Varjútollak [Hat Varjú novellák]

Stars

Kaz ujjai remegnek, bár maga sem tudja, az idegesség, esetleg az alkohol miatt. Valószínűleg, a pár plusz pohár viszki kezdi megtenni a hatását, de az is megeshet, hogy a bosszantó, búgó hang miatt ilyen, ami a telefon másik végéből hallatszik. Inej nem válaszol a hívásra.

Kaz visszaejti a telefont a mellkasára. Vár. Minden csörgetés között el kell telnie minimum tíz percnek. Ha nem, Kaz úgy érzi, hogy túl sok, túl sokat vár el a lánytól. Úgy gondolja, talán abban a tíz percben a véleménye is megváltozhat, megeshet, hogy egy újabb tíz perc után már fel sem akarja hívni őt. Talán úgy lenne a legjobb. Fogalma sincs róla.

Semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy hallja Inej hangját, esetleg a nevetését, amit annyira szeret. Igaz, nem tudja, a lány hogy fog reagálni, ha egyáltalán felveszi a telefont. Nem tudja azt sem, mivel kezdje a beszédet, mit mondjon neki. Hiszen annyi minden van, amit Kaz meg szeretne osztani vele, azonban eddig mégsem tette meg. Most viszont késztetést érez arra, hogy mindenbe beavassa.

Felemeli a karját, rápillant az órára. Még öt percet kell várnia ahhoz, hogy ismét hívhassa. Lehunyja a szemét, vesz egy mély levegőt. Ujjaival a telefonja hátlapján dobol. Legszívesebben most azonnal ismét tárcsázná a számot, de nem teszi. Nem tudja, Inej fel fogja-e venni, vagy az egész ismét csak hiábavaló próbálkozás lesz. Az órája szerint négy perc múlva lesz fél négy. Egész biztos abban, hogy Inej már rég alszik. Egyfelől nem akarja zavarni, közben viszont nem hagyja nyugodni az érzés, hogy beszélnie kell vele. Most vagy soha. Mert tudja: holnap, amikor elmúlik az alkohol hatása, már nem lesz bátorsága hozzá. Nem fogja tudni kimondani azokat a szavakat, amik most még el szeretnék hagyni a száját.

Felemeli a telefont, hívást indít, majd a füléhez teszi a készüléket. Hallgatja a búgó hangot, amely olyan, akár egy hatalmas bogár, ami csak azért költözött a fülébe, hogy idegesítse. Kaz bármit megadna azért, hogy lecsaphassa. A fiú felsóhajt, eltartja a fülétől a telefont, készül a hívás megszakítására, de a bogár elhallgat. Elhallgat, és egy fáradt, nyöszörgő hang lép a helyébe:

– Kaz, hajnali három van.

– Fél négy van, Inej.

Egy pillanat erejéig fel sem ismeri a saját hangját. Nem olyan rekedt, ahogy az tőle megszokott –, mintha az alkohol feloldotta volna a hangszálait. Elnyom egy nevetést, amikor Inej mormolni kezd az orra alatt, aztán hangosan kifújja a levegőt.

– És, minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy hajnali fél négykor felhívsz? – Kaz szinte látja maga előtt, ahogy a lány felül az ágyán, aztán törökülésbe helyezkedik.

– Rád gondoltam – úgy ejti ki a szavakat, mintha ezt minden nap elmondaná a lánynak. Pedig tudja, hogy koránt sincs így. Szinte sosem mond neki ilyesmiket.

– Te ittál. – Inej olyan nyugodtan beszél, mintha meg sem lepődne – és Kaz úgy gondolja, talán tényleg nincs meglepődve. Valóban csak akkor hívja fel, akkor vallja be, hogy rá gondolt, amikor az alkohol hatása alatt áll. – Istenem! – A lány valami nevetéshez hasonló hangot hallat, Kaz szemöldökei pedig összefutnak. – És most miről szeretnél beszélgetni?

A fiú nem válaszol. Fogalma sincs. Elmondhatná neki, milyen pletykákat hallott ma, vagy azt, milyen pénzszerzéssel kapcsolatos tervet eszelt ki. Esetleg azt, hogy aznap mivel idegesítette fel Jesper. De lehetne őszinte is. Mindig fél ettől, hogy őszinte legyen, főleg akkor, amikor Inej helyezkedik el a beszélgetés másik oldalán. Nem tudja, mi lesz a beszélgetés vége, mi lesz a lány reakciója – ezt pedig utálja. Utálja nem tudni, mi lesz a dolgok kimenetele. De úgy dönt, elengedi az utálatot. Most az egyszer megteszi.