Dolce vita

X I I I

A meglepetés legnagyobb erejével bír, hogy a tengerparton töltött első reggelen arra ébredek, hogy fázom. Elsőre gyanús, elvégre hasonló Los Angelesben is csak egy bizonyos időszakban történik ­–­­­­­­­­­­­­ ami határozottan nem nyáron van ­­­­–, így elképzelni sem tudom, mi lehet az oka a hirtelen hidegnek, egészen addig, míg szememet kinyitva először a férjemre, majd saját magam csupasz, ruha és takaró híján fedetlen testemre téved a tekintetem. A paplant magamra húzva és óvatosan eligazgatva próbálom azt képzelni, hogy a parton fekszem a kavicsokon, bőrömet pedig csak úgy perzseli a Nap, hátha így hamarabb felmelegszem, ám pechemre a klíma valószínűleg egész éjjel minimum fokozaton ugyan, de működik, így még a pokrócot is fagyos jégtömbnek érzem.

Figyelemelterelés gyanánt férjem felsőtestét szuggerálom, miközben akarva-akaratlanul sorra úsznak be a múlt éjszaka emlékképei; élénken él bennem minden egyes mámorító tette, pedig sokáig úgy hittem, képtelenség nem beleunni ebbe.

Fel-le emelkedő mellkasa nyugalmat sugároz, ami felbátorít, és sarkamra ülve egyenesen borostájához nyúlok, melyet óvatosan meg is cirógatok, mielőtt egy szempillantás alatt felém fordulna és úgy tenne, mintha meg szeretné harapni a mutatóujjamat. Felnevetek, amire a reakciója kissé meglep: karját átfonja körülöttem majd derekamnál fogva annyira közel kerülünk egymáshoz, hogy mellkasunk összesimul. Ezáltal arcunk is elképesztően közel kerül egymáshoz, ami kísértetiesen hasonlít az éjszaka történtek egyik legjelentőségteljesebb momentumához: amikor szeretkezés közben vággyal töltött tekintetünk összekapcsolódott, ami által szavak nélkül is mindent el tudtunk mondani a másiknak.

Mégis, hirtelen támad egy olyan érzésem, hogy talán nem ártana a kapcsolatunknak egy kis verbális kommunikáció és be kellene számolnom a nemrég történtekről, mielőtt újra egymásnak esnénk. Azonban a pillanat, ahogyan egymás íriszeit vizslatjuk, miközben a sirályok köröznek a hotel épülete és a tenger fölött olyannyira tökéletesnek bizonyul, hogy egyszerűen nincs szívem megszakítani – nem tudom, mikor lesz a következő hasonlóan meghitt alkalom, ha egyáltalán lesz.

Sajnos vagy nem sajnos, de a férjem megérzi a bizonytalanságból adódó félelmemet, mely elképzelhető, hogy arcomon tükröződik, és rakoncátlan első tincseimet fülem mögé tűri és orrom hegyére egy apró puszit lehel, mielőtt megszólal.

–       Mondd ki bátran. Mi bánt?

Kérdésére ledöbbenek, mert ugyan titkon számítottam rá, hogy egy nyugisabb pillanatban ismét felhozza, nem hittem volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik.

Nagy levegőt veszek, mielőtt újdonsült lendülettel belekezdenék az extrém kényes témáról való beszámolómba.

–       Nos – kissé elkapom a tekintetemet és egy pillanat erejéig a piszkosfehér falra nézek, de biztos vagyok benne, hogy ezzel a megingásommal a férjem is tisztában van. — Meglátogatott... – és a mondat itt félbe is szakad.

–       Ki látogatott meg? – Teszi fel a kérdést némi kíváncsisággal a hangjában, azonban a szeme valami egészen mást tükröz – félelmet. Fél a névtől, akit meg fogok említeni.

–       Raymond – mondom ki, még mielőtt elgondolkozhatnék azon, mit is csinálok pontosan.

Ahogyan kiejtem a nevét a számon, mintha lelassulna az idő. Tekintete többé nem aggodalmat, annál is inkább dühöt sugároz, nyaki erei feldagadnak és úgy érzem, ezzel az egyetlen szóval egy időzített bombát kovácsoltam a férjemből.

–       Bővebben? – Most nincs kertelés; neki csak a részletek számítanak.

Nem tehetek mást, minthogy beszámolok neki mindenről – tekintve, hogy régebben elég sok szó esett az exemről ahhoz, hogy levágja, mekkora tuskó, nem kell sok neki ahhoz, hogy beinduljanak védelmező ösztönei és látom rajta, egyszerűen lerí róla, hogy mennyire sajnálja, amiért nem volt ott velem, de ezzel együtt mérges is rám, hiszen nem avattam be időben a történtekbe.