Dolce vita

I X

Az amszterdami reptéren várakozunk a csatlakozásra – az út idáig LA-ből nem meglepő módon borzasztó kellemetlenül telik. A reptérre késve érünk oda, mivel a férjem szokásához híven kinyomja a fél hatos ébresztőjét, amit én meg sem hallok, tekintve, hogy nagyjából öt körül sikerül álomba szenderülnöm. Az egyébként is felbolydult készülődést – mert természetesen nekünk is az utolsó pillanatban kell összepakolnunk a bőröndünket – a taxi megállás nélküli dudálása zavarja meg. A késésből kifolyólag belecsúszunk a reggeli csúcsforgalomba, ami miatt, mire a reptérre érünk, a férjem partnere, a mindig mindent elviccelni próbáló Peter és a kettejük asszisztense, Camila is csomagokkal felszerelkezve ácsorognak az automata ajtó előtt.

Igyekszem mosolyogni, és nem úgy tenni, mintha a férjemmel az elmúlt hónapban nem a létező legfelszínesebb kapcsolatot ápoltuk volna, ám nem igazán megy – még a vak is látja, hogy a nevetéseim mennyire erőltetettek, és, hogy amikor megfogja a kezemet, már majdnem elkapom tőle, amikor kapcsolok, hogy ezt most nem kellene. A becsekkolásnál végig kerüljük egymást, és ő Peterrel, én pedig Camilával próbálok beszélgetésbe elegyedni, ami szintén kudarcba fullad; a gépen pedig ahol csak lehetséges, kerüljük egymás tekintetét, sőt, amikor Peter előáll az ötlettel, hogy ő ül Camilával – amiből egyenesen következik, hogy a páros ülésekből kifolyólag nekem a férjem mellett a helyem –, még az a kevéske műmosoly is lehervad az arcomról.

A többórás út nagy része szótlanul telik, egyedül a légiutas-kísérő bájos hangja csendül fel közben.

Nem szólok hozzá, és ő sem hozzám. Nincsenek titkos összenézések, fülbe suttogott szeretlekek és együtt nevetések; ehelyett nekünk csupán a repülőgép monotonon zúgó hangja és a két sorral előrébb ülő kisgyerek néha-néha felcsendülő sírása jut.

Az olasz kisvároska reptere meg sem közelíti például az LAX színvonalát, a célnak mégis tökéletesen megfelel: a pilóta sikeresen leteszi a gépet, majd a taxist és vele együtt a férjem cégének nevével ellátott táblát is hamar megtaláljuk.

A reptérről a városba az út egy kisbuszban telik, mondván, hogy ne ötszemélyes autóban kelljen hátul hármónknak nyomorognia – no, nem minthogyha ez akkora tragédia lenne, viszont megszoktam már, hogy a férjemmel ellentétben annak kollégái kissé prűdök. A nagy autó miatt, melyben kényelmesen elférünk, ismét a férjem mellé kényszerülök ülni, de valahogy a hegyes-dombos, itt-ott felhőkkel tarkított tájból kifolyólag kissé jobban sikerül felszabadulnom, mint néhány órával ezelőtt a repülőn.

Mi több, amikor már a fáradtságtól koncentrálni sem bírok – a jet lag és a sok utazás mindig kellően leszívja az energiámat –, egy ponton elhatározom: nem számít, mi fog történni ezután a három nap után, ki fogom élvezni az itt eltöltött időt.

Nem hiszek a szememnek, amikor megpillantom a kavicsokban tündöklő tiszta vizű tengert; lélegzetem pedig egyenesen elakad, amint meglátom, mi előtt parkol le a fekete furgon: a hófehér falú, vagy 10 emelet magas épületet kék erkélyüvegei teszik hangulatossá, ráadásul a hotelt gondosan nyírt bokrok, valamint pálmafák veszik körül és egyben különítik el a főúttól, aminek túloldala már maga a tengerpart.

Saját magamnak tett ígéretemhez hűen olyan életvidáman szállok ki a járműből, amilyenen talán még sosem – férjem tekintetében, amiket a bőröndre várva vet rám, látom a kérdések sorozatát, amelyeket tudom, hogy perceken belül fel is fog tenni, amint négyszemközt leszünk.

A forgóajtón beérve szerény, mégis ízléses stílus fogad: a külső, még lenge öltözetben is iszonyú melegnek mondható időt felváltja a légkondi által létrehozott langymeleg levegő, és a szandálom és a márvány kőpadló találkozásának finom hangja tökéletesen passzol a bordó fotelekhez és a falon található faburkolathoz.