Dolce vita

X I X

–       Te mit ennél vacsorára? – Kérdezem tőle, miközben várom, hogy bemelegedjen a hajgöndörítő. Iszonyat éhes vagyok, holott nemrég ettünk.

–       Téged – feleli, mire számat összepréselve próbálom megakadályozni, hogy bármiféle reakciót mutassak; ahhoz túlságosan késésben vagyunk.

A hotelból kilépve még látszódnak a Nap fényei, de maga a csillag már nem – ez azért furcsa számomra, mert háromnegyed kilenc, és teljesen megszoktam, hogy ilyenkor már kukk sötét van. Az égre a fények színátmenetet festenek, és a tenger felett még narancssárgásan ragyog az ég, de ahogy egyre feljebb vezetem a tekintetemet, úgy borul be egyre sötétebb árnyalatokba. A többiek hozzánk hasonlóan kicsit melegebb ruhába öltöztek – Camila bokáig érő egyberuhát visel, míg Peter egyenesen nadrágban érkezett –, majd egymást köszöntve indulunk felfedezőutunkra.

Odafele menet önfeledt hangulat övezi a társaságot: a férjemmel kézen fogva szeljük a kavicsos partot, miközben Camila teljesen felpörögve tölti be a társaság középpontjának szerepét. Nem sokkal később Peter is csatlakozik hozzá, és bevallom őszintén, valamilyen szinten örülök neki, hogy sem a férjemnek, sem pedig nekem nincs energiám jelenleg ilyenekhez.

Ez így is megy, egészen addig, míg be nem térünk egy alkoholtól bűzlő, tizenéves gyerekekkel tömött étterembe, mely most inkább szórakozóhelyként, illetve potenciális drogtanyaként szolgál. A többiek rögtön fellelkesednek, én pedig nem szeretném elrontani a hangulatot, ezért természetesen beleegyezem abba, hogy beüljünk és igyunk valamit. Mivel előreláthatóan nem kell vezetni az elkövetkezendő úgy nagyjából huszonnégy órában, mindenki bátran rendel alkoholos italt és én sem akarok kimaradni, így egy, a délutáni tömény whiskeymnél sokkal-sokkal enyhébb italt választok: megelégszem egy mojitóval. A többiek velem ellentétben nem sajnálják sem a pénzt, sem pedig a szervezetüket a döntésük meghozatalakor: Camila sex on the beach-et, Peter egy nagy korsó helyi sört, a férjem pedig tiszta gint kér.

Még mielőtt kihoznák a rendelést, megbeszéljük a holnapi napot – megemlítem, hogy én ma megjártam a belvárost, mire a másik három vérszemet kap és elhatározzuk, hogy holnap bemegyünk együtt és "megmutatom nekik, amit egyedül felfedeztem".

Az ivás során biztosan sok mindenről szó esik, ám én mégsem tudok figyelni – túlságosan lekötnek a rám törő, újabbnál újabb ötletek a regényembe, mellyel nem mellesleg nem ártana sietnem – emlékeztetem magamat. Ahogyan az italok sorra ütnek be, egyre jobban érzem magamat; nem is értem, miért kerültem ezelőtt a Peterrel való csevegést, hiszen teljesen jól elvagyunk és száz százalékig biztos vagyok abban, hogy ez nem az piának köszönhető. Egyre önfeledtebben beszélgetek és kezdem megérteni, az emberek miért járnak annyit szórakozni – ugyan nekem is volt egy ilyen korszakom, de a férjemnek hála hamar kinőttem belőle. Többet és hangosabbat nevettem a semmin, mint valaha, és valahogy a khaki színű pólót és térdnadrágot viselő férjemet is egyre vonzóbbnak találom – már ha ez egyáltalán lehetséges. Igen, úgy tűnik, nagyon is az, ugyanis nem arra figyelek, hogy mit mond, hanem ahogyan mondja: egyik kezével a haját igazgatja, míg másikat az asztalon tartja, úgy intézi szavait Camila felé. Ajkai néha mosolyra görbülnek, de alapvetően megpróbál komoly arcot vágni. Nem bírom tovább, és az agyam akarva-akaratlanul is elfantáziál arról, hogy nem poharát, hanem engem vesz a szájához és nem csak épphogy belekortyol, hanem vadul csókol meg engem.

Gondolataimat tett követi: kezemet észrevétlenül teszem át az asztal alatt az én lábamról az ő térdére, majd a lehető legóvatosabban lassacskán egyre feljebb és feljebb csúsztatom, míg el nem érek a kritikus pontig. Mivel folyamatosan arcát kémlelem érdeklődést színlelve az iránt, amit magyaráz a munkáról, egyből szembetűnik, ahogyan mimikája megváltozik és a másodperc tört része alatt olyan zavarba jön, amilyennek még talán sosem láttam. Szinte hallom, ahogyan leállnak a fejében a fogaskerekek és minden értelmes gondolat, ami eddig ott volt, egy pillanat alatt elillan, amit krákogással próbál leplezni. Nem kell sokat várnom, hogy rám pillantson, ám tekintetében abszolút nem azt látom viszont, amit szeretnék: mintha haragot vélnék felfedezni benne.