Dolce vita

X I I /+18/

Míg én – a férjem szavaival élve – ingerlően vörös ruhámban, addig ő ingbe bújva ér le a lifttel a földszintre, ahol a többiek már várnak – Peter hasonlóan elegáns öltözetben, de Camila kissé feltűnő, citromsárga szerelésben tűnik fel, ami remekül kiemeli sötétebb tónusú bőrét.

– Remekül néztek ki! Spencer, ez a ruha rajtad különösen jól áll – Üdvözöl minket vidáman és, ha már egyszer lehetőségem adódik rá, tekintetemmel sietősen végigmérem.

Az alakja kísértetiesen emlékeztet az exem utánam lévő barátnőjére, Wandára: mivel egykor én is hasonlóan karcsú voltam, Raymond a hasonmásomat keresve természetesen külsőre is a magamfajta lányokra vadászott – mire tekintetem visszatér a homokóra alakjának tetejére, pontosabban az illető arcára, mintha a rég nem látott féltékenység ismét rám törne, ami miatt nosztalgikus érzés fog el – és nem a jó értelemben véve.

Miközben a hallból nyíló étterem felé vezető utat tesszük meg, és én éppen a bárpult mögött alkoholos italok literjeit pakoló fiatal srácot figyelem, megérzem férjem forró leheletét a fülem mögötti bőrfelületen.

– Szívem, minden rendben? – Még csak felé sem fordítom a fejemet, úgy bólintok; tisztában vagyok vele, hogy ha meglátná a sírás szélén álló tekintetemet, rögtön elkezdene kérdezősködni, és ebben az esetben az sem számítana, hogy esetlegesen a munkatársai is meghallhatják sebezhetőségemet – és egyben az övét is, mivel elég régóta tudom, hogy az ő gyenge pontja nem más, mint én.

A vacsora során noha váltunk néhány szót, de kerülöm a szemkontaktust – egyedül akkor nézünk össze, amikor illedelmesen kihúzza nekem a széket, ám már ekkor is félő, hogy egy szempillantás alatt leszűr mindent csupán abból, hogy a félhomályban meglátja könnyekben úszó íriszeimet, így más objektum után kutatva a pincéren állapodik meg a pillantásom, aki négy étlappal a kezében közeledik az asztalunk felé.

Kezdetben a munkatársainak az életébe nyerhetek betekintést – többek között kiderül, hogy Camila ujján azért nem virít többé az eljegyzési gyűrű, mert párjával szétváltak útjaik, majd zavartan ecsetelgeti, mennyire felszabadító majd' tíz év után ismét szinglinek lenni. A téma szépen-lassan rám terelődik; kérdezgetnek a munkámról – szándékosan nem említem nekik, hogy milyen stílusú könyvön dolgozom, és nem csak azért, mert tart a szerződésem a kiadóval, mely szerint ezeket a kiforrásban lévő ötleteimet nem nagyon szabad másoknak felvetnem, mesélnem róluk.

– Na és... gyereket terveztek majd valamikor a jövőben? – Puhatolózik a kényes témáról érdeklődő mosollyal Camila.

Tisztában vagyok vele, hogy nem sértésnek szánja, a puszta jóindulat és az emberi kíváncsiság vezérli, kérdése ennek ellenére szíven üt. Mivel a pezsgős poharat éppen a számhoz emelem, a válaszadás előtt bele is kortyolok, ügyelve arra, hogy a ruhámhoz hasonlóan vad rúzs el ne kenődjön. Ahogyan a szúrós ital megböki a nyelvemet, úgy érzem meg az asztalon hagyott kezemen a férjem tenyerét, amivel jelzi: átveszi a szót.

– Ezen még ráérünk gondolkodni – feleli, mire rápillantok, hogy lássam az arckifejezését. – Különben is: fiatalok vagyunk még – mosolyog rám, amire csak egy szomorú bólintás a válaszom, amivel egyidőben leteszem a poharat az asztalra.

A vacsora egyébként ízletes, a hús fűszerezése is tökéletesen el lett találva, én mégsem tudom kiélvezni; egyik pillanatról a másikra abszolút kívülállónak kezdem el magamat érezni, és ezt a hitemet csak megerősíti, amikor szinte az egész második fogás alatt a munka, azon belül is ez, a vállalkozás számára kiemelten fontos projekt a téma, amelyhez én természetesen egyetlen mondatot sem tudok hozzáadni.