Dolce vita

V I I I

Borzasztóan érzem magamat, a mondással ellentétben pedig az idő ront, mintsem segít a helyzeten.

Június elsejét írunk, de bennem még mindig ugyanolyan élénken él drága exem és annak testvérének legutóbbi látogatása – azóta szerencsére nem bukkantak fel. Minden szó csak úgy visszhangzik a fejemben, hol hangosabban, hol pedig alig hallhatóan – utóbbinál tudom, hogy egyszer csak, a semmiből ismét vulkán módjára fog előtörni, és folytathatom az önmarcangolást.

Ennek tetejében a férjemmel való kapcsolatom sem az igazi; nem merek neki beszélni Raymond látogatásáról, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem állna jót magáért, ha megtudná, mit tettek velem. A felszínes "hogy vagy"-okat leszámítva alig szólunk egymáshoz, olyanok vagyunk, mint két idegen, akik kénytelenek egy fedél alatt élni. Pedig én tényleg nagyon szeretném neki elpanaszolni, hogy mi is történik velem mostanában; azt szeretném, hogy újra olyan lelki társakká váljunk, mint amilyenek régen, még az elején voltunk. Ezzel szemben sajnos tisztában vagyok az esetleges következményekkel is, amiket nagyon, de nagyon nem szeretnék, hogy bekövetkezzenek, így inkább saját magamban őrlődök és némán szenvedek.

–       Helló! – Pontban négykor nyílik a bejárati ajtó, azonban én már fel sem kelek, hogy köszöntsem. Tudom, hogy tudja, hogy valami nem oké, de mentségemre szóljon, hogy egyetlen egyszer kérdezett rá, mégpedig aznap délután, azóta teljes érdektelenséget mutat felém – gondolom, azt lesi, mikor szólalok meg végre a témáról; azt várhatja.

Általában hazaérkezés után el szokott menni zuhanyozni, amikor is kivetkőzik öltönyéből és laza pólóra váltja azt, most viszont egyre közeledő, lakkbőr cipőtől kopogó léptekre leszek figyelmes.

Szokatlan módon nyílik a szobaajtó, mire szememet lehunyva, számat összeszorítva várom, hogy megszólaljon.

–       Beszélnünk kell. – Nem veszi fel velem a szemkontaktust, helyette a fényt visszaverő parkettát vizslatja.

Tudtam. Annyira várható volt, hogy előbb-utóbb számon fogja kérni a viselkedésemet, tudakolózni fog, hogy mi történt, miért váltam az utóbbi időben ilyen rideggé.

Kelletlenül feltápászkodom a franciaágyról, majd ráérősen kinyújtózkodom. Egy szál bő pólómból adódóan egészen jogosan mér végig, amit engedek neki – szexuális kapcsolatunk az eset óta nagyjából ennyiben ki is merül, amit biztos vagyok, hogy nem néz jó szemmel, de nekem egyszerűen nincs kedvem a dologhoz.

–       Igen? – Kérdezem félig ásítva; álmatlan éjszakáim miatt az utóbbi időben általában nappal alszom – ha alszom.

–       Be szeretnék jelenteni valamit. Nos... – nem jönnek a szavak a nyelvére, holott ő pont, hogy a szavak embere. – Kérnék tőled egy szívességet.

Szívességet? Tőlem? Ugyan mit tudnék tenni érte?

–       Lesz egy üzleti utam két hét múlva, és a kollégáim szeretnék, ha eljönnél velem.

Kijelentésére szemeim kikerekednek, és olyan érzésem támad, mintha félrehallottam volna valamit.

–       Tessék?

–       Tudod, hogy mennyire megkedveltek a legutóbbi vacsora alkalmával, és kissé furcsán venné ki magát, ha itthon maradnál – magyarázza kínosan mosolyogva.

–       Ők is hozzák a párjukat? – Érdeklődöm egy merő gúnnyal a hangomban.

–       Nem, nekik... szóval ők szinglik – nyögi ki nagy köhögések árán.

–       Aham – bólintok, mert tudom, hogy nem így van; az asszisztensének ujján még ott is virított az eljegyzési gyűrű legutóbbi találkozásunkkor. – Majd meglátom.