Jurassic World: Élet a dínókkal (Jurassic World Trilogy) //BEFEJEZETT//

15.: A titkos folyosó

Bálint visszanavigált minket Kubáig, ahol leadtuk a helikoptert Tamaráéknak, aki azt mondta, hogy a ruhákat megtarthatjuk, mert miért ne. Ez a kijelentése hatalmas örömmel töltött el engem, mert nagyon megtetszett a ruha, és ahogy láttam, Lucy is örült a hírnek.
Terepjáróba szálltunk, és visszakocsikáztunk Lauráék házához, hogy ott gondolkozzunk. Lehet, hogy Vostkoff segítségével valamit tehetünk. Leparkoltuk a kocsit a ház mellett, majd bementünk, fel a hálószobába, amit a bázisunknak neveztünk ki. Benyitottunk a szobába, ahol Bálintnak kellett volna lennie, de sehol senki.
- Ezt ki írta?- kérdezte Dmitry, és felmutatta a tekercset, ami eddig az asztalon pihent.
- Abban reménykedtünk, hogy Lau régi férje, de miután elmondtad, hogy te vagy az, eléggé valószínű, hogy Dominik hagyta az üzenetet. Ez már megmagyarázná azt is, honnan ismer téged- válaszoltam.
- És mit kerestél a börtönben?- tette fel a kérdést Lucy.
- Valaki beszólt az utcán, jól elvertem, megjelentek a rendőrök, és egy hónap börtönre ítéltek- mesélte a sztorit Vostkoff. Egyszercsak hangokat hallottunk a folyosóról. Felkaptuk a hozzánk legközelebbi fegyvert, majd lassan elindultunk, hogy meglessük, ki, vagy rosszabb esetben mi a rák van itt. Egy hirtelen mozdulattal kislisszantam a folyosóra, pisztolyt emeltem, mire a valaki, aki történetesen Bálint volt, felemelt kezekkel, ijedten nézett rám, mire leengedtem a fegyver, és odasuttogtam a csapatnak, hogy csak Bálint az, mire megkönnyebbült fújást hallottam Botondtól.
- Hol voltál?- kérdezte Lucy.
- Gyertek- intett Bálint, mi pedig követtük. Csak mentünk a folyosón, mikor egy falhoz érkeztünk.
- És most?- nézett rá a falra értetlenül Dmitry.
- Van valami írás itt- válaszolt Bálint, mire Lucy és Én közelebb mentünk, hogy jobban szemügyre vehessük. És tényleg. Mütyüri arany, Asgardi betűkkel volt valami írva az ajtóra.
- Nyomd
- Meg
- A falat
- A bal alsó sarokban- olvastuk fel Lucyval felváltva, és ő így is tett, mire a fal megmozdult, és eltolódott.
- Ez... egy gödör- jelentette ki Dmitry, mintha nem láttuk volna. Letérdeltem, majd elkezdtem kotorászni a sötétzöld, eléggé megviselt hátizsákomban, majd pár másodperc elteltével kirángatta egy három méter hosszú kötelet. A ház valamiért elég régies volt, így legnagyobb szerencsémre állt az egy méter átmérőjű gödör felett egy plafonba épített oszlop. Odamentem, majd Luca segítségével felkötöttem rá a kötél egyik végét, a másikat erősen megszorítottam, majd elkezdtem leereszkedni. Mikor leértem, véletlenül enyhén belerúgtam valamibe. Felvettem, és egy olajlámpás volt az, így beüzemeltem. Ekkor vettem csak észre, hogy egy folyosót találtunk, nem is egy gödröt.
- Jöhettek! - kiáltottam a többieknek, akik egyesével ereszkedtek le a kötélen. Először Lucy, utána Bálint, azután Botond, és legutolsónak maradt Dmitry. Elég ijesztő volt. Az egész sötét, egyedül a kis olajlámpásunk világított. Végül erőt vettünk magunkon, és elindultunk a folyosón. Lassan fél órája bolyongtunk a komplett labirintusban a sok kanyarral és elágazódással, mikor Botond észrevett valamit.
- Skacok... találtam valamit- mondta, majd rámutatott a padlóra, ahol az egyik léc alól egy citormsárga ruhadarab, plusz valami hajdarab lógott ki. Mind közelebb mentünk, hogy megnézhessük, mivel is állunk szemben. Hirtelen felpattantam, megláttam az egyik falnak támasztva egy olyan tipikus, piros feszítővasat. Felkaptam, visszamentem a többiekhez, megkértem őket, hogy menjenek hártébb, majd elkezdtem felfeszíteni a padlót.
- Kéne egy kis segítség!- mondtam, mire megjelent mellettem Lucy, és együtt próbáltuk felszedni a padlót. Nagy erőlködés múlva a padló hirtelen felpattant, majd mivel akkora erővel, hirtelen sikerült kifeszíteni, hatalmas erővel a levegőbe repült, és Dmitry fején landolt. Szerencsére annak semmi baja se lett, csak fájt neki, ennyi. Mikor odafordultunk, hogy megnézzük, mi is van a deszka alatt, észrevettük, hogy valami bíborszínű trutymó folyik ki onnan, mégpedig jó gyorsan.
- Ez agyag!- susmorogtam. - El fogunk süllyedni! Futás! - mondtam már szinte ordítva, mire mind megindultunk arra, amerre a feljárat volt, ám az agyag se volt lassú. Ész nélkül rohantunk a kötél felé. Már majdnem feladtuk, mikor észrevettük a fentről jövő fényt. Egyesével másztunk fel a kötélen. Elől ment Lucy, mögötte Bálint, utána Dmitry, én, és mikor Botond pont felért volna, a ház hirtelen megreccsent, süllyedni kezdett, borult, vele együtt Boti. A többiek nekidőltek a falnak, hogy ne boruljanak bele a gödörbe.
- Kapd el a kezem!- kiáltottam, de késő. Botond nekivágódott a falnak, elájult, majd zuhanni kezdett, egyenesen bele az agyagba. Én is az ő sorsára jutottam volna, ha valaki nem kapta volna el a kezem, miközben tehetetlenül csúsztam a gödör felé. Lucy. Csak lógtam a gödör felett, és még épp láthattam, ahogy Botondot elnyeli az agyag. A többiek felhúztak engem, majd menekültünk kifelé. Épphogy sikerült megmenekülnünk. Pár perc múlva csak egy nagy bíborszínű folt mutatta, hol állt egykor Lauráék kastélya. Az agyag még így sem állt meg, így beugrottunk a terepjáróba, és megpróbáltunk minél távolabb menekülni innen. Csak az volt a gond, hogy ezúttal a nagy sietségben véletlenül rossz oldalon szálltam be, így az anyósülésen ragadtam, és Bálint vezetett. Hát így nagyobb esélye van annak, hogy meghalunk, mint annak, hogy élve eljussunk valamerre. Hirtelen megindultunk valami erdő felé.
- A város a másik irányba van, te marha!- ordítottam le Bálint fejét, aki még ennek ellenére se fordult vissza, aminek az lett az eredménye, hogy nekimentünk egy fának, így lefejeltem az üveget, és ha jól láttam, nem csak én fejeltem le valamit. Luca az ülésem hátuljával találkozott, Dmitry meg belerúgott valamibe. Ám a marhát még ez se bátortalanította el, így menekültünk tovább. Egyszercsak meghallottam Lucy hangját mögöttem.
- Az nem egy tó?- kérdezte, mire én előrefordultam, hunyorítottam, és a távolban tényleg megláttam egy halványkék vízű, közepes méretű tavat.
- Bálint - fordultam az említett személy felé - nem gondolod, hogy lassíthatnál picit?
- Jó!- jött a mérges válasz. Eltelt egy másodperc, kettő, három... semmi se történt.
- Akkor belehúznál?- néztem rá mérgesen
- Próbálok lassítani, nyugodj már meg!
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy nem tudsz megállni?!- hallatszott Lucy hangja.
- Úgy néz ki! - válaszolt. Vészesen közel voltunk ahhoz, hogy belemenjünk a tóba, amiről pár másodperce kiderült, hogy egy jó nagy folyó.
- Kapaszkodjatok! - kiáltottam. Egy nagy sikítás mindenkitől, és már a vízben is voltunk. A legnagyobb szerencsénk az volt, hogy most nem volt olyan erős a sodrás, így ha kimászunk a kocsiból, ki tudunk mászni a partra. De ez nem volt ilyen könnyű, ugyanis az ajtók mind beragadtak, és semmi sem volt kéznél, amivel be tudnánk törni az üveget. Egyszercsak megláttam valamit. A valami közelített felénk. Nem láttam, pontosan mi az, de nem volt jó előérzetem. Amég a többiek a szabadulással voltak elfoglalva, engem jobban lekötött az a valami. Hirtelen megláttam kirajzolódni egy alakot. Egy aligátor. Ekkor felsikoltottam, hátraúsztam, majd ráncigálni kezdtem Lucy karját, aki azonnal rámfigyelt. Mutatóujjammal ráböktem a felénk közelítő, sötétzöld aligátorra, amire Lucy ugyanúgy reagált, mint én. Na, erre már mindkét másik társunk is odafigyelt. Miután megkérdezték, mi bajunk van, nekik is rámutattam az egyre közeledő aligátorra. Ekkor már mindenki pánikolt, és a kocsiban is alig volt levegő. A nyakunkig ért a víz. Hirtelen valami oldalról meglökte a kocsinkat. Az a valami az a bizonyos aligátor volt. Ki más. Ekkor a burulás közben valami nekiesett a fejemnek. A feszítővas. Ezt a kis vasdarabot azóta hordoztam magammal, amióta megtaláltam. Egy nagy, utolsó levegőt vettem a többiekkel, odaadtam Dmitrynek a vasat, hogy üsse ki az ablakot, amég én keresek valamit, amivel elterelem az aligátor figyelmét rólunk, és így lehessen esélyünk élve kijutni innen. Orosz barátunk és Bálint az ablakkal szarakodtak, én és Lucy pedig valami használható cucc után kutattunk. Ezt a kocsit Tamaráéktól kaptuk, így reméltük, hogy lesz valami fegyver, vagy ilyesmi. Megölni nem fogjuk az aligátort, így valami ártalmatlan izé kellett. Meg is találtuk a megfelelő tárgyat: egy füstbomba. Már csak az a kérdés, hogy működik-e víz alatt is. Ekkor Dmitry és Bálint sikeresen megszabadították a kocsit az egyik ablaktól, mi pedig mind spuriztunk ki. Persze az aligátor ezt észrevette, és nem hagyhatta a vacsiját elmenekülni, így jött utánunk. Ekkor bevetettem a füstbombát, ami varázslatos módon működött. Az aligátor elveszett a füstben, így mind megmenekültünk. Nagy nehezen kikecmeregtünk a partra, majd kiterültünk.
- Mindenki jól van?- kérdezte Lucy, mire én a levegőbe emeltem a hüvelykujjam, ezzel jelezve, hogy még nem haltam meg. Mindenki megvolt.
- És most?- jött a kérdés Dmitrytől.
- Elindulunk, és ha szerencsével járunk, találunk valami helyet, amit kinevezhetünk a bázisunknak, és megkeressük Laurát.
- És honnan tudod, hogy él?
- Nos! Dominik ugye meghalt. De valakinek el kellett temetnie őt. És mivel semmilyen családtagja sincs semelyikőjüknek, Launak kellett eltemetnie - okoskodtam.
- Sötétedik. Szerintem induljunk- mondta Lucy, mire a csapat feltápászkodott a földről, és elindultunk szerencsét próbálni.

Sziasztok! Itt egy tőlem megszokott hosszabb rész, és remélem, tetszik! Ma még egy ki fog jönni, kb ugyanilyen hosszúságú (rövidebb), mert egy hétig nem jött rész. Ennek az az oka, hogy nem voltam internetközelben, amikor meg volt, sosem az volt az első gondolatom, hogy kirakják egy részt. Bye!