Dolce vita

X I V /+18/

Már a lift felé menet kellően feszültté válik a hangulat, és ezen az sem segít, hogy Camila velünk együtt késik a megbeszélt fél kilences időpontról és mivel kinyomta az ébresztőjét, nem volt ideje "szépen elkészülni", ezért a lift bejárattal szembeni tükrében tollászkodik. Sajnálatos módon ez a pár emeletet elképesztően lassan teszi meg a lift, és a végére már úgy tűnt, hogy kifejezetten nekünk – sőt, inkább a férjemnek csinálja a műsort. Nem nézem szép szemmel, és szinte biztos vagyok benne, hogy ezt ő is észreveszi, de a biztonság kedvéért lemaradok egy kicsit, így a férjem is kénytelen lelassítani és bevárni engem, tekintve, hogy furcsán venné ki magát, ha nem tenné. Szavak nélkül is megérti, mennyire szánalmasnak tartom az előbb lezajlott szituációt, ám az ő arcáról nem tudok leolvasni semmit; csak semlegesség fogad, gondolom, hogy nehogy más is észrevegye.

Ugyan próbáljuk megjátszani magunkat és tettetni, hogy minden a legnagyobb rendben van, érzem, hogy nem teljesen sikerül és a többiek is meglátják rajtunk a feszültséget, ám nem teszik szóvá. A nagyjából félórás reggelinél szó szerint egyetlen egyszer sem szólunk egymáshoz, csak az ételek kiválasztása előtt a szemkontaktus felvétele nélkül a kezembe nyom egy tányért, melyre pusztán egy üres croissant kerül. Ha már egyszer a mesés Európában, a kávék hazájában járunk, egye fene, iszok egy cappuccinot – és részemről ennyi a reggeli. A férjem jól megpakolja a tányérját, és látszik rajta, hogy abszolút nem sajnálja magától az ételt, sőt – ezt furcsa módon nem csak én veszem észre; mi több, Camila szóvá is teszi egy olyan szövegkörnyezetben, hogy "meg fog ártani az alakjának", melyet nem tudok mire vélni, de nem is vagyok olyan lelki állapotban, hogy ilyenekkel törődjek. Elfoglal az, hogy azzal törődjek, vajon a férjem azért ilyen csendes, mert megbékél a történtekkel, vagy azért, mert éppen a bosszút forralja.

Meglepő módon a többiek sem túl beszédesek, viszont ez betudható a tárgyalás előtti izgulásnak – az már kevésbé, hogy a hotelszobába menet mintha szándékosan cserélődnének fel a partnerek és míg Peter sietősre veszi a figurát, addig Camila és a férjem olyannyira lemaradnak, hogy a végére kiesnek a látószögemből, és úgy kell őket bevárnunk a lift előtt. Hallom, ahogyan szegény Peter beszél hozzám és talán a munkámról kérdez, de nem vagyok benne biztos – egyedül a férjem irányába vagyok képes nézni és csak nemtörődöm "ühüm"-ökkel reagálok kérdéseire.

– Nem gondolod, hogy fel kellene mennünk? Majd jönnek utánunk. – Bevallom, ez az első dolog, ami a mai reggelen a férjem üres arcát leszámítva ténylegesen eljut a tudatomig.

– Igazad van - bólintok, magam sem értem, miért. Talán bízom annyira a férjemben, hogy biztosra tudom: valami olyanról beszélgetnek most Camilával, mely egy olyan üzleti dolog, amit csak négyszemközt vitathatnak meg.

Amint felérünk az emeletünkre, hirtelen sokkal megkönnyebbültebbnek érzem magam, holott az égvilágon semmi nem változott. Mivel a mi szobánk hamarabb van, mint az övé – és egyébként Camiláé is – ezért egy kissé kínos elköszönés után bemegyek a szobába, de paranoiás mivoltomból adódóan résnyire hagyom az ajtót, amíg kisétál a látószögemből. Amint ez megtörténik, a lehető leghalkabban becsukom teljesen azt és háttal nekidőlök, majd lecsúszom annak mentén és hagyom, hogy gondolataim magukkal sodorjanak, ezáltal teljesen elvonva figyelmemet a jelenről.

Azt is alig hallom meg, ahogy a férjem szinte betöri az ajtót, annyira kopog. Amikor lassú mozdulatokkal feltápászkodom a földről és beengedem őt, beugrik, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs arról, hogy mit csinált Camilával az elmúlt negyedórában, de abban biztos vagyok, hogy ezt számon fogom tőle kérni.

– Mégis mi tartott ennyi ideig? – Kérdezem felháborodottan, ám a mondat végére hangom szinte teljesen elnémul, ahogyan meglátom kétségbeesett arckifejezését.