Dolce vita

V I /+18/

Kijelentésére megmerevedek, de csak fejben – a külvilág felé mutatott maszkomat még mindig viselem, és próbálok egyetlen árulkodó jelet sem mutatni.

– Mit akarsz? – Váltok át egy szempillantás alatt lekezelő stílusba.

Nincsenek vele szép emlékeim. Valamennyire rémlik, hogy Raymond testvéreként néhányszor összefutottam vele a házukban, de különösebb beszélgetéseket nem folytattunk le, egyet leszámítva: amikor fél év után elkezdett komollyá válni a kapcsolatunk, egy időben mindig Raymondéknál találkoztunk, nem számított, melyikünk végzett hamarabb, a szülei egyébként is szívesen láttak engem. Egy ilyen alkalommal történt, hogy nekem négy órám volt, neki viszont hat, így én értem a rezidenciához hamarabb, és amikor beléptem a házba, a szokásostól eltérően nem egyedül voltam: a családi kanapén ugyanis ott ült ő. Ben. És tekintete egyáltalán nem békés teapartit jósolt.

Gyakorlatilag megfenyegetett, hogy ha szakítani merek a kisöccsével – aki azért nem is volt olyan kicsi, elvégre három év volt köztük –, nagyon meg fog haragudni, és én „nem akarom őt feldúltan látni". Szerencsére időm sem volt felfogni, amit mondott, mivel nem sokkal utánam megérkezett az anyjuk, aminek hatására a védelmező testvér abbahagyta fenyegetéseinek sokaságát.

– Téged – Szól egy ijesztően ismerős hang a nyitva felejtett bejárati ajtó felől.

Idegességemben igyekszem higgadt maradni, és nem gondolni arra, hogy vajon mennyi időn keresztül figyelték meg a házat, mire meg tudták állapítani, pontosan mettől meddig tart az az idősáv, amikor a férjem nincs itthon, én viszont száz százalék, hogy igen.

Faarccal, egy kinézett pontot bámulva a falon várok türelmesen, amíg beférkőzik az aurámba, és még akkor sem adom neki pillantásomat, amikor biztos vagyok benne, hogy ezt akarja.

– Idenéznél végre? – Nem, nem nézek oda, aminek következményeként megragadja az államat, és kényszerít arra, hogy felvegyem vele a szemkontaktust.

Tekintetében már nem az tükröződik, mint régen. Tengerkék íriszei egykor nyugalmam forrásaként szolgáltak, azonban ez mostanra egy olyan fagyos tengerré változott, hogy emlékeim már csak álomnak tűnnek.

– Mit akarsz? – Teszem fel újra a kérdést, ezúttal kissé fáradtabban: ha erre sem kapok értékelhető választ, szerintem itt helyben fogok felrobbanni a méregtől.

– Mondtam már. Téged – ismétli meg, mire pislogásom a szokásosnál egy pillanattal tovább tart; valahogyan le kell nyugtatnom magam, különben bármelyik pillanatban betelhet a pohár, elszakadhat a cérna és Raymond és az a szemét bátyja azt is meg fogják bánni, hogy megszülettek.

– Na ne szórakozz velem. Te szakítottál, most meg visszakéredzkednél? – Már-már hisztérikus hangsúllyal teszem fel a kérdést; ez az ember ezúttal sem hazudtolta meg önmagát.

– Igen, bébi, de az már nagyon régen volt. Mi lenne, ha újrakezdenénk?

– Tudod, ez vicces, mert... mert a régen egészen pontosan lassan hét kibaszott éve volt! Hol voltál ez idő alatt, hm? Minden éjjel más lány alatt?

Úgy csattant a pofon, mintha teljesen normális lenne betörni az ex barátnődhöz és lekeverni neki egy akkorát, hogy másodpercekig úgy érezze, lángol a feje. Csak azért sem kapom oda a kezemet, helyette változatlanul állok ott, és azon gondolkozok, hogy vajon milyen traumák történhettek vele, mióta szétváltak útjaink. Arról hallottam, hogy szülei válása miatt kicsapongó életet kezdett élni, és azt is el tudom képzelni, hogy most az alkohol cselekszik helyette, de baszki, ez akkor sem normális dolog! És egyébként is: ez ellen miért nem tesz a bátyja?