Dolce vita

V

Ismét hétfő reggel van, és a csengő éles hangjára ébredek. A tegnapi, meglehetősen túlzásba vitt alkohol fogyasztásából kifolyólag úgy sajog a fejem, mintha egy kalapáccsal vertek volna agyon. Extrém szédülés tör rám, ahogyan lebandukolok a lépcsőn, ügyelve arra, hogy lehetőleg élve lejussak. Az ajtó nyitása előtt meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg kikukucskáljak és megnézzem, ki mer ilyen korán felébreszteni, emiatt eléggé pofán csap az újsághordó látványa.

A sebes széllökések miatt nehezen veszi ki az újságot, ami meg is gyűrődik, még mielőtt nekem adhatná.

– Fáradjon beljebb – esik meg rajta másnapos szívem, mire a fiú aprót bólintva beiszkol, mielőtt pisloghatnék – valószínűleg régóta vár arra, hogy valamelyik lakó legyen olyan figyelmes és beengedje.

– Köszönöm, Ms... öhm, Mrs. – nagyon dadog, holott biztos vagyok benne, hogy már minimum egyszer leolvasta a nevet az előkert utca felőli oldalára felállított postaládáról.

– Mrs. Robinson – mosolyodom el a kávé kitöltése közben, ahogyan kimondom a saját és férjem közös vezetéknevét.

– Nos igen. Szóval, köszönöm még egyszer, Ms. Ro- Mrs. Robinson, hogy be tetszett engedni. Ígérem nem maradok sokáig – kortyol bele a csésze italba, mire csak egy legyintéssel reagálok; ugyan már.

– És hogy vagy ma, Spence?

– Elnézést, ismerjük egymást? – Pillantok fel kérdőn, egyenesen az alany szemébe nézve. Nekem nem szokásom minden random idegennek rögtön a keresztnevemet megadni.

– Maga Ray exe, jól sejtem?

A felém irányuló kérdéstől megremeg a kezem, aminek következtében minden erőlködésem ellenére elejtem a kezemben szorított kávés bögrémet. A kedvenc, pasztellszínekben pompázó darabom hatalmas ricsaj mellett zuhan a kőre, majd törik darabokká.

– Kicsoda maga? – Tulajdonképpen most jövök rá, hogy magázok egy nálam ránézésre csupán öt évvel idősebb embert.

– A bátyja.

***

A résnyire nyitott ajtón kukucskáltam be, amikor is megpillantottam a bátyámat, ahogyan egy lánnyal elég érdekes pózban kényeztették egymást. Éppen csuktam volna vissza, anélkül, hogy feltűnne bárkinek is a jelenlétem, viszont ahogyan Alex az ajtó felé kapta a fejét, azonnal rászólt a lányra, hogy menjen kifelé – aki ezt maradéktalanul teljesítette is –, majd ő is felhúzta a sliccét és kérdő, mégis szégyentől mentes tekintettel pillantott rám, mintha ez annyira átlagos, hétköznapi szituáció lenne – mondjuk, jobban belegondolva lehet, hogy ő tényleg így gondolta.

– Oké, először is, ne haragudj, hogy elcsesztem az estédet – biccentettem az ajtó felé, mire csak egy olyan tipikus „te semmit sem tudsz"-mosollyal ajándékozott meg.

– Úgyis talál mást. – Ezzel egyértelművé tette számomra, hogy még mindig nincsen senki, aki lenne annyira komoly, hogy beszéljen nekem róla.

– Hogyhogy itt vagy? – Kérdezés közben hátat fordított nekem, hogy visszavegye pólóját.

– Csak úgy... szórakozok, meg ilyesmi – motyogtam, de tudtam, hogy még a vak is látta, mennyire szánalmas és átlátszó voltam.

– Nos, akkor talán menjünk le, és szórakozzunk. Úgy igazán – a mondanivalója utolsó részét úgy kihangsúlyozta, hogy esélyem sem volt ellenkezni; mintha a lábaim maguktól indultak volna le, a parti főbb színhelye felé.