Egy magányos szív (Dabi x reader)(1-2 Évad) 》Befejezett《

1/16

Mikor visszatértünk a bárba én csak ünnepelni tudtam, hogy soha többet nem kell látnom Bakugou elcseszett arcát.

Aztán eszembe jutott, hogy ha majd valakikkel összecsapunk lehet, hogy ott lesz. De legalább addig nem fogom látni.

Meg amúgyis?! Hány százalék esély van rá, hogy ő is ott lesz?!

-Jaj annyira köszönöm Dabi! -köszöntem meg közben örömömben föl-le ugráltam

-De mit köszönsz? -nevetett Dabi

-Hát azt, hogy elintézted, hogy Bakugout visszaadjuk! -kuncogtam- Jajj tényleg, annyira köszönöm!!! -ugrottam a nyakába

-Szívesen! -mosolyodott el közben visszaölelt- Nem is tudtam, hogy tudsz ennyire boldog lenni. -nevetett

-Hogy érted? -kérdeztem közben el engedted

-Boldogabb vagy mint amikor szerelmet vallottam neked! -kuncogott

-Hát mióta Monoma elkezdett cseszteni azóta először vagyok ilyen boldog. -rántottam meg a vállam

-Tényleg?! -értetlenkedett- És neked nagyobb öröm, hogy soha nem kell viszont látnod a bátyádat, mint hogy veled vagyok? -húzta föl a szemöldökét

-Igen az óta nem nevettem vagy mosolyogtam ennyire. De annak jobban örültem mint ennek. -válaszoltam meg a kérdéseket

-Hát nem ugráltál tőle mint kerge bolha. -nevetett

-Hát jó, le voltam fagyva! -mondtam- Na, megyünk aludni vagy legalább csinálni valamit? -indultam fel a lépcsőn

-Mi lenne ha beszélgetnénk az életedről?! -kiabálta utánam, mert én már a lépcső tetején voltam

-Jó! Akkor mire vársz? -kuncogtam

-Várj! Megyek!

Mikor Dabi fel ért a szobába akkor én már Pijamában voltam, mert gondoltam gyorsan átöltözök amíg nem ér fel.

-Akkor elmeséled az életedet? Vagy már az egészet hallottam? -nevetett Dabi

-Csak a felét szerintem UwU✨. De attól még elmesélem amit még nem hallottál. Hol kezdjem? -de mire ki mondtam volna az utolsó mondatot Dabi már az ajtóban volt és ki kiabált Togának és Jinnek, hogy mesélek

Komolyan mint valami 5 évesek. Le ültek elém törökülésben és várták, hogy el meséljem az életem történetét.

-Akkor? Hol kezdjem? -kérdeztem gyermekeimet

-Kezd amikor még suliban jártál! -kiáltott fel Toga-chan

-Rendben. Akkor kezdem...

Mese/Visszaemlékezés

Amikor elkezdtem az elsőt, rögtön azon voltam, hogy legyen egy új barátom. Dekun kívül nem találtam senkit (bár Deku-t ugye már kisgyerekkorunk óta ismerem szóval) aki új arc lenne barátok közül.

Bár ahogy bele gondolok nem nagyon ment a barátkozás. De mindegy. Aztán találtam egy velem egy idős, ugyan akkora, ugyan olyan természetű lányt mint én. Röktön oda is mentem hozzá, hogy be mutatkozzak.

-Szia ..... Bakugou vagyok. Téged, hogy hívnak? Leszünk barátok? -kérdeztem mindet egy szuszra mire észbe kaptam- Gomene... kicsit rámenős voltam? -vakartam a tarkóm

-Csak egy kicsit. -kuncogott- Lehetünk barátnők ettől függetlenül. Az én nevem Miku Yaoyorozu. -nyújtotta a kezét

-Nagyon örvendek, Miku! -ráztam vele kezet egy nagy mosoly kíséretében

Btw: nem Momo testvére volt

Ezek után már el választhatatlan barátok lettünk. Minden hónapban egyszer-egyszer át mentünk egymáshoz.

Már vagy kívülről fujtuk egymás gondolatait. Még azt is meg jegyeztük, hogy kinek mi a kedvenc édessége meg kajája meg ilyesmik.

Csináltunk őrült dolgokat is mint például le ugrottunk egy szikláról a vízbe meg ilyesmik. Ha lehetett akkor egész nap csevegtünk és együtt voltunk. Ha valamelyikünket a család fel húzta volna mindig egymáshoz menekültünk. Akár napokig is ott voltunk, de aztán a szüleink mindig hívták a másikat, hogy itt van.

Aztán mikor el kezdőtőtt volna a 7. tanév akkor kaptam a rossz hírt. Azt mondták a szüleim, hogy Mikuék elköltöznek Tokióba.

Én ez után már azt gondoltam, hogy nem lesz egy ugyanolyan barátom se mint Miku.

Próbáltam újabb és újabb barátokat szerezni, de egy hang bennem mindig azt mondta, hogy:

-Mi van ha nem fog átengedni magához? Vagy nem akar a barátod lenni? Vagy ő is itt hagy ezekkel a hülyékkel? (nem mintha mi nem lettünk volna hülyék TwT)

Az óta nem akartam barátokat. Aztán amikor eljött a felvételik ideje, Bakugouval és Dekuval mentünk a UA felvételijére.

Mikor megláttuk Bakugouval az All Mightól kapott üzenetünket, hogy mehetünk a UA hős tagozatára akkor nagyon örültem.

Én értem el a legtöbb pontott 120, Bakugou meg 111 (nem emlékszem, hogy mennyit kapott így hát be írtam valamennyit TwT).

Aztán el jött a UA első napja. Azt hittem, hogy ott is könnyen szerzek majd legalább 1 barátot, de nem nagyon jártam sikerrel. Mindegyik lánynál próbálkoztam, de nem sikerült.

Kicsit ki szakadok a mesélésből!

-Dabi! Mielőtt még meg sértődnél előre is elnézést. -mondtam

-Mert? -nézett rám kérdően

-Majd meglátod. -legyeztem a kezemmel

Vissza a történethez

Amikor már ki jött belőlem az előbbiek elmeséltek után az élet kedv ekkor belépett Ő az ajtón.

Egy madár fejű ember szerzet volt az. Ő is olyan elzárkózottnak tűnt mint amilyen én voltam. Pont mellettem foglalt helyet. Én megkérdeztem, hogy mi a neve. Ő unott hangon azt mondta, hogy Tokoyami Fumikage.

Ezután elő hívta az úgy nevezett sötét árnyát és elkezdett velem beszélgetni. Be mutatta az ő képességét és, hogy mi az előnye és a hátránya. Aztán ő is meg kérdezte, hogy mi a nevem.

-Amúgy neked mi a neved? -nézett rám- Ne csak én beszéljek.

-Az én nevem ..... Bakugou. És nekem elég sok képességem van.

-Elmondod? -döntötte oldalra a fejét

-Őőő... Persze. -bólintottam- Van a, robbantás, a gondolat olvasás, a teleportálás és a regenerálás/újra élesztés. -soroltam

-Ez mind nagyon érdekes. -mosolygott rám Tokoyami

Én csak el pirult arcal néztem felé, mert nem néztem ki volna belőle, hogy bármikor is mosolyogni fogna.

Aztán annyira bele estem, hogy névtelen üzenetek hagytam a szekrényénél és az asztalánál.

És most ugorjunk arra a napra ahol Monoma jött a képbe. Mikor lementünk ebédelni meglepődtem, hogy Tokoyami nem jön oda hozzám, hogy beszélgessünk.

Aztán megjött Monoma. Leverte a tálcámat az asztalról, hogy fel figyeljek rá. És aztán elkezdett zaklatni és sértegetni. Azt hittem, hogy Tokoyami oda jön hozzám, hogy ki álljon mellettem. Vagy Iida, vagy Bakugou, legalább Deku. De még azok sem.

Mindenki ült és nevetett. Még pár tanár is ha jól láttam. Itt vetettem véget a hősök és Tokoyami utáni rajongásomnak.

Aztán az az érzésem volt suli után, hogy Mikuhoz akarok rohanni, hogy megvigasztaljon. De aztán magamhoz tértem és rájöttem, hogy ők már vagy 1000 éve ki költöztek Tokióba.

Anyáéknak féltem ezt el mondani, mert nem akartam, hogy nagy ügyet csináljanak ebből.