette fel a kérdést a fiú, és nagyon úgy tűnt, hogy pusztán ezzel a pár szóval eléggé fel sikerült borzolnia a kedélyeket – kivéve persze az enyémet, nekem ugyanis fogalmam sem volt róla, hogy pontosan miről is volt szó.

– Kifejtenéd bővebben, légyszi? – Kértem meg rá, ugyanis elképesztően érdekelt, hogy mi csigázhatta fel ennyire a jelenlévőket.

– Az a játék lényege, hogy... először is, körbeülünk. – Ahogy kimondta a mondatot, a fiatalok úgy kezdtek el mocorogni és kör szerűségbe formálódni. – Aztán egy papírdarabot kell csak az ajkaid használatával továbbadnod a melletted levőnek. – Amint sikerült felfognom, hogy ez mit is jelentett pontosan, akaratlanul Nate-re tévedt a tekintetem, ám ő – az este többi részéhez hasonlóan – rám sem bagózott, így néma segélykiáltásaim figyelem nélkül maradtak.